Gellért püspök hosszú útra kel,
egy hű hívet buzgón képvisel.
A királyhoz, messze utazik,
s gyarló teste kimerültetik.

Vártak rá a folyók és hegyek,
erdők, mezők, s egy nagy rengeteg.
Leszállt az éj..., lám egy kis tanya,
s mintha malomzúgást hallana...

Betértek hát szállást keresve,
Walterrel, ki útra kelt vele.
Őrlőkő zúg ott, malom köve,
pedig már az éjfél eljöve...

Őröl-őröl vígan a malom,
hallgatják, bár fáradtak nagyon.
Kézzel hajtja egy magyar leány,
ő énekel, s a dal messze száll.

Oly gyönyörű a hang és a dal,
bár a püspök olvasni akar,
a szentírást kerüli szeme,
míg hat reá a csodás zene...

Mesés az éj, sötét a vadon,
mégis áldott e szent alkalom.
Megmutatta néki ott az Úr,
ki énekel, könnyen boldogul!

Nehéz munka őrölni neki,
s a leányzó dalolva teszi.
Míg hajtja a malmot éjszaka,
olyan, mint egy szent szimfónia.

Gellért püspök lejegyzé akkor,
emlékezzék rá az utókor,
mint énekelt egy magyar leány,
őrlés közben, kit szívébe zár.

Ránktestálta, hogyan szállt a dal,
ami ősi, gyönyörű, magyar,
szimfónia művelt fülének,
eme ősi, szent magyar ének.