Ethelnek szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Amit előző este a sötétedés miatt nem vett észre, előtte állt teljes pompájában az új "kollégium". Nem volt más ez se, mint egy waika-chabano, de a méretei kétségkívül imponálóak voltak. Cölöpökön nyugvó, amfiteátrumszerű tömege a raktárak előtti térségen terpeszkedett Antonio atya házikója és a közösségi épület között. A lány az elmúlt három hétben sok chabanót látott, első pillanatra fel tudta mérni, hogy az épület akár harminc fő befogadására is alkalmas. Az épületek előtti téren gyerekek játszottak, felismerte egyiküket, akivel Aatosi-tereében találkozott, s ahogy tovább ment, egy kisfiú perdült elé, őt is valamelyik terében látta két hete.
-Az én gyermekeim! Akkor hát megérkeztek!
Átvágott a téren az ebédlőhöz. Pokoli, párás meleg volt, a nap merőlegesen tűzött át a lombokon. A hosszú ebédlőasztalnál együtt ült a misszió vezetősége, az apja, Antonio atya, Julianna nővér, Neyomi, és Pedro, az itteni indiánok főnöke. Ott volt Awqiricuce is, akinek a véleményére az atya sokat adott. Ott tartottak éppen, hogy a doktor beszámolója végén említést tett az indián falvakban terjengő, aggasztó hírekről.
A lány, egy mindent, és mindenkit semmibe vevő, tizenéves kis fruska szelességével szaladt fel a lépcsőkön. -Hé! Én is itt vagyok ám! Rám senki nem kíváncsi?! -és lengette a karját.
-De Ethel! - nézett fel rosszallóan az orvos.
-Mindannyian kíváncsiak vagyunk, Ethel - mondta mosolyogva az atya. -Most azonban ülj le ide közénk, és hallgasd szépen, mit mond apád!
-A shipibóknál tartottam éppen - folytatta dr. Voght visszazökkentve magát a mondandójába. -A tereékben tudtak róluk, de nem nagyon érdekelte őket. Ezek az indiánok más vérmérsékletű emberek, mint mi. A mendemondák arról szóltak, hogy messze északon, 70-80 mérfölddel feljebb csetepaték voltak a helyben lakó, és a nyugatról érkező törzsek között. Megvonták a vállukat, és tették tovább napi dolgaikat, vagyis a semmit, amit reggeltől estig lankadatlan szorgalommal gyakorolnak.
Antonio Awqiricucéra nézett.
-Nos?
A férfi felhúzta mindkét vállát. Somolygott. Tekintete azt mondta: én nem becsülném le azért a shipibo veszélyt, hangosan azonban csak annyit mondott: pár nap múlva megjönnek az egész-napos esők, az igapó járhatatlan lesz. Néhány-hónapnyi időre haladékot kaptunk.
Az atya bólogatott.
-Jól van. A shipibo ügyet egyelőre tehát ad akta tehetjük. Hogy haladtak a térítéssel, és a toborzással?
Udvariasságból Juliannához címezte a kérdést, pedig tudnia kellett, hogy a nővér nem beszéli a waika-nyelvjárásokat, s így erre csak Ethel válaszolhat érdemben.
-Megfelelő mederben atya! - mondta a nővér. -Közös imákat tartottunk minden faluban. Beszéltünk a családokkal, agitáltuk őket, hogy hozzák fel a gyerekeket Delohiba. A legtöbb helyen meg is ígérték, s én a saját szememmel láttam nem egy helyen, ahogy valamelyik férfi beül néhány gyerekkel a pirogába, s útnak indulnak!
Ethel vágott közbe, alig tudta palástolni izgatottságát. Arca lángban égett, egészen ki volt kelve magából.
-Megjöttek atya? Itt vannak az én kicsinyeim? Néhányat már láttam kint!
Mielőtt Antonio szóhoz juthatott volna Julianna szólalt meg. Hangja hűvösen rendreutasítóan csengett.
-Ethel! Ejnye! Talán nem kellene közbekotyognod, ha a felnőttek beszélnek!
-De én tudni akarom...! -toppantott a kislány. -Megyek, megnézem akkor! Úgysincs semmi keresnivalóm itt!
-21 gyerek jött! - mondta az atya lágyan. -Ügyes voltál Ethel! Majd szeretnék veled külön is beszélni erről.
A kislány felrántotta a vállát.
-Tőlem! Ha akarja az atya!
Ezzel felpattant és szaladt megkeresni a "gyerekeit"

Kinn Pablóba ütközött. A fiú befelé tartott, Ethel kifele, a küszöbnél egymásnak szaladtak.
-Ni csak Pablo, a nyomorult kis leskelődő!
Benne élt még a bozótban villogó szempár dühítő látványa. Ott állt a folyó partján gyanútlanul, semmi nem volt rajta, ez meg a sás közül figyelte. Nem tudta kiverni a fejéből. Micsoda alattomos kis szemét!
-Ethel! -A fiú megtorpant, két karjával átölelte a lányt, és hangos, cuppanós csókot nyomott az orcájára, jobbról is egyet, balról is egyet. Aztán zavart képpel eleresztette, és hátralépett.
-Menj a fenébe Pablo! - kiáltott rá a lány. Ellökte magától. -Undorodom tőled!
-Mi van?! -Földbegyökerezett lábbal állt a helyén az indián gyerek. Egymással szemben álltak, a lány néhány ujjnyival magasabb volt Pablonál, vagy csak magasabban állt, a küszöb gyanánt szolgáló deszkán. Pablón alul falatnyi kis nadrág volt, felül semmi, izmos, barna felsőteste olajosan fénylett a fák ágai között átszűrődő fényben. Ethel a szokásos missziós egyen-öltözetet viselte, rövid ujjú cserkész-inget, és rövidnadrágot. Keblének halmai fel-le emelkedtek és süllyedtek indulatában. Néztek egymásra, a lány haraggal a szemében, a fiú értetlenkedve.
-Mi bajod van! - kérdezte az indián fiú. Hátrált az udvar irányába, Ethel utána iramodott. Szinte tolta, űzte kifele. Mögöttük, a széles térségen, az iskola padsorain túl, gyerekek labdáztak, piros-pöttyös labdát dobáltak egymásnak visongva.
-Csak az, hogy szemét módon meglestél fürdés közben! -sziszegte a lány.
-Én!
-Hát nem is a qwinteroi szellem!

A qwinteroi szellem indián mesefigura, a gyerekek beszéltek róla Ethelnek. Holdtöltekor meglesi a fürdőző szüzeket, s amelyik megtetszik neki, azt magával ragadja Aá-reyéhez, az őserdő gonosz szelleméhez egyszeri nászra. A lányokat másnap átharapott torokkal találják meg az erdőben.

Pablo tovább értetlenkedett.
-Miről beszélsz? Mikor? Én nem...
-Ne játszd a hülyét. Igenis te voltál! Te lestél rám, amikor az elutazásunk előtti estén lementem a folyóhoz!
A fiú hevesen tiltakozott.
-Neeem! Nem is voltam lenn aznap! Honnan veszed?
-Láttam a szemedet a bozótban!
-Az enyémet nem láthattad...de van egy tippem, hogy ki volt!
-Igazán? És ki?
-Azt nem árulhatom el!
-Persze, most ráfogod másvalakire, hogy magadat mentegesd. Úgy hazudsz, mint a vízfolyás!
Pablo megsértődött. Felvonta mindkét szemöldökét.
-Mondtam már egyszer neked, hogy én soha nem hazudok! Mondtam, hogy néha lopok, és néha káromkodok, és néha...
-És néha meglesed a lányokat!
-Hogy lesném! Eszem ágában sincs! Miért pont rám gyanakszol?
Ethel elbiggyesztette a szája szélét.
-Mert rólad simán el tudom képzelni, amilyen sunyi képed van!
-Figyelj, én soha nem leselkedtem utánad! Na jó! Egyszer, egyetlen egyszer Ethel, de tényleg csak egyszer! De...hogy is mondjam...! Ez akkor volt még, amikor idekerültem. Akartam látni, milyen egy fehér lány! Hogy nektek is van-e lenn vágás a lábatok között, úgy, mint az indián lányoknak?! És hogy...nektek szőrös-e ott?
-Micsoda? Fúj! Te tiszta hülye vagy Pablo!
A fiú makacsul folytatta.
-Szóval egyszer, mondom! Odalopóztam a bungitokhoz, s a deszkák közt lévő résen bekukucskáltam, amikor zuhanyoztál. Meggyóntam Antonio atyának, ő nagyon leszidott, s azt mondta, ha így folytatom, a pokolban fogok égni a világ végéig!
-Menj a fenébe!
A piros labda odagurult a lábukhoz. Ethel felvette. Meztelen kislány, 6-7 éves szaladt utána. Megállt Ethel előtt, kicsi arcán meglepődés és öröm tükröződött.
-Chori noe, Ethel néni!
-Chori noe, kicsim - viszonozta a lány. Átölelte, megpuszilta a feje-búbját. -Látom, itt vagytok. Jól van mindenki?
-Igen, Ethel néni!
-Meg vagytok elégedve a szállással?
A kislány nem értette, de mosolygott.
-Jó az új chabono, amiben laktok?
-Igen, Ethel néni! -s elröppent, mint egy félénk, boldog kismadár.