1952 decemberét írunk. Egész pontosan 23.-án délután van. A budatétényi házakon vastag hótakaró van. Jégcsapok csüngenek le az ereszcsatornákról, az ágakról. Erre az időre mondják azt, hogy a kut yát is kár kizavarni. A falu lakói mégis egy helyre igyekeznek, Nagy eseményre. Hencz Anna ze netanárnő növendékeinek a fenyőünnepi hangversenyére gyűlik a közönség. Akkor nem volt szabad karácsonyról beszélni, hanem fenyőünnepeket kellett mindenkinek mondani. Az emberek egymás között, ha idegen nem hallotta, karácsonyról beszéltek. Így beszéltek december 24.-ről a templomban is persze burkoltan. Egy kisfiú igyekezett le a budatétényi Arany János utca szinte végeláthatatlan lépcsősorán hétéves korát meghazudtoló nagy-nagy buzgalommal a hóna alatt egy kis 1/2-es hegedű tokját szorongatva. Ő is a hangversenyre igyekezett. Komoly tiszt e volt. Ő volt az egyik szereplő. Már hetekkel ezelőtt készülődtek erre a nagy napra. Ez volt az elmúlt negyedév záróvizsgája. Szinte álmában is tudta a tanult népdalokat. ,,Által mennék én a Tiszán ladikon, ladikon, de ladikon ..." ,,Akácos út ...stb". A teremben már üldögéltek néhányan várva a kezdést. Az eredeti időpontra, hat órára zenetanárnő lakásának a nappali szobája, a kis hangverseny nagy színhelye zsúfolásig megtelt az eseményre jött szülőkkel, érdeklődőkkel. A cserépkályhában pattogott a tűz. Kint az ablakon át lehetett látni a fákon a lágy havat. Barátságosan integettek be az ablakon a kerti havas faágak. Az első szereplőt szólították a ,,miniszínpadra". A kisfiú kipakolta a hegedűjét. ,,Hadd szokja meg ezt a jó meleget." - gondolta, majd ráérősen lapozgatta, mintegy izgalmát levezetendő a műsorának a kottáit. Szeretettel, tekintetével, kezével simogatva nézegette a kis hegedűt. Gondolatában az ablakon bekacsintott a Mikulás, melyet akkor Télapónak kellett mondani, a két kis ördögével és jóságosan azt suttogta Neki:
- Úgy játssz, úgy hegedülj, hogy most nemcsak a szüleidnek, a közönségnek, hanem nekem is, meg a jó Jézuskának ott fenn, a mennyben muzsikálsz! Nagy lesz a Te közönséged!
Ábrándozásából egyszer csak a konferanszié szerepet magára vállaló zenetanárnő csilingelő hangját hallotta, amint azt mondja, hogy:
-Kedves közönségünk! Most a kis hegedűsünk, ..... következik. (és itt a kisfiú nevét monda.)
A kis muzsikus kilépett a közönség elé. Udvariasan megvárta a bevezető tapsot, meg a zongora hangoló hangját, majd a zongora bevezető taktusai után, a tanárnő, mint zongorakísérő intésére rázendített. A vonó könnyedén szántotta a húrokat, a hangok szinte betöltötték a termet, sőt, valósággal betöltötték az egész házat. Szinte körbefogva keringtek a kis hegedű hangjai felszállva az égbe Budatétény felett. Körbefogták talán a Napot, meg a Holdat is. A Mikulás is, meg a jó Jézuska is biztosan jól hallották ennek a kicsiny hegedűnek a kicsiny ,,művész" ujjai által gerjesztett hangjait. A kisfiú nagy-nagy átéléssel muzsikált, szinte lebegett a zene szépségesen csodálatos hullámain. Szinte csak akkor ért földet, amikor az utolsó szám utolsó taktusa is elhangzott és Ő fáradtan az izgalomtól és az élménytől hajolt meg a hálásan és hosszan tapsoló közönség előtt. Ha a hangverseny u tán hazafelé menet megszólította volna a kisfiút egy manócska és azt kérdezte volna, hogy:
-Miért zenéltél olyan szépen az imént? Művész akarsz lenni?
Egészen biztosan azt felelte volna, hogy:
-Mi az, hogy művész? Én csak a zenét és azt szeretem, hogy ami nekem szép, az másoknak is tetszik.
De útközben, miközben a szüleivel bandukoltak a budatétényi hegyre az Arany János u tca hosszú lépcsősorán hazafelé, senki manó fia Őket meg nem szólította, de az emberek azonban annál inkább. Gratuláltak a kis ,,művésznek", a szüleinek. Ezután az esemény után mindhárman nagyon boldogok voltak. Szinte sugárzott az arcuk a határtalan örömtől. Ennek a kisfiúnak a lelkében felnőtt korában is, bár ma már nem hegedül, mégis mély nyomot hagyott a fenti első hangversenye és a hegedűtanulás. A legszebb karácsonyi ajándéka az élettől ez volt. Megtanulta becsülni a világ és szeretni a világ egyik csodálatos, művészi nyelvét, a szeretet kisugárzás egyik szép nyelvét, a zenét, annak majdnem minden ágát. Ez volt az első gyönyörű ajándék, amit a csodálatos zenétől kapott és azóta csap kap és kap sok-sok lelki ajándékot szüntelen. És végezetül mindezt a történetet honnan tudom ilyen hitelesen? Hiszen a benne szereplő nevek és adatok hitelesek! Onnan, hogy e kisfiú én voltam.