HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 16

Tagok összesen: 1887

Írás összesen: 49220

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-11 14:20:44

Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: dorothy snapeFeltöltés dátuma: 2013-12-24

Orchideák

A világ egyik legszebb dolga, ahogyan az emberek hozzáérnek egymáshoz. Fizikailag lehelni lehet az érintést, lágyan siklik, mint tejszínhab a nyelven.
A lelki érintés sokkal bonyolultabb és leírhatatlanabb. Olyan sokszínűen érintjük egymást, mint ahány csillagpor a galaxisban. Úgy tudom elképzelni, mint mikor valaki össze szeretne foltozni két teljesen más anyagot, az érintések az öltések. Van benne valami fájdalmas - hiszen melyik kapcsolat jár csak egymásra mosolygásokkal, elnéző szeretettel?
Mégis, ahogyan egyre több öltés lesz a két anyag között, egyre jobban keletkezik valami új, valami más, amiben mind a ketten egyenlő részesek, és mind a ketten ugyanúgy megszenvedték a tű szúrásait.
Ezt tudom annak nevezni, mikor két lélek olyan benyomást hagy egymáson, olyannyira érzik egymás lelkét, hogy az érintés világokat renget meg bennük.
De az anyag könnyen széttéphető a varrás mentén; vigyázni kell rá, gondozni, mint a legkényesebb orchideát.





Mechanikus hangok zengtek a szobában; tele volt a levegő gépekből szóló dallamokkal, a nap fényével, mely életre keltett megannyi tárgyat és embert. A rádióból Schubert muzsikált, Szentesi Dezső bácsi mindig ezt a komolyzenét játszó adót hallgatta. Az élvezhetőbbnél hangosabban szólt a zene, ez köszönhető volt a bácsi egyre romló hallásának, és annak, hogy foglalkozásából eredően - nyugdíjazása előtt ének-zene tanár volt különböző gimnáziumokban -, a muzsika volt mindene, ilyenkor testét-lelkét belevetette a dallamokba, s ezt szerette minél nagyobb hangerővel művelni.
A turmixgépet, amivel éppen az ebédjét csinálta körkörösen mozgatta olyan sebességben, ahogyan Schubert kilencedik szimfóniájának második része, az Andante con moto szólt.
Magában hümmögte a dallamot, miközben azt képzelte, a csodálatos nagy Schubert művét vezényli megannyi ember előtt az Operában. Ez a fantáziálom gyerekkorától kezdve végigkísérte napjait, de sosem tudta válóra váltani. Belőle csak egy egyszerű tanár lett, kamasz diákokat oktatott és próbálta átadni nekik azt a fajta csodálatos zeneszeretet, ami elmúlt a mostani életből a klasszikusok irányába.
- Schubert kilencedik szimfóniáját hallották. Most következzenek a déli hírek, átadom a szót kedves kolléganőmnek - dörmögte egy mély, rezes hang a rádióban.
Dezső bácsi fülében még mindig a dallam szállt, észre sem vette, hogy vége lett a számnak, és már javában sorolja egy női hang az aktuális politikai híreket, amiknek semmi hírértéke sincs.
- Csak kakasviadal az egész magyar politika. Fúj. Én inkább olvasok egy jó könyvet vagy hallgatok Chopint, nem foglalkozok felesleges dolgokkal. Minek stresszeljek azon, hogy ők ölik egymást? Különben is, nekem már úgyis mindegy - morgott magában.
Miután befejezte a főzelék elkészítését, várt még egy keveset, hogy főjön az kis lángon. Addig odacsoszogott keménytalpú papucsában az ebédlőasztalhoz, ahova szarukeretes szemüvegét helyezte, egy jó vastag könyv tetejére. A könyv réginek tűnt, szép formájú, de amolyan agyonolvasott példánynak. Ám látszott, hogy tulajdonosának fontos a mű, egy foltot sem lehetett volna találni benne.
A fehér abroszon torz alakú árnyékokat vetett a nap. A könyv mellett hevert egy tányér (pár morzsával rajta), egy váza három szál fehér liliommal benne. A liliom volt elhunyt felesége kedvenc virága, Dezső bácsi minden hétfőn újat vett az utca sarkán lévő kedves virágárus hölgytől, akivel úgy ismerték egymást, mint a rossz pénzt. Gyakran eldiskuráltak zenéről, Dezső bácsinak mindig volt valami különös kérdése egy-egy virágfajtáról, ugyanis rajongója volt a természetnek, s legfőképpen azokat virágokat szerette, amik Magyarországon megtalálhatóak voltak. Bizonyára kedves, hóbortos rajongásában nagy szerepe volt annak, hogy szüleivel egy farmon nőtt fel. Gyerekkora minden csintalansága, szerelme, bújócskája a tavaszi friss orgona illata keretezte, félelmeit a sötét erdőben titkos éjszakai vándorlások idézték fel. Forró nyári napokon rúgta a bőrt a réten a barátaival, majd kimelegedett, pirosra égett arccal ugrottak bele a patakba, ahol ebihalakkal játszadoztak és próbálták rávenni a vörös Pannát, ugyan ugorjon már be bugyi nélkül a vízbe. Pipacsok között érte őket az uzsonna közeledtét jelző gyomorkorogás, ami felébresztette őket mesébe illő szundításokból a szamócabokrok tövében.

A férfi a ketyegő órára pillantott, és azon gondolkodott, hogy holnap ilyenkor már fiával és unokáival lesz Budapesten. Ő Szombathelyen lakott, mióta csak elköltözött szüleitől, és nagyon nem szeretett volna ezek után sem otthont váltani. Legalábbis a költözéssel való hercehurcát nem kívánta a háta közepére sem - "Én már túl öreg vagyok ehhez. Nem kell nekem a felesleges stressz." -, habár annak örült volna, ha szeretteit gyakrabban látja. Miután felesége, Márta elhunyt, Dezső bácsi egyedül éldegélt szerény házában, kis nyugdíjából, egy egészen átlagos életet. Az a fajta idős bácsi volt, aki tisztában volt vele, hány évet élt le, s ebből mennyit élt igazán. Elégedetten várta a reggeleket, csintalan mosolyát képes volt Márta után is megőrizni. Igyekezett a maradék éveiből annyit kihozni az ő egyszerű körülményei között, amennyit csak tudott. Napokat képes volt azzal tölteni, hogy a legcsodásabb klasszikusokat hallgatta, miközben A növények világa című könyvsorozatot lapozgatta. Hétvégénként néha vendégeket fogadott, páran még éltek azok közül a házaspárok közül, akikkel Mártával összejártak. Szerda esténként bridzsezni járt a szombathelyi idősek otthonába, ahol összebarátkozott pár kortársával. Habár úgy érezte, egyikükkel sem találta meg azt a közös hangot, ami értelme adna fia kérésnek: menjen ő is idősek otthonába.
Hacsak eszébe jutott fia szavai, valami keserűséget érzett a torkában, és úgy érezte, szétrobban a feje, bár sosem volt egy agresszív természetű ember.
"De papa, én nagyon aggódom érted, egyedül élsz abba a házban... ez neked sem tesz jót. Hidd el, nem az a szándékom, hogy megszabaduljunk tőled, és bedugjunk valami kalitkába, ez csak egy kedvező opció lenne mindenkinek. Aggódom érted. Nem akarsz hozzánk költözni, nem akarsz az idősek otthonába menni. Nem lesz ez így jó. Mi van, ha történik veled valami, ne adj Isten? Nincs ott veled senki... nem szeretnélek elveszíteni a csökönyösséged miatt."

Nem volt ínyére még egy felesleges vita a családdal budapesti tartózkodása idejére. Nagyjából egy hétig tervezett fent lenni náluk, de úgy gondolta, ha jól érzi magát, talán több ideig is marad. Addig is Péter fia békén hagyja azzal, hogy egyedül van.
- Majd meglátja, hogy még mindig milyen makkegészséges vagyok, akkor csak megnyugszik - morfondírozott magában.
Ebédhez terített magának, kikapcsolta a rádiót, amin most amúgy is reklámok szóltak. A délelőtti zenehallgatás ideje véget ért. Délután az olvasás és a meditáció ideje volt. Ilyenkor gondolatai még mindig szárnyaltak, ahogyan lába sajnos már nem. Szavak között születtek a kérdőjelek, regények után a megnyugvások, versek után a reménytelenség. Így ment ez minden nap. Csodálatosnak találta az emberi elmét, akár a természet megannyi apró csodáját, a virágok színétől kezdve a villámok alakján át, egészen a fűszálak illatáig.
Az a fajta ember volt, aki az egyszerű dolgokban találta meg élete értelmét, aki meglátta a legbonyolultabb galaxisokat képzelőereje segítségével. A zene is komplexum volt. Hitvallás, keret annak, amit ő életnek nevezett; s ez volt a legcsodálatosabb orchidea, amit csak szagolt.

A hajnali napfénycsíkok között a legjobb üldögélni, figyelni, ahogyan életre kel a világ. Emberek és természet azonos ritmusban kezdik meg új életüket - egy újabb napot.
Dezső bácsi teraszán üldögélt, kipárnázott hintaszékében, egy vastag takarót magára húzva nézte könnyes szemmel a napfelkeltét. Ez volt az a látvány, amit akárhányszor élt át már élete során, mindegy volt, érzelmileg ugyanúgy feltöltötte és megkönnyezte a világ szépségét. Ilyenkor mindig Beethovenre gondolt, szegény Mesterre, aki csodákat, remekműveket alkotott úgy, hogy nem látta az igazi csodát.
A szomszéd kertből Zsömle, a magyar vizsla ugatása hallatszódott át, a hang visszahívta Dezső bácsit testébe. Fájós derekát fogva felállt a székéből, majd elindult a konyha irányába, hogy bekapcsolja a Bartókot. Töltött magának egy csésze feketét. Visszafele megbotlott kopott bőröndében, amit előre odakészített este.
- Az istenit már - szitkozódott, mert véletlenül zöld mellényére borította a kávé jelentős tartalmát.
Nem is igazából az zavarta, hogy foltos lett a mellénye, hanem az, hogy az a zöld mellénye lett olyan, amiben utazni akart, és még ha Márta tökéletes folttisztító módszerével ki is tudja szedni a foltot, nem tudja megszárítani és kivasalni időben.
- A terv nem lehet sosem tökéletes - emlékeztette magát. - Én egyszerű ember vagyok. Még ilyen hétköznapi dolgokban sem tudok tökéleteset alkotni. Nemhogy zenét csinálni, vagy természetet formálni.
Ám minden szitokszava, mérgelődése és kétsége elszállt, mikor meghallotta a rádióból felcsendülni azt a dallamot, ami a legnyugtatóbb és legszebb muzsika volt. A Holdfényszonáta volt az éjjeli nyugtatója, álomra hívó szó, amire Mártával keringőztek esküvőjükön. Hiába a felkelő Nap, hiába a nyíló virágok, hiába minden emberi gondolat, kávé, közlekedés, a Holdfényszonáta kötelez.
Azt meg kell tisztelni. Leülni, s csöndbe révedve behunyt szemmel átadni magunkat a nagyobb erőknek.

Miután megreggelizett és elvégezte rítusszerű teendőit, összehúzta az összes ablakon a barna sötétítőfüggönyt, kihúzta a konnektorokból a felesleges elektromos készülékeket, megnézett minden szobát, hogy rendet hagyott-e mindenhol. Körülnézett az árnyékba borult helyiségekben, majd kulcsát fogva remegő, eres keze között bezárta az ajtót és elindult a vonatállomásra. Habár volt már jegye, amit három nappal ezelőtt vett meg, szeretett előbb kiérni a vonathoz. Tapasztalatai azt mutatták, jobb félni, mint megijedni. Valamint ilyenkor kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy idegenek mellé letelepedett a lekopott festékes vaspadokra, és beszélgetésbe elegyedett velük. Az élete nem lesz már hosszú, ezt tudta jól, addig viszont annyi utazó lelket akart megismerni, amennyit csak tud. Rajongott az emberek különböző történeteikért. Habár azt sajnált, hogy főként csak a vele egykorúakkal sikerült eddig beszélgetnie, a fiatalabbak nem nagyon kedvelték, részegesen nézték vagy bolondnak Ezek a keserű tapasztaltok néha fájtak neki, de aztán a zene és a virágok, az élet színei, a napfelkelték és a rózsaszínben tündöklő költői égbolt az őszi szeles délutánokon mindig megtanította, hogy van mit szeretni, még akkor is, ha fáj. Még akkor is, ha Márta drága, az ő lelki társa, akivel negyvenkét évig éltek együtt a testi-lelki-szellemi szimbiózisban, már nincs többé.
Lesz az a nap, mikor majd ő sem lesz, de hamvaiból virágok nőnek, Márta mellett fog békére találni.
Azonban addig is, miért ne kérdezne meg egy fiatal férfit arról, milyen a könyv, amit olyan bőszen olvas; egy csinos anyukát, miért stresszel annyit azon, hogy oda ér-e időben a tárgyalásra, mikor olyan szépek a felhők.
- Magának könnyű, maga már nyugdíjas. Ráér. Mondja ezt akkor, ha majd én is annyi idős leszek, mint maga - volt a felelete egykor a nőnek. Ez volt az első szembesülése azzal, hogy az emberek már nem szívesen fogadják, ha egy ismeretlen idős bácsi kedves, ártalmatlan beszélgetésbe elegyedik velük.
Dezső bácsi megtanult az ilyeneket nem magára venni, ő, ha nem is élvezte, de megtanulta és megszerette az öregséget, vele élni.
A gyorsvonat eközben megérkezett a peronra. Több tucat ember igyekezett minél előbb leszállni a vonatról és kijutni az állomásról. A bácsi nem sietett, megvárta, míg a tülekedők felszállnak, aztán, miután már nem volt senki sem előtte, lassú, nehézkes léptekkel felszállt a vonatba a lépcsőn keresztül. Egy udvarias kalauz segített beemelni bőröndjét. Meglepően konstatálta, hogy kedvencével, egy régi fülkés vonattal fog utazni. Ezeket sokkal kényelmesebbnek és személyesebbnek találta, mint az újabb tervezésű szerelvényeket, amelyekben vagy ötven-hatvan ember volt összezsúfolva egy térre, s az intimitás szintje lecsökkent mínuszba.
A bácsi előkotorta táskájából a szemüvegét, és megnézte, hova szól pontosan jegye, majd helyet foglalt a megadott ülésen, pont akkor, mikor a kocsi egy rázkódással jelezte, hogy elindultak.

Egyedül volt a fülkében, csodálkozott is rajta, de annyira nem bánta. Szerette a csendes utakat is, mert akkor kibámulhatott az ablakon, és kedvére kalandozhatott a villámgyorsan elsuhanó, impresszionista festményként összefolyó természetben. Ezen a napon viszont tejfehér köd lepte el az erdőt, már egy méter alatt semmit sem lehetett kivenni, s ez felfelé egyre csak fokozódott a sűrű homály. Olyan érzetet keltett ez Dezső bácsiban, mintha kint hideg tél lenne, és a fák, a bokrok, de még a madarak is egybeolvadtak volna egy nagyobb erő kedvéért.
Miután megunta a köd lepte táj nézését az összekaristolt műanyag ablakon át, elővette kézitáskájából azt a vastag könyvet, amit előző nap kezdett el újraolvasni, maga sem tudta hányadszorra.
Remegő jobb kezével végigsimított a keménykötésű borítón, majd hüvelykujját a lapok közé dugva kinyitotta a könyvet, ahova egy papírfecnit helyezett könyvjelző gyanánt.
Lassan olvasott, szeretett minden szót, minden mondatott megrágni, újraértelmezni, értékelni, átérezni. A szavaknak hatalma van, akár az akkordoknak vagy a lágy hajlításoknak szimfóniában. Tudott volna gyorsabban is olvasni, de nem szeretett. Az épp olyan pocsékolás és sértő lett volna egy könyvvel szemben, mint múzeumba menni, és csak elsuhanni a műalkotások előtt. Hiszen a művészet, mint tudjuk, hat. Hatni akar a művész; és ha az ember már veszi a fáradságot, tiszteletet, hogy elolvassa a könyvet, megnézi a festményeket, meghallgassa a szonátát, akkor tegye azt teljesen odaadással. Különben semmi értelme az egész művészetnek, és ebből ered az a posztmodern felfogás, hogy "minden művészet, és mindenki művész".

Mikor a második oldalnál járt a kupé ajtaja hirtelen kicsapódott, és egy huszonéves lány tűnt fel az ajtóban.
- Bocsánat - szólt csendesen, mert látta, hogy kissé ráijesztett a bácsira.
A lány helyet foglalt a bácsival szemben, letette maga mellé túrázós, teljesen kitömött hátizsákját, majd egy nagyon sóhajtott. Sötétbarna haja rasztákba volt csavarva, smink nélküli arcán a kimerültség ráncai jelentek meg. Feltűrte rózsaszín pulóvere ujját, majd előkotort a hátizsákból egy vizes flakont. Miután megitta az üveg tartalmának felét, karórájára pillantott, aztán még egyszer a táskához nyúlt, most egészen mélyre, bal keze szinte teljesen elveszett benne.
Dezső bácsi figyelte a furcsa teremtést. Szimpatikusnak találta, ő nem az a fajta volt, aki rekedt hangon suttogja, hogy "ezek a mai fiatalok". Nem, neki kifejezetten bájosnak tűnt a kipirult arcú lány hosszú rasztahajával, színes foltokkal tarkított nadrágjával és túrazsákjával. Elgondolkodott rajta, vajon kihez megy ez a fiatal teremtés, honnan jöhetett, és miért ennyire gondterhelt, ennyire fáradtak nagy barna szemei.
Natália - a lány - végül megtalálta a keresett tárgyat: egy vastag, szamárfüles könyv volt az, gerincére könyvári száma volt ráragasztva.
Maga elé emelte a könyvet, megköszörülte a torkát, majd elkezdte olvasni, a harmadik harmadánál járt. Dezső bácsi ekkor már nem figyelte a fiatalt, ő is ismét a saját könyvébe mélyedt.
- Elnézést - szólt félénken megint a lány. - Nem akarom zavarni az olvasásban, csak nos, észrevettem, hogy Ön is ugyanazt olvassa, mint én.
- Nocsak! - mondta mosolyogva a bácsi. - Ilyen dologban még sosem volt részem, hoho, ez csodás dolog. Kedvesem, kérem, maga hol tart, ha megkérdezhetem?
- Már a vége felé járok, de nem most olvasom elsőnek. Tudja, ez a kedvenc könyvem, már vagy tizedszerre kezdtem el. De az Ön példányát elnézve... nos, szerintem Ön sem most olvassa először, igazam van? - kérdezte Natália.
Ekkor már becsukta a könyvét, majd maga mellé helyezte az ülésre. Valamiért nagyon tetszett neki ez a bácsi... olyan kis kedves volt, magányosnak tűnt. Talán a nagypapáját látja a szemeiben.
- Igaza van, kedvesem, valóban. Én már nem számolom, annyit számoltam életem során, hogy azt a luxust megengedem magamnak, hogy a kedvteléseimet ne kössem számokhoz. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy fejen tartsak olyan dolgokat, amik amúgy egyáltalán nem számítanak. A lényeg csak annyi, hogy tizenhét éves korom óta, mikor ezt a példányt kaptam az édesapámtól, látja - felemelte a könyvet, hogy a lány jobban lássa, valóban egy régi darabról van szó -, ez a kedvenc könyvem. Amolyan biztonsági pont, amihez mindig visszatérhetek. Olyan ez nekem, mint Beethoven vagy Schubert.
- Klasszikusokat hallgat? - érdeklődött tovább a lány. Ekkor már Dezső bácsi is letette a könyvét. Jobban érdekelte ez a fiatal lélek, aki akár az unokájával egyidős is lehetett volna.


Natáliát magával ragadta a bácsi energikus kisugárzása, élettől vidám, tengerkék szeme. Ahogyan beült a fülkébe, érezte, hogy valami különleges hatja át a levegő, valami titkos muzsika, ami a bácsi körül leng. Aztán ahogyan egyre csak beszélgettek, gondolatokat cseréltek kedvenc könyvükről, idézeteket mondtak az írótól, úgy érezte, Natália, hogy egy olyan közös élményben van részük, amit csak ott, csakis egymással képesek átélni.
A lány is hitt a végzetben, hitt a nagybetűs Sorsban, hogy az ember, bár alakítja életét, pontosan úgy, ahogyan kell lennie. Véletlenek nincsenek, ezt a tudományok is bizonyítják. Hiszen mi lenne, ha azt mondanánk, az oxigén véletlenül van ott, ahol tűz van? Ha az egyik ember csak véletlen összetevője a másik ember életének? Vannak ugyan olyan lelkek az életünkben, akiknek nincs közük hozzánk, és akármennyit szerepelnek a színpadon, sosem fogják megérinteni az Énünk egyik összetevőjét sem. Ha azonban szerencsések és tudatosak vagyunk, tudunk arra is törekedni, hogy minél több érintés, minél több kapcsolat legyen, ami összeköt minket egymással. Simogatjuk egymás bőrén át a másik lelkét,, erekbe csöpögtetjük a mosolyunkat, élményekkel dobogtatjuk meg szíveinket.
Szavakkal kommunikálunk nagyrészt, de a legtisztább kapcsolatok legintimebb része a csend. Csend, mely olyan, mint egy táncos kecses mozdulata, ahogyan egyik kezét átviszi a másik oldalára, és közben a finom ujjak hegye a végtelenbe mutat. Végtelenül érintjük egymást, végtelen nyelven.
Dezső bácsit nem lehetett úgy érinteni, mint egy nagypapaszerű, kedves öregembert. Ezt fél óra beszélgetés után Natália érzete. Hiszen Dezső bácsi maga volt a ritmus és a hang. Az elmúló rezdülés, amikor a kopasz ágak között fúj a szél, s van egy-két levél, ami nem hagyja magát, nem ereszti el az ágat. A bácsi az egyik levél volt.
- És mondja kedves, nos, mi járatban utazik Budapestre? Igazán nem személyeskednék, de nem tudtam nem észrevenni gondterhelt arcát, amint belépett. És ha már ilyen jól elbeszélgettünk... gondoltam, megenged egy ilyen kérdést tőlem - mondta vidáman a bácsi, miközben megtörölte szemüvegét, majd felvette.
Natália kissé elpirult a kérdés hallatán, de nem érezte, hogy oka lenne nem válaszolni. Úgy érezte, Dezső bácsinak el tudna mondani mindent. Volt valami nyugtató dallamos hangjában. Egy darabig a padlót fixírozta, kezét tördelte, majd hirtelen megszólalt, s belenézett az őszinte szemekbe.
- Megszöktem otthonról. A barátomhoz megyek, ő Pesten lakik. Már terveztem egy ideje, de most telt be a pohár.
Dezső bácsi nem nézett bírálóan, nem faggatta tovább, nem mondta, sajnálja, hogy erre a döntésre jutott. Támogatás volt tekintetében.
- Jobban fogja magát érezni a barátjánál, kedves? A szülei kerestetni fogják, Ön szerint?
- Az első mindenképp. Értékelem, hogy nem faggat, és nem néz rám undorral. Higgye el, jó okom volt erre. Én sem... én sem... - de ekkor a lány hangja elakadt, és könnyek kezdtek el potyogni mindkét szeméből.
- Nyugodjon meg, Kedvesem. - A bácsi odaült a lány mellé, átölelte vállát és hagyta, hogy a lány sírjon a vállán.
Natália csöndesen sírt, csak könnyei folytak. A dühét, bánatát már kikiabálta magából, már csak a fájdalmas valóság maradt. Talán ekkor döbbent rá valóban, hogy az élete attól a ponttól kezdve, hogy felszállt a vonatra, élete már visszafordíthatatlanul megváltozott. Hozott egy döntést, ami bizonyos embereket ki fog zárni az életéből, vagy a viszonyuk mindenképpen meg fog változni. Dezső bácsi csak remélni tudta, hogy a káros embereket fogja kizárni. Nem mindenkinek vannak olyan szülei, amilyeneket megérdemel - ezt tudta jól. Nem mondhatta Natáliának, ez a jó döntést, mostantól csak felfelé mehet az élete útján, akármilyen mély gödörben volt is eddig benne. Erről nem tud senki sem senkit garantálni. Nincsenek jó vagy rossz döntések, életünk van, sorsunk van, ugyanarra a pontra végtelen úton el lehet jutni. Ha pedig ez a döntés csak még több gondot okoz az ő életében, vagy ugyanolyan boldogtalan lesz... nos, akkor mondhatja már legalább, "a saját gödrömet ástam meg, így kis is fogok belőle jönni".
Natália abbahagyta a sírást. Lassan talált vissza a fejébe, elveszett a ködös érzései között, és mikor realizálta, mi is történt, rettenetesen elszégyellte magát.
- Bocsánat, én igazán nem akartam terhet okozni. Ez annyira kínos nekem, sajnálom.
- Kérem, ne mondjon semmi ilyesmit. Örültem, hogy itt, velem szemben jött ki ez magából, és nem akkor, amikor már a barátjával van.
- Ezt komolyan mondja? - Letörölte a félig száraz könnycseppeket kipirosodott arcáról.
- A legkomolyabban, drágám.
- Talán tényleg jobb, hogy nem Zolinak sírtam... a barátom. Nagyon szeret engem, meg minden, de nem tudja elviselni, ha sírni lát engem. Azt mondja, megszakad a szíve ilyenkor, hogy sírni lát. Ezért inkább nem sírok előtte, nem karok neki is fájdalmat okozni. Maga igazán jó ember, Dezső bácsi.
- Én nem jó ember vagyok, csak próbálok úgy viselkedni az emberekkel, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból, és a másikból is. Hogy legyen egy kapcsolat, ami megéri beszélni, találkozni, őszintének lenni. Megéri, hogy fájjunk egymásnak, hogy szeressük egymást, hogy megnyíljunk egymásnak. Nem úgy értem, hogy maga és én, hanem úgy általában, az emberekkel.
A vonat hangszórója megszólalt, hogy figyelmeztesse az utasokat, lassan megérkeznek. A két utas a fülkében megrázkódott, mintha egy álomból ébredtek volna fel.
- Maga nagyon fáj - folytatta Dezső bácsi suttogva -, és azt hiszem, bár Isten bocsá', ha olyat mondok, amivel megbántom... szerintem magával eddig nem úgy bántak, ahogyan megérdemli. Kérem, ígérje meg nekem, hogyha megérkezik a barátjához, utána már biztonságban lesz.
- Biztonságban leszek nála. Persze, tudja, hogy megyek. Neki van munkája... keresek majd én is.
- És kérem, azt is ígérje meg, ha valami nem úgy alakul, ahogyan eltervezte, ha ugyanúgy érzi magát, mint eddig, akkor hagyja őt ott, és... vigyázzon magára. Jöjjön el hozzám, és beszélgessünk még. Ha másról nem, akkor is, biztos vagyok benne, hogy találunk még pár közös kedvencet, nem csak ezt az egy könyvet.
- Megígérem. Én... nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg magának. Hiszen csak egy lány vagyok, aki véletlenül a maga fülkéjébe tévedt, és erre kiöntöm itt magának a szívemet... még mindig szégyellem magam miatta.
- Drágám... Azért voltam itt, hogy kiöntése a szívét. Azért olvasta maga is azt a könyvet, és én is. Képzelje el, mi lett volna, ha én mondjuk, úgy döntök, inkább olvasok Shakespeare-t vagy Moliere-t vagy akármit. Ez a mi időnk volt, a mi közös utunk.

A fülke előtt emberek kezdtek sorakozni. Idősek nagytáskával, anyukák csecsemőkkel, diákok hátitáskával álltak türelmetlenül, hogy minél előbb le tudjanak szállni. Nem beszéltek. Mindenki kerülte a másik tekintetét, menekülő utat keresett pupillájuk a túl intim környezetben. Kígyóként tekergő sorba rendeződtek, hogy felfalják összekapcsolt testükkel a teret és időt.
Dezső bácsi én Natália felállak, mosolyogva búcsút vettek egymástól. A bácsi szívesen átölelte volna a lányt, sok szerencsét kívánva vele, és azt a lelki kötődést, ami megteremtődött köztük, átadjon valamit a testéből. Sosem tudta elképzelni, milyen lett volna, ha lánya születik. Most viszont, hogy megismerte ezt az ártatlan teremtést, valami hasonlót érzett iránta e rövid, három órás ismerkedés után, mintha az édesapja lenne. Vagy a nagypapája.
Vagy talán nem is úgy kellene őt kezelnie, mint egy védeni való kislányt? Miért is kellene őt besorolnia az életkora miatt egy olyan kategóriába, amibe talán egyáltalán bele sem illik?
- Talán az a gond - gondolta magában, miközben óvatos léptekkel leszállt a vonat lépcsőjéről -, hogy túl kevés szavunk van a kapcsolatokra. Barátság, szerelem, ismerősök, család, haverok... mi marad még? Talán az érzéseket nem is lehet árnyalni. Miért is kellene besorolni az érzéseinket, megnevesíteni mindent. A szó pontatlan, ezt megmondta Ottlik Géza is. Az érzések tiszták, megfoghatatlanabb, mint egy hajszál keresztmetszete.


Natália megállt a pályaudvaron egy pékségnél, hogy vegyen magának egy kakós csigát és egy energiaitalt. Táskájával leült egy padra; mindenhol szürke galambok vették körül, beleolvadtak a koszos, húgyszagú aszfaltba.
- Ez volt életem legintimebb beszélgetése - mondta magában, miközben letört egy félkör alakú tésztaszeletet a péksüteményből. - A bácsi... és még a nevét sem tudom, te jó ég! Azt hiszem, igaza van. Mostantól már nem hivatkozhatok apámra, aki részegen megver, nem hibáztathatom anyámat, aki csak sír, és hagyja, hogy őt is kék-zöld foltosra verje. Nem leszek többé áldozata az életemnek. Én leszek a vadvirág, a természet vadvirága. Én magam, otthagyom a múltam, otthagyom a kislányt aki voltam, ég veled fonnyadó liliom... ég veled világ... új életet kezdek, Nyina leszek, és nem egy halott sirály itt a koszos pesti galambok között. - Egy mozdulattal eléjük szórta a kakós csiga morzsáit. - Megígértem neki, és ezennel megfogadom magamnak is.

Natália felállt a padról és elindult a kijárat felé. Bal kezével háta mögé söpörte raszta tincseit. Lefelé ballagott a lépcsőn a metróban, mikor egy virágüzlet kirakatában egy gyönyörűen szép orchideát pillantott meg.

"130
A tapintatról és a gyöngédségről

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti." Márai Sándor

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
dorothy snape
Regisztrált:
2013-08-22
Összes értékelés:
188
Időpont: 2014-01-02 12:30:20

Kedves sailor,
Örülök, hogy tetszett, köszönöm a kritikát!:)
Alkotó
Regisztrált:
2012-10-26
Összes értékelés:
4482
Időpont: 2014-01-01 19:09:10

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Nagyon tetszett!

...az is,hogy idézted Márait!

Üd:sailor
Alkotó
dorothy snape
Regisztrált:
2013-08-22
Összes értékelés:
188
Időpont: 2013-12-31 11:44:21

Kedves Márk,
köszönöm szépen a kedves szavakat, nagyon jól esik!
Habár én felfedeztem benne egy-két hibát, azokat majd javítom.

Alkotó
Regisztrált:
2013-11-06
Összes értékelés:
87
Időpont: 2013-12-30 15:19:21

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Mesterien forgatod a tűt, fűzöd a cérnát. Gyönyörű érintés volt a léleknek, remélem még sokan fogják olvasni!

üdv.: Márk

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Igazán - részlet (4.) című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Téli világ című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Igazán - részlet (4.) című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) "Az utasok leestek" - mélylélektani elemzés című alkotásh

Bödön bejegyzést írt a(z) "Az utasok leestek" - mélylélektani elemzés című alkotásh

történetmesélő alkotást töltött fel A hóember álma címmel a várólistára

mandolinos bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

mandolinos alkotást töltött fel Szergej Sztrelec: Ennyi volt címmel a várólistára

Tóni bejegyzést írt a(z) J. W. Goethe:Weihnachten című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Téli világ című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) "Az utasok leestek" - mélylélektani elemzés című alkotásh

Haász Irén bejegyzést írt a(z) Vágyódva című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)