Búcsúszavakkal köszönt a szél,
s attól fél, hogy egy lenyúló ág
az útjába tér.
Gyengéden érinti,
s a beérett termést
a földre segíti.
Egyévi munka gyümölcse,
eladja, hogy az árát aztán
új ruhára költse.

Szalad a szél,
rohan a szél,
lehelete
arcomhoz ér.

Rám süt a nap,
megsimogat,
a szép ünnephez
új ruhát ad.

Új ruhát vesz, tarkát, cifrát,
színezni is alig bírják.
Sárgát, mint a tündöklő nap,
kap hozzá egy kis pirosat.
Zöld is maradt, s egy kis barna,
minden ágát betakarja.
Az erdő-bálon ott pompázik,
de nem tart a bál oly sokáig.

Szalad a szél,
rohan a szél,
új ruhákat
szaggatva tép.

A levél lehull,
hangtalanul,
s a báli szezon
lassan elmúlt.

Szőnyeget sző a szél a lehullott levelekből,
s sziszegve mond mesét egy régi szerelemről.
Régi szerelemről, s megannyi virágról,
melyet az idős fa most csupasz ággal gyászol.
Eltelt egy újabb év, s retteg, hogy az utolsó,
fél, hogy az ágán többé nem hangzik madárszó.
Vajon meddig pihen, csak télen, vagy örökre?
Ez a kérdés egészen tavaszig gyötörte.

Szalad a szél,
rohan a szél,
az égiektől
takarót kér.

Hull, hull a vér,
a színe fehér,
s álomba ringat
az altató tél.

De a lepel lehull az ágakról csöpögve,
a téli ruha sem marad meg örökre.
Újra kirügyezik a halottnak hitt ág,
újra feléled az elszunnyadt világ.
Hogy az örök tél mikor jön? Kérdéses.
S a kaszás jön majd, vagy a láncfűrészes?
Ne gondolkodj ezen, ne légy búskesergő,
ne hallja siránkozásodat az egész erdő.
Amíg élsz, virágozz, szórd el magvaidat,
hogy kis csemetékkel töltsd meg a sorokat.
S minden év végén színes ruhát végy fel,
ha egyszer örökre elmész, boldogan búcsúzz el.

Szalad a szél,
rohan a szél,
lehelete
arcomhoz ér.

Szalad a szél,
rohan a szél,
ápol és gondoz,
amíg csak él.