Lelkünk Vad

Lelkünk vad viharában éledt szerelmünk,
Mit már, hogy lelkünk csendesült,
Érezzük, örökre meg kell, őrizzünk,
Hogy szívünk lángoljon, ott legbelül!

Kell a szerelem, örökké kell, hogy éltessen,
Kellesz nekem, hogy legyen örökké, kit szeressek!
Kell a hév, a vad, szilaj szenvedély,
Kellesz te, és hozzád tartozom én!

Mint sötét éjjen, a holdsugár,
Kietlen életünkön, szerelmünk úgy süt át!
Mint égen a csillagok.
Örök szerelmünk úgy ragyog!

Mint nyári hajnalon a madártrilla,
Egymás iránti vágyunk, újra villan!
Vágyunk, mint tornádó szele,
Kielégíthetetlen, mint a tornádó heve!

S mint szomjas sivatagi vándor,
Kinek cserepes ajka a vízért lángol!
Miként, ha oázishoz ér,
S csak inni, inni kér!

Vágyunk nekünk is kielégíthetetlen,
Pedig oltjuk tüzét, rendületlen!
Ám az mindig újra éled,
Mert szeretsz, és én szeretlek téged!