Mire József doktor a JLV-315-ös rendszámú autóhoz ért, addigra azt már ki is rabolták. A CD lejátszót, a jogosítványt, személyigazolványt és lakcímkártyát vitték el, mint később kiderült. Így a kilétemet igazoló hivatalos iratok híján továbbra is hitelesnek tűnt, hogy Linetta May vagyok.
Sajnos nem az a fajta vagyok, aki megjegyzi a telefonszámokat, ezért a használhatatlan készülék miatt nem tudtuk értesíteni szeretteimet. A kórházban felajánlották, hogy írjak nekik e-mailt, vagy lépjek velük kapcsolatba a neten, de nem jutott eszembe semmilyen jelszó. Az orvos a fejsérülésemre hivatkozott, és azt mondta, szerencsés vagyok, hogy csak ennyit felejtettem el. Az állapotomhoz képest ez nagyon jó. Viszont rákerestem a saját nevemre a Google-on. Semmi mást nem találtam, mint egy könyvet, a címe: Mi lenne ha, az írója pedig Linetta May. Ezt a könyvet feltétlenül meg kell keresnem.
A rendőrség nyomozni kezdett az autó tulajdonosa után, mivel én elfelejtettem az autókölcsönző nevét. A kárról és a lopásról természetesen őket is értesíteni kellett. Egy rendőr elkérte az adataim, hogy keresni tudják az elveszett iratokat. Én készségesen elmondtam mindent, amire csak emlékeztem az adataimmal és a jövetelem céljával kapcsolatban.
Edit újra meglátogatott, amikor arra volt dolga. Én pedig nagyon örültem ennek a figyelmességnek, elmondtam, hogy mikor próbáltam valamit keresni magamról az interneten, egyetlen könyvet találtam, amin az áll Linetta May az írója, a címe: Mi lenne ha. Annyira szerettem volna egy kicsit kimozdulni már a kórházból, nem éreztem betegnek magam. Fájt a fejem, az igaz, és persze be is volt kötve a seb, mégis kedvem lett volna azért valami aktívabb dologhoz is, mint az ágyban fekvés. Mikor ezt elmondtam Editnek, ő megkérdezte, elmennék-e hozzájuk egy kicsit látogatóba, elmennénk a könyvtárba is azért a könyvért. Én persze benne voltam. József doktor pedig tudta, hogy ott jó helyem lesz, ezért elengedett egy nap eltávra. Másnap kötözésig úgysem kapnék semmi olyat, amit kórházon kívül ne lehetne.
A könyvtár sajnos zárva volt, a közelebbi könyvesboltban pedig nem hallottak ilyen című alkotásról. Edit és férje viszont szeretettel fogadtak erdei otthonukban, sőt, én is kaptam olyan főzeteket, amik elősegítik a gyorsabb gyógyulást. A természetes gyógymódok mindig a legjobbak. Ez volt Edit jelmondata, így ott gyógy levesen és teán, meg főzeléken éltem. Nem volt éppen ínyére, de hálás voltam a gondoskodásért és a társaságért.
Este, vacsora után Edit a családomról kérdezett, én pedig lelkesen mesélni is kezdtem New Yorki életemről.
- Anya és apa biztosan nagyon aggódnak értem, minden nap szoktunk beszélni, ha távol vagyok otthonról, akkor telefonon, ezért kellene minél hamarabb Pécsre érnem a nagynénémhez és az unokatestvéremhez, hogy megnyugtathassam őket. Olyan rossz, hogy nem emlékszem mindenre, annyi minden hiányzik.
- Arany Linetta, már nem sokat kell várni, és ott is leszel. Nem fáj a fejed?
- Csak egy kicsit.
- Folyamatosan és tompán, vagy néha-néha belenyilall?
- Előbbi.
- Az jó jel, akkor gyógyulgat.
András összecsukta a vastag könyvet, amit eddig olvasott.
- Tudjátok, ma nagyon szép lesz az ég. Sem felhő, sem köd, sem a hold nem zavarja a csillagok láthatását.
- Nézzük meg, úgy szeretek gyönyörködni bennük - lelkesedett Edit. Fel is mentek a lapos tetőre.
- Hű, ez aztán nem olyan, mint New Yorkban - ámuldoztam.
- Ugyanezt az égboltot látja a családod is.
- Igen. Miért van az, hogy némelyik csillagot kékesnek látom, másokat meg narancsos fényűnek?
- A kékek fiatal csillagok, még nagyon forróak. A vörösek már régiek, kihunyóban vannak, már csak parázslanak - válaszolt András és megigazította szemüvegét.
- Értem.
Sokáig néztük a gondolatainkba feledkezve a csillámporos bársony égboltot, de végül szörnyű kiáltást hallattam és a sebemhez kaptam.
Edit és András odarohantak hozzám és bekísértek a vendégszobába.
- Ennyire fáj? - kérdezte aggódva a vendéglátó hölgy.
- Nagyon belevágott, nem tudom mi történhetett.
- Mire gondoltál, mikor így belehasított?
- A szerelmemre. Tudom, hihetetlenül hangzik, de képtelen vagyok visszaemlékezni rá, csak érzem. Azon gondolkoztam nagyon erősen, mi lehet a neve.
- Semmi baj, nyugodj meg. Azt hiszem túl sokáig maradtunk fenn. Aludj egyet. Hamarosan már Pécsen leszel a családoddal, onnan már fel tudod hívni a szüleidet, és a szerelmeddel is tudsz majd beszélni - nyugtatott Edit.
- Igen, azt hiszem jobb lesz, ha lefekszem.
Már aludtam, mikor a házaspár a szobám felől hangos jajveszékelést hallott. Szörnyű fejgörcsök gyötörtek álmomban, és mikor felébredtem, furcsa dolgokról kezdtem beszélni. Azt mondtam, most rögtön vissza kell mennem New Yorkba, mert az anyukámmal álmodtam és biztos vagyok benne, hogy valami nagy baj van.
Edit reggel telefonált az orvosnak, hogy megkérdezze, mi a véleménye a történtekről. József doktor kérte, hogy azonnal menjünk be, rögtön megvizsgál. Be is mentünk, de egyre zavartabbnak látszottam.
- Úgy tűnik súlyosbodott az állapota, nagyon sajnálom.
- Helmut Józsefet keresik, egy rendőr van a vonalban - vágtatott be egy kék köpenyes nővérke, és átadta a telefont az orvosnak.
- Nagyon fehér vagy, ülj le nyugodtan, de akár le is dőlhetsz ide, nehogy elájulj - javasolta az orvos, én pedig lassan mozogva, kissé kábán meg is fogadtam a tanácsot.
- Nyomozni kezdtünk Linetta May ügyében, és problémák merültek fel. Feltétlenül beszélnünk kell vele. A kórházban van még? - hallatszott a telefonból.
- Igen, itt van - volt József nyugodt válasza.
- Adja őt, kérem!
Átvettem a kagylót, bár nem voltam valami jól, azért beleegyeztem, hogy még egyszer válaszoljak a kérdéssorozatra. Hamarosan jött is két rendőr, és diktafonra vették a válaszaimat. Sok mindent kérdeztek most is, de a legfontosabb ez volt:
- Azt állítja, hogy a kirabolt személygépkocsi egy kölcsönjármű volt?
- Igen - hangzott az egyértelmű válaszom.
- Nos, a nyomozásunk egészen mást mutat. A rendszám alapján kiderítettük, hogy egy Budai Péter nevű pécsi lakos tulajdonában áll az autó. Hallotta már ezt a nevet?
- Nem emlékszem biztos úr, de kegyetlenül lüktet a fejem a fájdalomtól, nem tudok gondolkodni.
- Értem, még egy fontos kérdésem viszont lenne. Az úr, akié az autó egy önnel egyidős eltűnt hölgyet keresett, aki a lánya és Fehérvári Rózsa a neve. Esetleg ismeri az említett személyt?
- Nem, sosem hallottam róla.
- Ez furcsa. A rövid személyleírás, amit adott, önre illett. Holnap jön az autóért, és feltétlenül szeretné látni Önt is.
De ezt már nem hallhattam, mert elájultam a fájdalomtól.