Már rég elütötte az éjfélt a toronyóra,
a magány köpenye mintha a vállamon lógna,
csak apró fények surrannak a redőnyökön át,
fénynyalábok halvány sugarakat öntenek rám,
halk neszek jelzik, hogy újra ébred már a hajnal,
de csak csendesen, halkan dallamos madárhanggal,
csak a fémkapu nyikorgása jelzi, hogy felkelt
a napsugár, talán mindjárt beköszönt a reggel.

S vajon merre és hogyan telik majd ez az új nap,
ébredni kéne, de visszahúz a fájó tegnap,
mintha mozdulatlan lenne minden mi egykor szép,
fogva tart milliónyi csodálatos kép, emlék,
menekülnék, de nincs elég erőm lassan fogytán,
s az akarat, mint a kabátomon a cérnaszál
csak lóg, olybá tűnik már engem csak szaggat a szél,
s apró darabokra hullva marad az örök tél.

De egyszer egy csodás sugár majd lágyan felemel,
megszépíti lelkem ezernyi apró örömmel,
hisz van kiért és miért élni még ezen földön,
egyszer kinyílik az ajtó, nem lesz többé börtön,
nem leszek soha öntelt, önző vágyakkal bíró,
van idő, a homokóra is megfordítható,
menni kell, mert az életem önmagamnak élem,
tudom, meglelem mielőbb veszettnek hitt énem.