Karácsony előtt pár nappal volt, mikor minden rádióból ömlött a Last christmas, mikor a gyerekek napokat visszaszámolva várták, hogy jöjjön el karácsony napja, mikor a bevásárlóközpontok dugig voltak ajándékokat idegesen vevő emberekkel.

A belvárosban jártam, hideg szeles szél fújt be még a metróaluljárókba is, a hajléktalanok megpróbálták minél inkább eltakarni magukat, láthatatlanná válni és nem megy fagyni.

Mikor lefelé mentem a mozgólépcsőn, az ellentétes oldalra való bámulásomat furcsa énekszerűség szakította meg. Először fel sem ismertem a dalt, majd ahogyan lejjebb haladtam, egyre tisztában hallatszódott, és kivehető volt két gyerek hangja.

- Kis karácsony, nagy karácsony, kis süt-e már a kalácsom...

Döbbenten vettem észre, ahogyan a mozgólépcsők kezdete mellett egy fehérneműs plakát előtt három ember áll, középen egy alacsony, fekete pongyolába bugyolált nő, két oldalán hasonló korú kisfiú és kislány.

Ahogyan a tömeg felszállt a felfelé haladó mozgólépcsőre - lesújtó vagy szánalmat sugárzó pillantásokat vetve a jelenségre -, és minden ember legalább harminc méter távolságban volt, a gyerekek abbahagyták a kornyikálást.

Feltűnés mentesen ott álltam meg a megállóban, ahonnan láttam őket. Nem én voltam az egyetlen várakozó, aki furcsa érzésekkel szemezett a három emberrel. Amikor a következő szerelvény megérkezett (nem az enyém), az anyuka azt suttogta a gyerekeknek:

- Rajta, kezdjétek!

- Kis karácsony, nagy karácsony...

- Kis karácsony, nagy karácsony...

Szegényeknek ezúttal nem sikerült egyszerre belekezdeniük a dalba. Nekem már zúgott a fejem a hamis hangoktól, és elfojtott haragomtól, ki nem csorduló könnyeimtől.

Megérkezett az én metrójáratom is. Szívemben a lány szünetes metszőfogaival, a kisfiú elálló füleivel és az anyuka kéregető kezeivel beszálltam a kocsiba.