HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 7

Tagok összesen: 1893

Írás összesen: 49414

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Fekete Miki
2020-01-03 12:36:33

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / mese
Szerző: Báldi BálintFeltöltés dátuma: 2014-02-12

A gyilkosok is érdemelnek még egy esélyt

Narancssárga fényfoltok játszadoznak az éjszakai tenger csendes hullámain. A kikötő fényei ezek, amelyek minden este, ahogy a természetes fényforrás megpihen, frissen ébredve ugornak az öböl fekete vízébe, és önfeledt táncba kezdenek. A lágy fodrozódás szolgál táncparkettként az olajszínű tengeren. Az alvó csónakok között így telik minden éjjel. A kis vízi járművek nappal elfáradnak a tengert járva, halászva, súlyos terheket cipelve, éjszaka viszont kipihenhetik magukat óvatosan ringatózva kényelmes vízágyukon. Energiát gyűjtenek a következő zajos, forró napra. Az emberekhez hasonlóan a hajóknak is az este ad meg minden lehetőséget az igazi pihenésre. A csend. Csak az éjszakai szellő minden, ami rezgést kelt a hanghullámok között. Az összezárt vitorlák szégyenlősen takargatják a rudat, amire ráerősítették őket, azt várva, hogy holnap, talán már nem kell szemérmeskedni, hátha eljön a Paradicsom, ahol nincs szükség arra, hogy eltakarjunk, eltitkoljunk bármit is. Egy hajó számára az az Édenkert, ha kifuthat a nyílt óceánra, kibonthatja vitorláit, és beleharaphat a szélbe. Ott nincs különbség szép és csúnya, hasznos és haszontalan között, csak a jó és a rossz örök egyensúlya uralja a dimenziót, ad neki törékeny harmóniát. Erre még várni kell. Most a legfontosabb, hogy kipihenjék magukat az előttük álló nagy utak előtt. Nekik nem kell az emberek problémáival törődniük.
Így az sem hozza őket zavarba, hogy egy érdekes patakocska csöpög az öbölbe a kövekkel kirakott rakodópartról. Gyorsan hullnak a parányi cseppek a végtelenséget jelentő öböl vizébe, hogy egyesülve azzal új életet kezdjenek. A sötétben nem látszik valódi színe a folyásnak csak, ha az irányával ellentétesen, felfelé haladva a kikötő lámpái megvilágítják azt. Vörös. Vörös patak csordogál a hajók közé az éjszaka közepén. Sebesen kanyarog a macskakövek között már vagy tíz méteren keresztül. Ott, ahol kezdődik a piros patak futása, egy ember fekszik kitárt végtagokkal az utca közepén, nem messze egy nagy kőfaltól, amelyre a környék lámpásai vetítik a későesti árnyakat. A férfi koponyája alól tör fel a forrás. Teste élettelenül hever, nagy tágra nyílt szemekkel meredve a végtelen csillagok felé. Homlokán egy kis átmérőjű seb enged következtetni a halál okára. Habár ilyenkor a miért sokkal ésszerűbb kérdés. Miért kellett ennek a borostás fickónak meghalnia? És ki tette ezt vele?
Utóbbi kérdésre meg is van a válasz. Ott ál, ugyanis a fal mellett, laposüvegének kupakját csavargatva egy sötét ruhás, bőrkabátos ember. Füstölgő fegyvere nemrég került csak vissza tárába. Talán, még a markolat sem hűlt ki egészen. Amint zsebre vágta a flaskáját, a gyilkos tovább indul. Céltudatosan kopog végig csizmája a köves úton. Gyors ritmusra emeli egyik lábát a másik után, mígnem kiér a kikötői lámpák fénye alól, és nyoma vész a sötétben.
A kopogás még sokáig hallatszik a kis utcán, a hosszú házsorok között egyre visszhangzik. A bőrkabátos férfi kilép egy nagyobb útra. Itt megáll. Kereshet valamit? Inkább vár. Fel s alá csattog csizmájával e kései percben, közben gyakran tekint karórájára. Felhúzza a kabátja ujját, sóhajt egyet, majd leengedi a karját. Minden ablak sötét. Sehol nincs világosság, csak az utca lámpásai és az ezernyi csillag ragyogása az, ami árnyékot vet a férfi háta mögé.
Hirtelen valami megtöri a csöndet. Egy autó hangja, amely befordult az utcára. Végigszáguld a gyilkos felé tartva. Az látszólag nincs meglepve. Sőt, ezt az autót várhatta. Amint meglátja, feléje indul. Kitárja karjait, mintha felelősségre vonná a kocsi vezetőjét, hol késlekedett eddig. Az autó, viszont nem akar lassítani. A meglepődött férfi megpróbál elugrani előle, de az jóval gyorsabb nála. Egy másodperc lefolyása alatt kiüti a lábait, és elsodorja magával, majd egy villanyoszlophoz szorítja. A férfi teste tehetetlenül vágódik neki az oszlopnak, amely megremeg a hatalmas ütéstől. A feketeruhás ember bábuként pattan vissza a motorháztetőre, és hemperedik le róla. A test eszméletlenül fordul ki, mert a lábait, még fogságban tartja az autó és az oszlop. A kocsi - mint ki jó végezte dolgát - hátratolat, és hangos kipördülés kíséretében elviharzik az éjszakában. A férfi ájultan hever, vérző sebekkel, megannyi törött csonttal a macskaköveken. Most igazán jól jönne egy korty abból a laposüvegből...
Telnek-múlnak a hosszú, súlyos órák. Egy teremtett lélek sem jár errefelé. A férfi az elvérzés határán van. Már a fekete égbolt is szürkés árnyalatba vedlik. A mesterséges fényeknél egyre markánsabbá válik az ébredező nap. Még mindig senki. A sirályok is felkeltnek lassan. Elindulnak reggelijük után kutatva, nagy lármát csapva a közeli öböl felé. A napfény áthatol a hajnali felhőkön, és elkezdi fölmelegíteni a város levegőjét. Ahogy egyre emelkedik a hőmérséklet, beindul a légmozgás is. Erősebb szellő söpör végig a tenger felől a férfi bőrkabátjába is belekapva. Egy újságpapírt kerget, amely megakad az ájult ember derekánál. A szürkeséget végleg legyőzi az életteli arany fény, s a házak álmosan kezdik nyitogatni ablakaik zsalugátereit. Amint a tüzes égitest egésze előbukkan egy felhő mögül, egy pillanatig úgy tűnik, mintha nagyot nyújtózna a város. Szép reggel virradt. Lassan, de biztosan hangosodik a környék: beindulnak a rádiók, a tűzhelyek, az emberek; harangoznak a templomok, felhorkantanak a gyárak is. Nemsokára a visítozó sirályok zenei aláfestése lesz a legszolidabb morajlás. Végre kinyílik az első kapu az utcában, és kilép rajta az első munkába igyekvő, vasaltingű ember.
Sajnos nem erre tart, hanem pont az ellenkező irányba. Valami isteni közbenjárás folytán az őszülő férfi mégis körbenéz az utcában, csak úgy megszokásból leellenőrzi, változott-e valami az éjszaka folyamán. Olykor az ember olyan, mint a macska: megérzi azt, ha valami nem passzol, pláne, ha az otthona környékéről van szó. Megpillantja az oszlop mellett heverő testet. Odarohan. Körül se néz, hogy esetleg közeledik-e egy hangtalan villamos, vagy ilyesmi, csak átrohan az úttesten, közben elhajítja táskáját is.
- Úristen! - guggol le mellé ujjait az ájult orra elé tartva. - Még lélegzik! Azonnali segítség kell! Mentőt! Valaki hívja a mentőket! - rohan végig az ajtókat kopogtatva.
- Mi a bánat folyik odalenn? - hajol ki egy álmos női fej. - Mit ordibál?
- Egy ember ájultan fekszik az utcán! Vérző sebei vannak!
- Micsoda?
- Jöjjön le, ha nem hiszi!
- Egy pillanat... veszem a köntösömet!
- Inkább hívja a mentőket először!
- Ő... máris!
Közben a férfi visszaszalad a sebesülthöz. Megemeli a fejét, többet nem mer cselekedni, mert látja, hogy törései lehetnek. Talán már ezt sem szabadott volna megtennie. Közben megpróbálja ébresztgetni: "Mi történt veled, ember, összevertek?" Nem tudja, mit tegyen. Fölfeszíti az ájult egyik szemhéját, ám csak annak élettelen tekintete mered rá. Megkeresi a nyaki ütőerét, és hosszasan lenyomja, hátha megmérhetné a pulzusát, de per pillanat nincs olyan állapotban, hogy tudná, hogyan is csinálják azt pontosan. Nem kell sokáig várni, és megérkezik a mentőautó, és a szomszédasszony is leér a köntösében. Kiszállnak egy hordággyal, és óvatosan ráemelik a testet. Közben a megtalálóját kérdezgetik:
- Mikor találta meg?
- Most, úgy egy tíz perce.
- Esetleg ismeri?
- Nem is tudom... Olyan, mintha már láttam volna, de nem vagyok benne biztos. Pláne így, felismerhetetlen arccal.
- Nem felismerhetetlen ez, csak véres. Töröljétek le, fiúk, hátha úgy kiderül! Nincs itt semmi látnivaló, asszonyom! - fordul a hálóingeshez.
- Én hívtam a mentőt! - csattan fel.
- Ismeri a férfit?
- Talán, ha láthatnám az arcát...
- Menjenek fel a kocsira, a kollégák már megtisztogatták a sebeit.
Azzal felkapaszkodnak és hosszasan rámerednek a férfira. Az behunyt szemekkel fekszik, feje ide-oda billen, ahogy emelgetik a karjait, hogy bekössék az infúziót.
- Ismerem! - mondja a nő. - Őt láttam az újságban a héten.
- Nekem is rémlik. - mondja a megtaláló.
- Valami rendőrfelügyelő, már emlékszem! Kitüntetést kapott a polgármestertől.
- Kár, hogy nem fürdőzhet sokáig a dicsfényben... - szól közbe az egyik mentős.
- Hogy érti ezt? - néznek rá vissza a szomszédok.
- Szerintem nincs sok hátra. Nézzék csak meg: mindkét lábszárcsontja nyílt törést szenvedett, a combnyakcsontot is szegecselni kell, belső vérzései vannak, és kitudja, mióta feküdt ott az úton, így az is csoda, hogy nem vérzett el teljes mértékben. - sorolja az orvos. - Most kérem, távozzanak, sürgősen el kell indulnunk!
- Természetesen! - mondják, azzal leugranak a kocsiról, és az fülsüketítő szirénázás kíséretében elszáguld.
Úgy fél óra az út a kórházig, addig minden ezeken a derék mentősökön múlik. Hősök hivatása az övék: pattanásig feszült idegállapotban kell bedobniuk legjobb tudásukat úgy fizikai, mind elméleti értelemben. Ők nem járatják fölöslegesen a szájukat, nem mehetnek még kávészünetre sem, hiszen egy életet tartanak jelenleg a kezükben. Nincs kinek panaszkodni: "egy rohanó autóban nem lehet operálni!" Nincs idő a szakirodalmat sem lapozgatni, ügyükben csakis magukra és a sebesültnek előírt sorsra vannak utalva. A mozgó kocsiban kell megoperálni, hiszen az egyik bordája átszúrta a tüdejét miközben felrakták a hordágyra. Ki kell vezetni a megakadt levegőt, nyílást kell vágni a bordái közt, behelyezni egy csövet, amely talán megkönnyítheti a légzést. Megpróbálják helyből megállapítani a vércsoportját is, hisz rengeteget veszített belőle. Egy szúrás, majd a kicsöppenő vért egy kis műszerbe teszik, s az egyből kidobja a legfontosabb tudnivalókat, többek között azt is, hogy AB pozitív. Egy kevés még akad ebből a vércsoportból a mentő hűtőjében, nyomban be is kötik. A friss vér még hideg, de most más esély nem lévén muszáj volt így cselekedniük. Tartóját folyamatosan melegítik, különböző műszerek segítségével, de leginkább tenyerükkel dörzsölve.
Kész szerencse, hogy nincsenek autók az utcákon, milyen nehéz volna reggeli forgalomban kerülgetni a kocsikat. Csak az első villamosok csikorognak, fordulnak ki, megkezdvén masírozásukat a jól megszokott útvonalon. Ezek mellet könnyedén elsuhan az igyekvő mentős brigád. A kórház még tíz perc. Felfelé haladnak egy domboldalon. A házak ablakai folyamatosan nyitják meg az utat a korareggeli szellőnek. A dombról jól rálátni az öbölre. A még szűrkés víztükrön aranyhidat építenek a napsugarak. Lenyűgöző látvány. Nemcsak maga a természeti esemény, hanem a méretek. Az egész olyan hatalmas. Sose gondolná az emberfia, hogy egy ilyen gyönyörűséges reggelen bárkinek is bármilyen gondja, problémája lenne. Pedig sajnos van. A nemrég még feketébe öltözött úriember kómában fekszik a műtőautóban, útban a kórház felé, éppen csak helyreállított keringéssel.
A műszerek gyanúsan egyre hangosabban csipognak. A mentősök szorgos hangyákként kapkodnak a test körül. Hírtelen bekövetkezik az, amitől mindnyájan tartottak: a férfi szíve leáll. A rögtönzött műtéttel is gyakorlatilag folyó mellett ástak kutat, minden hiábavaló volt. Annyi megpróbáltatás, megannyi szenvedés és fájdalom után a férfi szervezete feladja a küzdelmet. Az emberi gépezetet nem erre találták ki. Ez több az elviselhetőnél. Nemrég még ő oltott ki egy életet, és most ütött az ő utolsó pillanata is. Az orvosok azonnal az újraélesztőgép után kapnak. Előveszik, bekapcsolják, megtisztítják, bekenik a zselével, ráhelyezik a rendőrfelügyelő mellkasára, és töltés adnak.
Milyen könnyű is meghalni. Csupán egy pillanat. Az ember az egyik percben még él -lehet, már nem tud magáról -, ám a másikban, már klinikailag is halott. Csak egy test, semmi több. Pedig, nem is olyan rég, még egy lélek lakott benne. Egy kiváló ember lelke, akit ilyen fiatalon, harminc évesen már ki is tüntettek rátermettségéért, és önzetlenségéért. Csak ennyi lenne? Csak ezért küldték a Földre, hogy harminc éven át segítse az embereket, fenntartsa a rendet, és igazságot, békét szolgáltasson, néha életeket oltson ki? Odafentről, az örök harmóniából kiszakadva, pont ma harminc éve született meg. Mint ahogyan senki sem, ő sem lehetett tökéletes. Az ebbe a világba érkezés olyan, mint amikor egy hatalmas kondérból merünk egy kortyot egy apró, kis átlátszó pohárba. Az ő esetében is a végtelen és örök jóságból merítettek pár kortyot, és rögtön határok közzé is szorították azt. Egy áttetsző pohárba tették, ami ebbe a világba kerülve fokozatosan színesedett, veszítette el átlátszóságát, eredeti tisztaságát. Néha kiborult, majd az élet során pótolták elveszített tartalmát. A végeredmény egy megbecsült ember, akinek szakmája az, hogy gyilkoljon, ha kell. Nem lehet egyszerű megtenni, de most megtapasztalja, hogy áldozatainak - ezzel ellentétben - milyen könnyű. Az ő poharát is lassan visszaönti a Mindenható a végtelenség feneketlen kondérjába.
Milyen egyszerű visszacsorogni. Sokkal könnyebb, mint megszületni, kiszakadni a biztonságból. Ez a pillanat, viszont még nem jött el. A mentősöknek harmadik próbálkozásra sikerül visszahozni őt az élők sorába. Ki tudja, milyen messziről szipkázták be a lelkét? Esetleg ugyanaz a lélek jött-e vissza, vagy megváltozott-e útja során? Amint a műszerek is biztatóan elcsendesednek, és normálállapotot megközelítve keringetik a vért az erekben, a kórház is feltűnik a láthatáron. A vezető nagyot sóhajt, majd örömmel és bizakodással teli mosollyal hátrafordul társaihoz: "Mindjárt megérkezünk." A mentősökről csurog a verejték.
A klinika ártatlanságot tükröző, hófehér falai vakítóan verik vissza a reggeli fényt. A kocsi lassít, és a motor leáll. Az épületből már orvosok egész raja nyargal a mentő felé, amely kivágja ajtóit, és kigördítik belőle a sebesült hordágyát. Az egyik mentős sebesen rámarkol a betegágyra, és futni kezd vele a bejárat felé. Közben vagy tíz kolléga kapaszkodik meg a kocsiban, egyikük az infúziót tartja, a másik a vért, a harmadik diagnosztizál, a negyedik fertőtlenít és így tovább...
Csapóajtók seregén kell átküzdeniük magukat, amelyek sokáig nem tudnak visszaállni nyugalmi helyzetükbe, miután átviharzottak rajtuk. Végül, megannyi kanyar után bekerül a műtőbe, ahol egy többórás operáció veszi kezdetét. Az orvosok bemosakszanak, a beteget a műtőasztalra teszik, maradék ruháját levágják róla, a műszerekhez kötik, és végül a műtő ajtaja bezárul. Kint a folyosó kihalt. Egy teremtett lélek sem kopog végig rajta, holott nem is olyan rég, még egy száguldó orvoskupac hangoskodott e helyen. Csak a neonlámpák pislákoló fénycsöveinek halk zümmögése csónakázik a hang hullámain, végig a csillogóan lecsempézett, fehérre meszelt falú folyosón. A műtők a jobb oldalon vannak, velük szemben sötétkék széksorok várják a páciensek izguló hozzátartozóit. Ez esetben még hiába.
Egyre csak gördülnek a súlyos órák. A kórtermek hűvös hangulata feledteti a kinti szikrázó napsütést. Ötször járta körbe a nagymutató a jól megszokott útját, mire végre-valahára történik valami. Egy világoszöldbe öltözött, maszkos, hajhálós, nejlonpapucsos doktornő robban ki a műtőből. Siet valahová. Nemsokára fokozatosan szivárognak ki a többiek is. Alig marad pár orvos, hogy összevarrják a méretes sebeket, vágásokat. Az elsőként távozó nő hamarosan visszatér két egyenruhás kíséretében. Azok kint várnak, míg az ápolók ki nem tolják a frissen operáltat. Odahajolnak hozzá.
- Ez ő, vihetik! - intenek az ápolóknak, és a csapat megindul a lift felé. Betolják a felügyelőt (tudniillik ez volt a sebesült rangja), majd beszáll mellé a két fegyveres is. A hatodik emeleten, a baleseti sebészeten nyílik ki a lift széles ajtaja, kigurítják rajta a beteget, és tovább haladnak az üvegajtók felé. Ott a műtősök beütik a kódot, várnak, míg egy zúgás kíséretében elfordul a zár, majd bemennek. Egy folyosóra érnek, amelynek mindkét oldalán szobák vannak. Betegszobák, kötözők, ébredő, pihenő, nővérszállás, orvosi szoba, porta, kötszer- és gyógyszerraktárak sorakoznak fel. A csapat felé igyekvő nővérke kiadja az utasításokat, s ezután elhagyja a szobát. A két egyenruhás férfi leül egy-egy székre, elővesznek egy újságot, valamint egy sudoku gépet, és őrizni kezdik a hajnalban az úttestről összekanalazott felügyelőt.

2008. május

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2013-08-02
Összes értékelés:
26
Időpont: 2014-02-15 10:46:10

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Tetszett, de A túlélő engem jobban megérintett. :) De vitathatatlanul jól megírt alkotásnak vélem ezt is, gratulálok! :)

Nedra

Legutóbb történt

Marcsy bejegyzést írt a(z) A boldog gyerek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A boldog gyerek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A hetedik élet című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Milyen szép is volt... című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/8) című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A lajtorja című alkotáshoz

marioatreides bejegyzést írt a(z) Nem tehetek róla 3/3 című alkotáshoz

mandolinos alkotást töltött fel Hugo Ball: A literátor címmel a várólistára

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Nagyi mesél 3/1. Tekla királykisasszony című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Sötét mögé bújok című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/8) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja című alkotáshoz

szhemi bejegyzést írt a(z) Pegazust követem című alkotáshoz

Marcsy alkotást töltött fel A boldog gyerek címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2020 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)