Szüleim megélték (elszenvedték!) mindkét világháborút, családunkban többször emlegették azokat az időket. Apukám mindjárt a tanítói képesítés megszerzése után bevonult az első világháborúba. Hét évet töltött katonasággal, előbb az orosz fronton teljesített katonai szolgálatot, kétszer megsebesült. Utána Dalmáciába, Szebenikóban a kikötői őrségben szolgált, az összeomlás után hajón Fiuméba, onnan Erdélybe, a szülőfalujába ment, ahol 1918-tól 1920-ig tanított az elemi iskolában. 1920-ban azonban menekülnie kellett, mivel a román hatóságok el akarták fogni.
Több verséből kitűnik, hogy végigjárta a háború poklát. Gyakran mesélt családjának a Délvidékről, akkori Horvát-Szlavonországról; a Piski hídról, Nagyenyedről, Vízaknáról, majd Lengyelországról és az orosz frontról. Megmaradt fénykép-fölvételek egyike a "sebenickói sziklákon" készült.
Beszélt az oroszországi hadi eseményekről, az embertelen körülményekről, ahonnan ugyan szerencsésen élve, de betegen, a nagyorosz sztyeppéket végiggyalogolva tért vissza, a szerencsétlen, rossz emlékű TRIANONI "BÉKE"-diktátumot követően. Ez a "béke"-szerződés megfosztotta az országot területének sokszoros részétől, őt pedig szülőföldjétől, testvéreitől választotta el.
A 20-as évek végén itthon, Serfenyő szigetén Dunaőrség parancsnokának nevezték ki. Később részt vett az osztrák megszállás elleni "nyugat-magyarországi felkelésben". A katonaságtól, tartalékos főhadnagyként szerelt le.
Anyukám, tizenéves lány korában nehéz, háborús időket otthon, vagyis Felvidéken töltötte, Rozsnyó melletti Kisfeketepatakon. Nem lehetett vidám fiatalsága.
Mindketten megélték a múlt század húszas évek végi - harmincas évek elején lezajlott világválságot... Súlyos, nehéz és hosszú időt kellett átvészelniük. Édesanyám első férje néhány évi együttlét után hirtelenhalállal távozott az élők sorából, bár jómódú volt, de Anyukám hároméves kisfiával magában maradt. Megismerték egymást, és Édesapámmal kötött új házasságot.
Apukát megbízták, hogy egy kis faluban szervezze meg az elemi iskolát, ott tanította a kicsiket, az ismétlőiskolásokat, tanítók feladata volt a leventekorú fiatalokkal való foglalkozás. Téli időben, mikor a mezőgazdaságban kevesebb a munka, akkor a felnőtteket hívta meg az iskolába, előadást tartott az őket érdeklő témákból. Szó esett a modern gazdálkodásról, politikáról, életkörülményekről, széleskörű ismeretei révén tanácsokat adott minden kérdésükre, s mivel abban az időben még a hangszórós rádió is újdonságnak számított, amivel még csak ő rendelkezett, bevitte az iskolába, ott hallgattak meg közösen egy-egy érdekes előadást, vagy zenés műsort, az akkor divatos cigányzenét.
Abban az időben a tanítókat-tanárokat a nemzet napszámosaiként emlegették, kevés fizetéssel, sok-sok munkával. Szükség volt a tanításért járó jövedelmet kipótolni, hiszen hattagú családját kellett apánknak eltartania.
Nem volt könnyű dolog, hiszen gyakran reggeltől estig elfoglalta magát, volt, amikor este végre otthon megpihent, az egész napos előadás, beszéd után alig jött ki hang a torkán.
Nehéz lett volna megélni a szerény fizetéséből, igyekezett pótolni, s később, amikor már városokban kezdtük meg középiskolai tanulmányainkat, annak költségeit előteremteni.
Szorgalmas ember lévén, fizetését pótolta méhészetből bejött jövedelemmel. A lakáshoz közeli kis díszkert egyik sarkában volt a méhes, amelyet egyre szaporított, s amikor már száz családra nőtt az állomány, átköltöztette a nagy gyümölcsös-zöldséges kertbe, ott folytatta a méhészeti munkát.
Amikor már mind a négyen kinőttük a falusi elemi iskolát, a kert teljes hosszában ültetett besztercei szilvafák már termőre váltak. A kiváló minőségű gyümölcsöt ősszel leszedték, a háztartás részére befőtt- és lekvár készült belőle, a többi szilvából pedig kiváló minőségű aszalt szilvát gyártott. Ugyanis a kis udvarban lévő gazdasági épület egyik helyiségében, ahol a kenyérsütő kemence is volt, saját maga épített aszalót, ott készült a kiváló aszalt szilva. Ebből, és a méhészkedésből pergetett méz árából kiegészítette szerény jövedelmét. Egyik intézmény szívesen megvásárolta a mézet és az aszalt szilvát is, mivel a fenntartott nagy konyháján hasznosítani tudták.
Amikor a Felvidék és Erdély egy része - sajnos nem véglegesen - visszakerült a csonka hazához, kérte áthelyezését nagyobb városba, hogy mi helyben folytathassuk tanulmányainkat. Székelyföldön született, ezért főleg Erdélyben szeretett volna elhelyezkedni, mivel az első világháborút követően a román hatóságok még látogatóba se engedték be irredenta-versei, és háborús kitüntetései miatt. Mégis, az a négy év, amit a család rokonok közelében, Marosvásárhelyen tölthetett, s mi, helyből folytattuk tanulmányainkat, nagyon sokat jelentett, számomra pedig felejthetetlen lett.

Nemsokára fellegek gyűltek az ország fölött, közeledett a front a határhoz. A front elől menekülni kellett... Már menekülés közben, minden anyagi javunk elveszett, mivel a vonatszerelvényre föladott háromasztalnyi méretű csomagunk örökre eltűnt, ugyanis valahol lekapcsolták a teherszállítmányt; már Nagyváradon nem volt meg, úgy, hogy mindnyájunk számára annyi maradt meg, amennyit egy-egy kisebb bőröndben magunknál tarthattunk.

Folytatása következik!