Zejete leves-merő kanállal kását szedett az üstből, szétporciózta a tálcára készített mélytányérokba. Kaébe mojojaával teli bögréket pakolt egy másik tálcára. A gyerekek és a felnőttek még egyre érkeztek. Fijgwice és Gui kivitték a tálcákat, letették az asztalra, s visszamentek a konyhába újabb tálcákért. A konyhát az étkezdétől csak egy vászonfal választotta el, ami félre volt húzva, az étkezdét a külvilágtól pedig, tereptarka sátorponyva, s ez, most, hogy nem esett, fel lett göngyölve, és fel lett akasztva a tetőt tartó gerendán lévő kampókra. Neyomi is a konyhán sürgölődött, ő főzte egy másik edényben a mojojaát. A konyhából az étkezdén keresztül ki lehetett látni az udvarra, melyen most magányos nő-alak vonult át sietve. Zejete felnézett valamiért, meglátta. Ki lehet az? Jobban megnézte, s felismerte hirtelen: Ethel az! A lányon kockás férfiing volt, ami combközépig ért, gallérja felhajtva. Ugyancsak szaporázta. Antonio atya rezidenciája felől igyekezett a saját házikójuk felé. Vitt valamit a kezében, valami összegyűrt ruhaneműt. Megbökte Neyomi könyökét, kimutatott az udvarra. Széles, kövér arcán elégedett vigyor ömlött el.
-Ethel kisasszony! -Körülnézett, nem hallja-e valaki. - Az atyától jön, ott éjszakázott! -fogta suttogóra a hangját. -Gyanítom, nem először! És nem is utoljára...
Neyomi megrántotta a vállát.
-Na és!
-Jó - mondta bocsánatkérő hangsúllyal Zejete -nem azért mondom. Azt csinálnak, amit akarnak. Végül is felnőtt emberek mindketten, A kisasszony is kinőtt már a gyereksorból!
-Az a rossz, aki rosszra gondol!
Zejete kuncogott. -Rossz?! Mi a rossz abban?
Neyomi kelletlen volt. -Soha ne ítélj a látszat után! -bölcselkedett, mint egy okos, komoly bagoly.
-No, ez már több mint holmi látszat - replikázott a szakácsnő. -Nem látod, mi folyik köztük? Vak vagy Neyomi?
Neyomi megcsóválta a fejét. Hát ez aztán el tudja rittyenteni.
-Senki nem tud semmit, de azért mindenki karattyol. Nekem ugyan édes-mindegy. Én csak azt mondom, hogy nem kell addig senkit elparentálni, amíg nincs bizonyosság!
Zejete letette a merítő-kanalat, nevetni kezdett.
-Hogy te mennyire naiv vagy lelkem! Nem hallottad, hogy beszélnek ezek ketten egymással? Miket mondanak? -Utánozta Antonio hangját.- Hernado azt üzeni Sarahnak, hogy szép virágokat hozott neki. Nem akarja megnézni Sarah a virágokat ma este?
Nevetve, jókedvűen folytatta. - Szerinted mi ez? Nem lóg ki itt a lóláb szerinted? Nehogy azt állítsd, hogy nem veszed észre! Hernando Antonio atya, Sarah pedig Ethel, a hülye is rögtön rájön!
-Jól van! - mondta Neyomi nyersen. -Mit foglalkozok én ezzel! Az atya felnőtt férfi, Ethel pedig felnőtt nő. Azt tesznek, amit akarnak, nem az én dolgom!
-Persze. Csakhogy az atya pap!
-És szerinted a papok nem csinyáhattyák?
Zejete kacsintott.
-Én úgy tudom, hogy nekik tilos.
-Tilos? Mi tilos Zejete, mi? A Bibliában csak az van benne asszem, hogy nem nősülhetnek. Az nem, hogy nem is izé... Ők is férfiak, ugye? Nekik is feláll. A mindenszentekre! Mit csináljanak az izéjükkel, ha egyszer feláll?
-Ha, ha Neyomi! Ha, ha, ha. Persze, hogy mit! Fején találtad a szöget!
-Valamit kell vele kezdeniük!
-Hááát....ugyebár...-A szakácsnő hahotázott széles jókedvében, a combjait csapkodta.
-És a nők is csak ugyanazt akarják...-mondta Neyomi tudálékos képpel.
-Egy szóval sem mondom, hogy nem. Én is erről beszélek.
-Na látod! Akkor meg hagyd őket békén! Semmi közöd hozzá, micsinyának, mit nem! Ha boldogítják egymást, hát boldogítsák kedvükre, punktum.

(Meg kell jegyezzük, hogy a waika és a vele rokon piaroa nyelv a "boldogítás" kifejezést használja, amikor körül akarja írni egy férfi és egy nő intim szerelmi kapcsolatát. A telepen lakó indián családok ezt a nyelvet használták maguk között, aminek az a magyarázata, hogy a környező falvakban waikák és piaroák éltek, ez volt tehát a "hivatalos" érintkezési nyelv. A két nyelv között egyébként csak árnyalatnyi különbségek vannak, úgy, mint például Európában a cseh és a szlovák, vagy a szerb, és a horvát nyelvek között. Az igazsághoz tartozik az is, hogy Carlos, Pedro, Neyomi, Zejete családjaiban egyéb beütések mellett a piaroa, és waika vérvonal szintén jelen volt)

Zejete akart még valamit mondani, mély levegőt vett, hogy folytassa, ám ekkor Pablo érkezett nagy lendülettel, beszaladt egészen a tűzhelyig, ott kezdett ágálni, grimaszolni.
-Mi van itt hölgyeim? Tracspartí? Én meg közben haljak éhen?
-Kifele Pablo! - reccsentett rá a szakácsnő. -Idegeneknek a konyhán tartózkodni tilos! Lesz nemulass rögtön, ha Julianna véletlenül meglát itt!

Az ördögöt nem jó a falra festeni, tartja a szólásmondás, s íme, Julianna a következő pillanatban megjelent! Messze nem volt őkelme persze ördög, még csak succubus se, szentéletű nővér volt, mint tudjuk, az ördög azonban mindenkit fel tud használni alantas céljai elérésére, ha a szükség úgy hozza, -akár egy apácát is. A kedves olvasó fogadja most ezt tőlünk ártatlan csipkelődésnek, habkönnyű élcelődésnek, melyben e történet szereplőit, és eseményeit az eddigiek során is gyakran részesítettük, de semmiképpen ne ártó szándékú, bárkit is érzelmeiben megsérteni akaró cinizmusnak.
Belépett tehát a nővér a terembe, s már az első pillanatban lehetett rajta látni, irgalmatlan kedvében van. Karikás szeme, meglappadt képe arról árulkodott, hogy nehéz éjszakája volt. Na, ja! Ott volt a vihar, meg hát a viharos érdeklődés mások dolga után, kik, mit művelnek odakinn a setét éjszakában? Egyetlen szempillantással felmérte, mennyi minden rendetlenség valósult meg, míg ő távol volt. A padok maszatosak voltak, üres, elmosatlan tányérok mindenfele, amelyeket senki nem vitt még ki. Kakaó-tócsákban tapickoltak barna kis kezek, kanalak, edények a földön. Morzsi éppen az egyik földre pottyant tál kinyalásával foglalatoskodott. Senki nem szólt rá, senkinek nem jutott az eszébe, hogy kizavarja azt a korcs ebet az étkezdéből.

A gyerekek összevissza ültek, álltak, futkostak mindenfele, kiabálás, rikoltozás, semmi rend, semmi felsőbb utasítás nem volt észlelhető, ki hová üljön, mit csináljon, hogy viselkedjen? És Pablo! Észrevette, hogy Pablo a konyhában rontja a levegőt. Iszkolt már a szemtelenje kifelé, de, mit keresett benn, az ő legszigorúbb, leghatározottabb tiltása ellenére? Csípőre tett kezekkel állt egy helyben, szemei szikrát szórtak. Hol az atya? Hogy tűrheti ezt a disznóólat? Hol van dr, Voght, és hol van Ethel?
Eszébe jutott az éjszakai beszélgetés közte és az atya között. Hogy Ethel ott van nála! Még most is ott van vajon? Nahát, az lenne csak a szép! Majd valaki szépen észreveszi, amikor kijön, s itt lesz a világvége!
Döntenie kellett, mit tesz előbb, rendet-e itt, vagy kideríti, hol van a kislány?
Ethel fontosabb most! - mondta magának maliciózusan. Megperdült, ahogy egy T-34-es tank fordul tüzelőállásba, s kirontott az udvarra. Az eső éppen ebben a pillanatban kezdett újra esni. A telep túlsó végén férfiak dolgoztak az egyik ház tetején, s mintha az atya is köztük lett volna. Jövő-menő emberek, Faé puskával, zubbonyban, Pedro, és mások. Gyerekek rajzanak a chabono körül. Péter szalad valahova négykézláb. Figyelte, hová szalad Péter? S megpillantotta Ethelt, aki akkor bukkant ki a ház sarkánál. Csinos volt, nett, tiszta, és szapora léptekkel futott át Antonio atya házához. A kicsi majom a nyomában. Becsatlakozott ő is, most már hárman rohantak libasorban egymás mögött, elől Ethel, mögötte Péter, s Péter mögött Julianna. Mint a lóversenyen: tétre, helyre, befutóra.
-Maga az anyám - kérdezte kis ijedt csodálkozással a hangjában Ethel, amikor odaértek, s megtorpantak. -Hová?
-Hát, csak ide, hogy segítsek, ha szükséges - mondta a nővér.
Ethel űzött tekintettel nézett körül. Keze a kilincsen volt, de nem nyomta le.
-Köszönöm, de nincs mit. Az atya küldött...egy...egy kalapácsért. -Megy ez, úgy hazudok, mint a vízfolyás, gondolta.
A nővér látta rajta, hogy nem mond igazat. Hátralépett, merev pupillával fixírozta.
-Valóban?
-Igen anyám.
-Akarod, hogy segítsek keresni?
-Á, dehogy! Nem kell! Itt lesz valahol az ajtó mögött. -Vidám, nemtörődöm hangon, a szavakat gyorsan pergetve mondta ezt a lány.
-Na jó! Akkor csak benézek, hogy minden rendben van-e?
Ethel megperdült, szembe fordult Juliannával, hátát az ajtónak vetette, karjai széjjeltárva, élő tilalomfaként: "Trespassers will be prosecuted!"
-Kérem, anyám, ne!
Julianna nézte. Arca keménysége lassan, fokozatosan felengedett. Akármit is rejteget ez a lány, nagyon fél attól, hogy ő meglátja. Na, jó! Nem erőltetem akkor, mondta magában. Szegény kislány. Szegény, drága gyermekem!
-Menj, csak -mondta lágyan. -Úgyis dolgom van máshol. Intézd csak, amiért jöttél!