A természet is készült a Karácsonyra. Reggelre feldíszítette a fák csupasz ágait. Hótakaró mindenütt. Nem volt hideg. Az udvaron el kellett söpörni a havat, hogy ki tudjunk menni az utcára. Sajnáltam ezt a fehér takarót szétszaggatni a seprővel. Úgy gondoltam, megmaradhatna egész télen. Sütött a nap, kékesen csillogott a hó, és ott bukdácsolt az ágak között a fény. Ez a látvány túlszárnyalta gyermeki képzeletem álomvilágát is. Ez volt a valóság. Nem voltak angyalok, sem éjjel sem nappal. Ilka néni, aki egy rövid ideig nevelt, nem is mesélt ilyeneket. Nem mondta, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát. A fenyőfa csendben várakozott az ajtó előtt. Előző délután szaloncukrot főztünk, melynek illata belengte a konyhát, és kiszökött az udvarra is a kinyílott ajtón keresztül. A masszát Ilka néni gyúródeszkán nyújtotta, nem olyan vékonyra, mint a tésztát, majd kis kockákat vágott belőle. Amikor kihűlt, becsomagoltuk a tavaly is használt szaloncukros papírokba. Mindig gondosan, szépen kisimítva el kellett tenni, amikor kifogyott belőle a cukor. Elkészültünk a díszekkel. Aranyban, ezüstben díszelgett a dió, a színes papírlánc is várta, hogy felkerüljön a fára. Valahonnan talp került a fa lábára, hogy felállva várja büszkén a díszítést. A sok kincs közül gyertyák kerültek elő, melyeket felcsippentettünk az ágak hegyére. A meggyújtott gyertyák sejtelmes fénnyel imbolyogtak, így a szoba falán árnyképként remegtek. Ilka néni elővette a Bibliát, ami mindig a hálószoba asztalán feküdt. A karácsonyfa az első szobában lett felállítva, mert ott hidegebb volt, így nem hullott le korán a tűlevele.
Ilka néni szép hangja, miközben a Bibliából olvasott, zsoltárokat énekelt, betöltötte a szobát melegséggel. Emlékeim fagyba zárt világában, nem merült el ez a karácsonyi csoda.