Ez a csoda egy egészen hétköznapi dolog. De a hétköznapokban is vannak csodák! Az unokámnál jártam. Ez egy hétköznapi közlés, de az unokánál járás minden valamire való nagyapa kötelessége legalább annyira, mint a nagymamáé! És most jön a csoda! Az unokám ismét gyermekké varázsolt engem is! No nem az időskori szenilitás tört rém, hanem valami egészen más történt! A polcon lévő repülőgép ismét repült! Méghozzá a szoba légterében és a gépnek megvolt a személyzete! A pilóta én voltam, a hajózó tiszt meg az unokám! Ő határozta meg, hogy most a Hexi cica bajuszát vegyük úti célul, majd pedig haladjunk át a nagymami feje fölött! A Hexi cica nem fogadta éppen ,,udvariasan" azt, hogy a repülőgép sikertelen leszállást kísérelt meg az ábrázolatán! Majdnem megkarmolt minket! A nagymami meg csak mosolygott, ahogy mondta, a két gyereken, vagyis hogy az unokámon és rajtam. De minden repülőgép leszáll egyszer, úgy a miénk is ezt t ette! A személyzetet taxi várta a régi fotelból képzeletünk által alkotott repülőtér előtt lévő ütött-kopott papírdoboz képében! Ismét működött a gyermeki, csodákra képes képzelet! A dobozba beült az unokám, majd megszólalt:
- Nagypapi! (ez vagyok én) Indul a taxi! Te leszel a motor!
Azaz nekem kellett tologatni a kedves utast a parketten. Még rám is szólt a kedves utas, hogyha a kanyarokban elfelejtettem volna működtetni az irányjelzőt. Hogy lehet így vezetni! Milyen igaza van! Még a reumámat is elfelejtettem, olyan jól esett újra gyereknek lenni! Milyen csodálatos és tiszta a gyermeki világ! Ők még nem tudnak alakoskodni! Náluk még fehér a fehér és sötét a sötét! A felnőttek világa nagyon szegénnyé válik akkor, hogyha elfelejtik a gyermekkor lelki tisztaságát! Meg kell őrizni a lelkünkben a gyermekkor báját és szépségét! Igazán nem az a felnőtt szegény, aki nincstelen, vagy csak nagyon kevés anyagihoz jutott, hanem az, aki a lelkében nem őrizte meg, vagy akinek a lelkéből kiűzték a gyermekkori játékosságot és tisztaságot. Tulajdonképpen ezért /is/ szép a művészek világa, hiszen Ők nem felejtettek el játszani. Valahogy a színész is játszik, de játszik az író, a festő stb, amikor játszik, ír, fest stb Ám ez a játék mégis más. Másabb, mint a gyermekek játéka. A gyermekek játéka a legtisztább, legszebb képe a mindenkori valóságnak. De az unokám nem hagy elmélkedni, mert máris újabb ötlettel lép elő! Most legyünk motorversenyzők! Én legyek a motorosok indítója. Hogy nincsen kockás zászlóm? Ez nem akadály. Jó lesz, ha majd a zsebkendőmet lobogtatom. Ő meg majd a motorján fogja a köröket róni. De nem igazi a verseny, mert nincs más versenyző, csak egyedül Ő. No de sebaj! Így legalább a győztes és a vesztes is Ő lesz egymagában! De hát mindennek egyszer vége szakad, így ennek a vidám délutánnak is. Estébe hajlik a nap. Lassan szedelődzködnöm kell, hiszen vannak felnőtt kötelességeim is. Az utcára kilépve a környék sivárságát is feledni tudom, mivel megvigasztal az, hogy legalább lelkileg ismét, ha csak egy kis ideig, gyermek gyermek lehettem magam is! Ez a tudat annyira boldoggá tett, hogy még azt sem éreztem, hogy a tél hidege vörösre csípte az arcomat. Nem éreztem, mert belülről elöntött az unokámból belém töltődött leli melegség boldog áramlása! Ezt a nagyszerű érzést Neked köszönöm, drága kis unokám!