Négy napot töltött dr. Voght Aatosi-terében. Aatosi-tere nem elsősorban központi fekvése miatt volt fontos település, hanem lélekszáma miatt, no meg itt székelt Nerete, akit a waikák elfogadtak főnöküknek. Volt még egy fontos körülmény: a település mellett folyt el a Sjemeice, ami motoros hajóval is járható folyó, a többi falut csak kenukkal és pirogákkal lehetett megközelíteni, gyakran azokkal sem. Így az árú-csere forgalomnak egyfajta központja volt. Az orvos mindezeket figyelembe véve, a gyógyszerek, (elsősorban fájdalom és lázcsillapítók: Aszpirin, Demalgon, stb.) kötszerek, tisztító, és fertőtlenítő szerek nagy részét Neretére bízta, a főnök majd legjobb belátása szerint fogja kiosztani népe között.
Kora reggeltől késő estig elhúzódóan zajlott a gyerekek oltása, s a felnőttek ambuláns kezelése. Felállítottak a parton egy oldalfalak nélküli nagy sátrat, itt rendelt a doktor. A gyerekeket Ethel terelte le oltásra, s bizony minden ötletét be kellett vetnie, hogy ez rendben menjen. Ki szeret szurit kapni a fenekébe? Senki! A waika gyerekek is igyekeztek kibújni valahogy, bár Nerete parancsba adta, hogy mindenkinek meg kell kapni a védőoltást. Ethel a Delohiban jól bevált fogásokkal élt, játékokkal csalogatta elő a vonakodó kicsiket, a lányok rongy-babákat kaptak, játék edényeket, tányérokat, a fiúk labdát, karikát, fapuskát, fa-kardot.
Így is előfordult azért sírás-rívás, főleg a kisebbek körében. Egy négy év-forma kislányt Ethel kézen fogva vonszolt le a sátorhoz, a gyerkőc elkerekedő szemmel nézte a rettenetes jelenetet, ahogy a fehér köpenyes idegen bácsi egy hosszú tűvel szérumot szív fel az ampullából, megpöccinti, kinyom kicsit, s aztán beleszúrja kis társa fenekébe. Megpróbálta kirántani a kezét Ethel kezéből, de Ethel szorosan tartotta. Ő került sorra. Úgy kellett odaráncigálni, kimerevítette két lábát, mint tyúk a jégen. Johanna nővér lefertőtlenítette egy émelyítően átható szagú, nedves géz-darabbal a bőrét. Le se mert nézni, zokogott, krokodil-könnyek folytak a szeméből. Ijedelméhez képest meglepően kicsi volt a fájdalom, annyit érzett csak, mintha jején légy csípte volna meg. Szeme nevetősre váltott, már nem sírt, felszabadult kiáltással, rongybubáját hóna alá szorítva szaladt fel a parton, hangosan dicsekedve, hogy neki bizony nem fájt.

Ethelnek a fiúkkal is meggyűlt a baja, a nagyobbakat csak nem lehetett kézen fogva odavonszolni. Eszébe jutott egy ötlet. Visszaemlékezett gyerekéveire, hogy hajtogattak papírrepülőket a környékbeli srácokkal. Leszaladt a csónakhoz, hozott papírlapokat, ollót, s elkezdte gyártani a kis repcsiket. A gyerekek távolabbról figyelték. A lány az első pillanattól fogva elnyerte szeretetüket, és bizalmukat, amiben nagy szerepe volt annak, hogy tökéletesen beszélte a nyelvet. Óvatosan közelebb jöttek. Közelebb, egyre közelebb. S amikor az első kis gép felröppent a lány kezéből, s kecses ívű siklás után megült egy pálmafa alsó ágán, a bámulat kiáltásai hangzottak el körben.
-Mindenkinek adok repcsit, aki beoltatja magát - hirdette ki Ethel. -Na, hadd lássam! Ne legyetek már ennyire gyávák! Ha felnőttök, s harcosok lesztek, ennél nagyobb sebeket is kaptok majd a csatában!
Mi hatott jobban, a repcsivel való játék ígérete, vagy a büszkeségükre apelláló dorgálás, nem tudni, de tény és való, a harmadik nap délutánjára minden gyerek be volt oltva Aatosi-terében himlő ellen.
A következő reggel elbúcsúztak Neretétől, beszálltak a csónakba, Pedro berántotta a motort, s elindultak a Sjemeicén lefelé, hogy újabb falvakat látogassanak meg.

Nem meséljük most el részletesen, hogyan zajlott az út további része. Mely falvakba jutottak el, milyen nevű folyók és patakok mentén, miket láttak és tapasztaltak, mert ha ezt tennénk, akkor útikönyv kerekedne ki belőle, s nem az, amit szeretnénk. Történet a hitről, és arról, hogy milyen kísértések leselkednek a brazíliai ősdzsungelben egy fiatal, gyerek-sorból éppen hogy kinövő európai lánykára, akinek nincs korához illő társasága, de aki látta már a majom farkát?
Egy-két fontos epizódnál azért még elidőzünk. Reméljük, nem fogja unni az olvasó.

Hosszú hajóút várt rájuk megint a kanyargó Sjemeicén. A folyó ezen a részen szélesebb volt, a fák lombkoronája nem zárult olyan szorosan fölébük, mint a korábbi útszakaszon. A nap izzó korongja előkandikált a szürke égen, ádáz gyűlölettel lövellte a tájra gyilkos sugarait. A szokásos elrendezés szerint utaztak: Pedro állt a kormánykeréknél, mellette Faé, szürke katonai zubbonyban, puskástól, töltényhevederrel a vállán. Ethel a menetiránynak háttal ült Faé mögött. Szemben vele Julianna, széles karimájú szalmakalapban, a másik hátsó ülésen dr.Voght. Ethel magán érezte a nővér átható tekintetét, idefele jövet is észrevette már ezt a nézést. Különös pillantás volt. Zavarba ejtő, és izgató. Nem voltak tapasztalatai a felnőtt életben, hiszen, mint említettük 15 éves koráig egyházi iskolában nevelkedett, utána pedig, idekerült a dzsungelbe a vadak közé, nem ismerhette azt a fajta-nézést, amit a nők "vetkőztető" tekintetnek mondanak. Igen, férfiak képesek úgy ránézni egy nőre, mintha a holmi alatt a meztelen testet látnák. A nőknek sok esetben tetszik ez. Ettől érzik magukat nőnek. A lány összébb húzta magát az ülésen, ösztönösen érzékelte, hogy a nővér kutató tekintete alatt semmivé foszlik a rajta lévő vászon és pamut, pucér-testét pásztázza alatta, a melleit, a hasát, a combját, a szeméremdombját. Kellemetlen érzés volt, mégis felforrósodott tőle a vére. Utálni kellett volna magát, hogy egy nő tekintetétől olvadozik, utálat helyett azonban érdekes módon anyja simogató keze idéződött fel benne, anyjáé, akit kiskorában elveszített. Eszébe villant hirtelen, ami Aatosi-terébe érkezésük után éjszaka történt a sátorban, amikor arra ébredt, hogy a nővér keze a szeméremdombján nyugszik. Aludt Julianna. S álmában, véletlenül került a keze Ethel ölébe. De, vajon tényleg aludt-e? S tényleg véletlenül került oda a keze, ahova került? Ethel egy pillanatra vágyódást érzett arra, hogy a nővér kezét ismét magán érezze. Aztán elfogta a rémület, és a szégyenérzés. Megszólat belül egy hang: Ethel, Ethel, mi jár a fejedben? Nem szégyelled magad?
Megfordult, megkocogtatta Pedro széles vállát.
-Pedro meg tudnánk állni valahol? Pisilnem kell!
Pedro hátranézett.
-Itt nem lehet. Túl sűrű a növényzet a parton, a fák ágai, gyökerei messzire benyúlnak. Veszélyes közel menni, felborulhat a csónak.
-De nagyon kell!
Pedro helyett most Faé válaszolt. Dühös képpel fordult hátra.
-Nem ért a szóból a kisasszony? Nem lehet kikötni, még akkor se, ha Antonio atya üdvöskéje kéri! Dugja be a kisasszony az ujjával, s várja meg, amíg alkalmas partszakaszhoz érünk!
Ethel nem erősködött tovább. Megszégyenülten elhallgatott csak belül visszhangzott Faé durva szava: "... még akkor se, ha Antonio üdvöskéje kéri." Uram, Istenem, hogy gyűlölhet engem ez az ember! És hogy gyűlölheti az atyát! De, vajon miért, ó, Uram, mondd meg, miért?
Az "atya üdvöskéje" kifejezés mélyen a lelkébe égett, soha többé nem tudott szabadulni tőle!