Ki követ kit, mi követ mit a világban? Hogyan lesz egy gondolatban döntés, egy szóból mondat, az emberekből kapcsolat? Teremteni szavakkal, teremteni érintéssel, megtartani a csenddel.

Hiszen, ahogyan a kis Luca mondja, mindennek van lelke. Igaz, nem tudja, mit is jelent. Nem mintha az emberek többsége jobban tudná nála, akárhány éves is.
Hát persze, kislányom, hát persze. Mindenkinek van lelke. - Az anya szemkontaktust keres a férjével, aki csak legyint egyet, majd a nő a lábába kapaszkodó kislányra néz vissza.
- De Anya, hogyan néz ki egy lélek? Nekem milyen a lelked? És neked?
- Tudod kislányom, a lélek láthatatlan, belül van. Valahol benned. De nem olyan, mint egy szerv, mondjuk a dobogó szíved vagy a lélegző tüdőd.
- Akkor...? - Luca kérdőn vakargatja gesztenyebarna hosszú haját.
- Senki sem tudja. Mindenki csak elképzeli. A nagyon okos emberek azt mondják, a lélek különböztet meg minket mondjuk... egy könyvtől. Vagy egy virágtól, foteltől. Nekik nincs lelkük.
- Miért?
- Jaj, kislányom! Nem látod, hogy az ebédet csinálom, mindjárt odaég. Kérdezd apádat, úgyis mindig azt állítja, ő az okosabb.
Luca lecsüngő fejjel odaballag apjához, aki a teraszon áll és Bond cigarettát szív. Éjszakai műszakozott, huszonnégy órája fenn volt.
A kisbaba alszik, Luca szokás szerint be nem fogja. Az ebédre vár már csak, aztán a rántott hússal lehúz - szokása szerint - két szem altatót. Ilyenkor nem szokta semmi felébreszteni, még az ötödikre felhallatszó pár óránként elhaladó mentőautók sem.
- Apa, apa! Hol van a lélek? - A kislány félénken közelít édesapja felé; nem szereti az égő végű fehér, büdös szálat apja kezében. Ilyenkor a szokásosabbnál is rosszabb kedvű, talán fél tőle.
- Hogy micsoda?
- Hát a lélek.
- Ne butáskodj, azt sem tudod, mi az.
- Miért, te igen?
- Igen, mert én már felnőtt vagyok. Okos ember. Majd ha kicsit nagyobb leszel, elmagyarázom. - Elnyomja a csikket a hamutálba, majd kézen fogva visszasétál a kiszellőztetett lakásba kislányával.
- Értem. De azt meg tudhatom, hogy hol van? Vagy neked milyen színű?
- Mi?! Szerintem nem színes. A fejemben van, olyan, mint az agyam, csak olyan semmilyen színű. Mint egy átlátszó, súlytalan szép lapos kavics.
- Értem - felelt Luca és csinos kis szája mosolyra húzódott.

Az ebéd hangosan és lassan telik el, Luca nehezen eszik, nem szereti, ha erőltetni próbálják. Fél az apja tekintetétől, fél ránézni, ahogyan tömi magába a hatalmas állati darabokat.
- Csak még két falatot kislányom, ettől fogsz megnőni! - mondja az apa, miközben Szilvia papírba megtörli zsírfoltos száját.
- Azt mondtátok, hogy a répától meg fütyülni fogok. Én már nem hiszek abban, amiket mondotok! Pedig annyira répát ettem, tényleg... és sosem tudtam fütyülni.
Luca egyre kellemetlenebbül érzi magát; idegen keserűséget érez a mellkasában. Anyjára néz, akinek tányérja érintetlen, egyéves húgát próbája megetetni a péppel.
- Na de kislányom! Hát mégis hogy beszélsz?! Az apád vagyok, és azt teszed, amit mondok. Edd meg, ami a tányérodon van.
- Péter, hagyd már szegényt... nem éhes.
Luca anyja idegesen nézi a vitázó családot, miközben a kiskanálra kanalaz egy kis pépet. Tudja, hogy Luca már a reggelije felét sem ette meg, de nem akar még egy vitát. Csöndre vágyik, hogy a férje végre menjen aludni, és akkor végre magában lehet, talán még titokban el is tud szívni egy cigit. Nem tudta, mi történik a családjával, egyáltalán mióta lehet ezt családnak nevezni? Péter mindig dolgozik vagy elmegy itthonról, nem szereti a lányait. Nem bírja a gyereksírást, a Barbie-kkal betakart nappalit. Nem, ő fiút szeretett volna, egy kis trónörököst, akivel eljátszatja mindazt, ami közte és az apja között nem sikerült. Ezek azok a dolgok, amiket sosem fog tudni megbeszélni vele, említeni sem meri, mivel tudja, Péternél ez nem szándékos, talán ő sem tud róla, mennyire kivonja magát a lányok, főként Luca életéből.
- Igen, apa, nem vagyok éhes. Anya, bemehetek játszani? Még nem fejeztem be a színezőt...
- Persze kislányom, menjél csak.
Nem igazi mosollyal engedi el lányát az asztaltól. De legalább eggyel kevesebb gond - egy kis időre.
Luca szobájába érve ledől az ágyra, ami tele van újságokkal, ceruzákkal. Arcában nyomja rózsaszín virágos párnáját, és könnyezni kezd. Maga sem tudja miért, csak a gombócot érzi a torkában, a kellemetlen érzést, amit mostanság egyre gyakrabban érez.

Mi történik velem? Miért sírok már megint? El akarok bújni, el akarok menni, meglátogatni a nagyit Sopronban... vagy elmenni Hannához, a szülei nagyon kedvesek, ők olyan mások. Pedig szeretem nagyon anyát és apát is, meg Szilvikét is, csak ő annyit sír... én mindenkit szeretek. Akkor miért nem érem, hogy minden rendben van? Miért nem érzem azt a melegséget és csendet, amit Hannáék házában? Ahogyan ők bánnak Hannával, az más. Nem tudom, mi más.
Néha megmondanám nekik, hogy szeressenek úgy, ahogyan Hannát a szüleit, vigyenek el engem is játszótérre meg állatkertbe, szeretnék én is lufit kapni, meg úszni járni. Úgy elmenni a Balatonhoz, hogy dalokat éneklünk, és nem néma csönd van, vagy apa káromkodik a béna autósok miatt, vagy anya szívja folyamatosan a cigiket és közben meg könnyezik.
Anyával álmodtam tegnap... csak ő meg én voltunk benne. Hullámok zaját hallottam, homokos part érintette a lábamat, és futottunk bele a vízbe, anya meg én. Olyan széles mosolya volt, mint régen, amit már nagyon régóta nem láttam.
Olyan voltam, mint egy madár, szinte szálltam, a szél felcsapta a vizet a szemembe. Azt hiszem, boldogok voltunk, olyanok, mint az emberek a filmekben. Olyanok, mint azokban a mesékben, amiket Csilla néni szokott felolvasni. El akartam reggel mesélni anyának, de nem mertem, féltem, hogy mérges lesz, amiért csak vele voltam, és ne volt ott Szilvike, és így biztosan apával volt, ami azt jelenti, hogy Szilvike szomorú volt. Mert ha apával van, mindig sírni kezd és kapálózni, és apa erre mindig nagyon ideges lesz, és azt mondja anyának, nem akarta Szilvikét, nem is kellett volna.

- Alszol, kislányom? - Suttogó női hang kérdezi a résnyire nyíló ajtó előtt. Luca nem felel. Nem akarja, hogy anyja tudja, sírt. Akkor mindent el kellene magyaráznia, és ő nem tudja, hogyan mondjon el olyan dolgokat, amiket ő sem ért.
Kriszti felsóhajt, majd kisurran a csendes nappaliba. Mindenki alszik. Csodás.
Elmosogatni nincs ereje, már megint három órát aludt, ezúttal nem Szilvike miatt. Már nem miatta. Hetek óta nem alszik jól, nem ébreszti fel a kávé sem, már ereje sincs eltüntetni a karikát a szeme alatt. Péter persze nem veszi észre, de az anyja igen. Az anyja aggódik, ő átlátja, hogyan változott meg lánya, a házassága miként siklik lejjebb és lejjebb, az unokája hogyan idegenedik el a családtól.
Kriszti úgy érzi, ő a hibás Luca hirtelen történő változásában.
Rossz anya vagyok.
Előkotorja a cigit kabátzsebéből, az öngyújtót az evőeszközös fiók mélyéről és amilyen halkan csak tudja, kinyitja a teraszajtót. Enyhe áprilisi szél lebben, pár felhő virít csak az égen.
A város e része kihaltnak látszik. Remeg a keze, rágyújt. Az első füstfelhő - mindig a legjobb. Másnapra gondol, meg a nemlétre, milyen jó lenne eltűnni innen, mármint a világból. Lebegni, mint a felhők. Vagy újrakezdené az életét, elcseszett érettségi, olcsó kurválkodás, rosszul választott szakma nélkül. Péterre nem akar gondolni, nem mer rá úgy gondolni, mint rossz döntés.
A lányaim nem rossz döntések.
Minden szívás egy hívás a valóságba, amin nem tud változtatni. Az érintetlen tányérján a hús úgy fekszik, mint ő ebben a tányérnyi világban. Péter nem vette észre, hogy a nő már megint nem volt éhes. Az alvatlanság miatt nincs étvágya, a feje amúgy is naphosszat hasogat, minden egyes falattal csak nehezebb lesz.
Egy könnycsepp gurul végig Kriszti jobb szeme sarkából. Vékony, fehér ujjaival letörli azt, szívja az orrát, szívja a füstöt, szívja a kitörni készülő melankóliát. Múlt, jelen és jövő képei keverednek fejében.
Kriszti visszafordul a szobába, de az ebédlőben rá nem bír nézni a tányérokra, az előtte tornyosuló hosszadalmas feladatoknak. Már nem kérdezi magától, mikor lesz már vége. Nem is akarja tudni a választ, csak próbál mindig a jelenben lebegni, a lehető legkevesebbet önmagára gondolni, mert nem mer; nem mer kitörni. A gyerekei a legfontosabbak számára, rajtuk akar segíteni, nekik él. Ez lett a hivatása. Úgy gondolta, ha majd már visszamehet dolgozni, szakmát vált, és gyerekekkel fog foglalkozni, olyanokkal, akiknek annyi sem adatott meg, mint neki kislánykorában.

Emlékei a gyerekkoráról mélyen szunnyadtak Kriszti tudatalattijában. Rémálomként néha visszatértek a fagyos telek, mikor nem volt pénzük télikabátra. Akkor tudta meg, mit jelent fázni. A kékes-lilás foltok körmén azóta is kísértették. Aztán ott volt az a csúnya eset Csaba bácsival. Akkor tanult meg különlétezni a testétől, és elfelejteni hús-vér embernek lenni. A létezés egy olyan fokába tudott eljutni, ami izgalmasabb és biztonságosabb, mint bármelyik való élet.
Testét azóta tartotta eszköznek, idegenül szemlélte bőrét a tükör előtt minden fürdés után.

A hálóból behallatszik Péter mély, öblös szuszogása. Altatók, már megint. Sóhajtva indult el a kanapé felé, de előtte megáll a könyvespolc előtt.
Olvasni szeretnék, valami olyat, ami arra az időre emlékeztet, mikor boldog voltam. Volt ilyen idő? Amikor húsz éves voltam és a nővéremmel meg Verával elutaztunk vonattal Németországba, na az nagy buli volt. Csupa élmény, tele képpel, szeretettel, egymáson fekvéssel, nevetéssel,a könyvek és könnyek illatával. Az volt az én nyaram. Aztán vége lett... miért?
Talán jobban kellett volna vigyáznom rájuk. Azóta emészt a bűntudat, és nem tudok szabadulni Vera vérfoltos testének látványától, ahogyan kicsordulnak az utolsó cseppek a szemében a Keleti előtt. A mentősök későn jöttek, a rendőrség nem találta meg azóta sem a gázolót. Vigyáznom kellett volna rá. Talán ha engem ütnek el most Vera boldogabban élne, mint én itt és most, ebben a percben a szekrény előtt állva? Ő is gondolna rám? Drága Verácska...

Kriszti mutatóujjával végigsimít a barna bükkfapolcon, ujjbegye szürke lett a portól. Pásztázza szemével a könyvek gerincét, a különböző méretű, színű könyveket. Elmereng a címek értelén, a betűtípusok nevén. Melyikben voltam a legboldogabb?
Furcsa egy választás, magától sem ezt várta. Egy huppanással ledől a piros lepedővel borított kanapén, jobb kezével hátraveti festett barna, lenőtt haját. Kinyitja a könyvet hüvelykujjával, elolvassa a kiadás dátumát, a kiadó nevét. Szemével csak átsiklik a grafitceruzával beleírt kedves sorokra, amiket valaha nagymamája írt bele. Túl fájdalmas rá gondolni, túl fájdalmas elolvasni.

Kriszti olvasni kezdi az első oldalt, ujjaival finoman érinti a sárgásbarna lapokat. Az első fejezet után a konyhába megy, legyengült testtel, fáradt de már nyugodt mozdulattal nyitja ki a hűtőt. Tölt magának egy pohár szénsavas vizet. Miután megissza az ébredező gyerekek szobájába megy.
Szilvike a takarójával és a feje fölötti csörgőkkel játszik. Anyukája jövetelére elmosolyodik. Kék szeme megcsillan, és Kriszti látja benne önmaga torzult tükörképét. A kislány szeme pontosan olyan formájú és olyan kék, mint az övé.
A kislányt karján tartva átmegy Luca szobájába. Csendesen színezi a kifestőket. Az arca szokatlanul szomorú és komor. Kriszti elhatározta, nem hagyja, hogy Lucának olyan emlékei maradjanak meg gyerekkoráról, amikre nem szívesen gondol vissza, ezért mindent megtesz, hogy boldoggá tegye őt.
- Lucácska, ez nagyon szép rajz, ügyes vagy - kezdi finoman.
- Köszönöm, Anya. - Luca rá sem néz Szilvire, aki az ágy szélén mászik, édesanyját sem fogadja jó szívvel. Nehéz délutánja volt, a feje tele volt furcsa gondolatokkal. Olyanokkal, amiket szégyellt és soha senkinek nem akart róluk beszélni. Az érezéseiről szóltak.
- Mi történt drágám? Valami nem stimmel, olyan szomorú a szemed... gyere ki a nappaliba, adok neked egy kis fagyit. - Ennek már ő sem tudott ellenállni.
- Rendben, de akkor te is egyél.
- Jó. Aztán azt csinálunk, amit te szeretnél... elmegyünk valahova. Vagy holnap, most már talán késő van hozzá, de holnap Luca-napot tartunk, és veled leszünk egész nap.
- Komolyan mondod? Megígéred?
- Ígérem.

Luca nehezen tudja felfogni, miért viselkedik ilyen furcsán az anyja. Még nehezebb visszatartani a könnyeket zöld szeméből, de nem akarja, hogy anyja rákérdezzen, miért sír.
A fagylalt édes és finom. Van közte rózsaszín, ami epres, vajszínű vaníliás és csokoládé. Luca kedvence az eper, édesanyjáé a vanília. A kanapén ülnek egymással szemben, ugyanaz az arcforma, egyenes, hosszú haj, bájos arc és madáralkat.
Kriszti mosolyog, félénken ugyan, de igazából.
Most jó, most csendes. Csak mi vagyunk, a lányaim és én. Meg a rengeteg koszos edény az asztalon, a poros polcok, az altató, a be nem vett gyógyszereim, a bevásárló lista, az elromlott porszívó... sok munka van, végeláthatatlan. De értük megéri. Értük csinálom tovább, hogy egyszer képes legyek magamért is megtenni, magamért is élni.

- Anya, menjünk holnap a nagyihoz... Ő csinálja a legfinomabb rántott húst.