Tavaszi szellő gyönge szárnya leng,
virágos rétre mézillat simul,
a rózsaágon büszkén integet
egy pattanó bimbó, majd elpirul.

Harmat vizén újra éled remény,
a fa is ledobja téli álmát,
nyújtózkodva új ruhát remél,
s a fényre hinti hűsítő árnyát.

Vér csillan amerre csipkebokor integet,
tüzes karmával bőrömön ejt ezer sebet,
a napsugár lángnyelve riadtan sistereg,
vérét hullajtja a fecskefű, s a seb heged.

Hol nő fű, mely vérző szívet gyógyít,
hetedhét határon is túl talán?
Álmok tengerén illata bódít,
mi enyhít a szív őrült bánatán?

Bánat is ledobja fonnyadt szirmait,
hol hárfa zeng édes muzsikát,
a búzakalász arany fénye ring,
s mellére ölel egy boldogabb világ.