SZERENÁD



Parázs született ég alatt,
izzó, forró, lágy és végtelen,
énekelve zöldell a rét,
szívek viháncolnak szertelen.

Téged nem szerethetlek,
mégis szeretlek, de nagyon,
álmaim asszonya vagy,
egy hóvirágot látok a havon.

Szemed elűzi a sötét felhőket,
s villámok lesznek bárányok,
életemet adnám Tiedért,
de ijesztegetnek a sárkányok.

Felvenném én a harcot,
pedig nem tehetem,
addig-addig szeretlek,
míg elmúlik rövid életem.

Tested ragyogása elűzi
minden gondolatomat,
táncolnak a falevelek,
bárcsak láthatnám arcodat.

Nevetsz rajtam, talán így igaz,
botladozom a sík terepen,
nevettek már rajtam sokan,
de vidám vagyok, s szeretlek.

Aztán bármit is teszel,
mindig szeretgetni foglak,
álom-ország követje vagy,
s nem a szívem fogja.

Ilyen vagyok hát én,
s így van ez a szeretet,
őrjítő, vadító egy kicsit,
mert nem vagy enyém eleget.

Parázs született ég alatt,
eltaposni azt nem lehet,
bánatosan sóhajt a rét,
azokért, kiket nem szeret.

Várlak...




1992.02.26.