Hol volt, hol nem volt,

Sehol sem volt olyan, hogy én.

Vers, nem egy bolygó,

Önmagába futó lélekőrlemény.
 


Ahol voltam, megszűnt.

Hold s Nap nélkül kelek,

Kráterhegyek ölében köd.
 


Forrásokba tapad az arcom,
Belül szállnak a fekete pillangók,

Szárnyukon viszik maradványaimat.


Köd nyomja el a búgócsiga hangját,

Otthagyott porcelánbaba keze

Remegve tapos a lelkemben.

Krátert formál a felszínre,

Mint a mesék vége, beleragad
,
Lávaként folyik szét, terjeng.
 


Fényes, bolygónyi csillagokat néznék,

De csak betűket látok:

Hol volt, hol nem volt.