A tanítás minden nap reggel 8 órakor kezdődött. 8-10-ig jöttek a nagyok, a 10-14 évesek, őket Julianna nővér oktatta. 10-12-ig a kicsiken volt a sor, Antonio atya vezérletével. Ezt követően ebédszünet volt kettőig. Kettőtől négyig Ethel csoportjáé volt a terem, a tereékből érkezetteké. Négytől ötig újra az alsó-tagozat foglalta el a tantermet, majd öt órakor a felsősök következtek még egy órára, hatig. Hatkor volt vége a tanításnak, utána szabad-foglakozás, vacsora, ima és takarodó. Szigorú, embert próbáló szolgálat volt ez mindenki számára. A három csoportban egymástól eltérő, és egyező problémák jelentkeztek. Juliannának például meg kellett birkóznia azzal, hogy egy tizenegy éves gyerek, aki európai iskolában ötödik osztályos lett volna, nem tud annyit, mint tizennégy éves társa, akivel itt kvázi egy osztályba járt. A tizennégy éves elég érett volt már arra, hogy megértse a Pitagorasz-tételt, a tizenegy meg még csak a tört-számokkal való műveletekkel ismerkedett. Ugyanez a gond persze az alsó-tagozatosok oktatásánál, Antonio atyánál is előjött. Mindezt tetézte, hogy a sok mozgáshoz, szabad élethez szokott gyerekeket nagyon nehéz volt hosszú órákra az iskolapadba ültetni, az állandó fegyelmezés a nevelők minden erejét, és energiáját igénybe vette.

De, ha nehéz dolga volt Juliannának és Antonio atyának, akkor elképzelhetjük, milyen nehéz dolga volt Ethelnek, aki nem volt pedagógus, és aki, németországban még maga is csak középiskolás diák lett volna! Mégis, Ethel boldogult hármújuk közül a legkönnyebben, ami talán abból adódott, hogy ő nem akart mindenáron felnőtt lenni, s ez által átléphetetlen válaszfalat emelni maga és a gyerekek közé, mely válaszfal igenis létezik, még ha a pedagógusok tagadják is!
Ethel a gyerekek között megmaradt gyereknek. Csakhogy ő volt a legnagyobb, legidősebb, legerősebb "gyerek", akire felnéztek a többiek, akit elfogadtak vezérüknek. Ethel együtt randalírozott a gyerekekkel, nem szólt rájuk, ha futkostak, kiabáltak, veszekedtek, verekedtek, csúnyán beszéltek, sőt, túltett rajtuk, gyakran maga is megbotránkoztatva az idősebbeket. Juliannát csakhamar az idegösszeomlás szélére kergette a lány vad csapata, ezek a zabolázatlan őserdei gyerekek a tanítás kellős közepén meztelenül, esőtől csatakos testtel berontottak az osztályterembe, csatakiáltásokat hallatva végigszáguldottak a padok között, vagy a padok tetején, vizes, sáros lábukkal, s mint a forgószél, távoztak. Ki vezette a csapatot? Ki rohant elől, ki kiabált, sikított a legjobban? Ethel, természetesen.
-Csak játszottunk nővér -mondta, amikor Julianna számon kérte tőle. -Fogócskáztunk bocsánat!
De, amikor be kellett menni az osztályterembe, le kellett ülni, és csendben kellett maradni, hogy elkezdhesse az órát, csudák csudájára paríroztak neki.
-Kuss legyen most már! -szólt rájuk, s elhallgattak, mint ahogy kinn a réten is csend lesz, ha a legnagyobb gyerek, a csapat vezére játék közben rájuk reccsent. Csoda volt ez. Julianna egyáltalán nem értette, Antonio is csak kapizsgálta.

Egyébiránt a szakmai feladat kettős volt és mondhatni, óriási: meg kellett tanítani a nyelvet, és el kellett kezdeni a hit alapjainak lerakását! A nehézségek ott kezdődtek, hogy a waika nyelvnek nem voltak olyan szavai, hogy "isten", "atya", "menny", "szenteltessék meg", "kísértés", és a többi. Ezeket a fogalmakat nem ismerték, nem tudták értelmezni. Az "isten" fogalmat igen, ők azonban Nagy Szellemnek mondták, a Nagy Szellem minden szellem felett való, ő teremtette az erdőt, a vizeket, a napot, az esőt, a szelet, az éjszakát, a holdat és a csillagokat, de az "isten" (portugál nyelven Deus) szónak nem volt konkrét waika megfelelője.
Ethel úgy gondolta, hogy a Miatyánkkal kezdi a nyelv és a hit oktatását. Sziszifuszi munka volt, csak úgy lehetett végigvinni, hogy neki magának elmondhatatlan örömöt adott ez a munka.
A "Miatyánk" waika nyelvre lefordítva így hangzott:

"Te, minden embernek a Papája vagy. Fenn vagy a csillagok felett, azon a földön. Dicsérjen Téged, és a Te nevedet mindenki. Hozd el ide közénk a Te földedet, erdődet, vizeidet. Legyen minden a szerint, ahogy Te akarod. Mindennapi eledelünket add meg bőségesen, s ne haragudj, ha vétettünk ellened, mint, ahogy mi is megígérjük, hogy nem fogunk haragudni azokra, akik, rosszat tesznek velünk. Ne vigyél minket csapdákkal teli, járhatatlan ösvényre, ami a kísértés, de szabadíts meg az erdő gonosz, fekete madarától, ámen."

Elmondta nekik így. Megkérdezte, értik-e? A gyerekek, bólogattak, vihorásztak. A szavakat értették, csak furcsa volt számukra az egész. Meg kell bocsátanunk annak, aki cibálja a hajunkat? Vagy, aki rendre kiveszi a tálból az orrunk elől a legfinomabb falatot? Á, ez biztos nincs így, csak Ethel mondja. De, jó, ám legyen! Ha így mondja, akkor így fogjuk megtanulni. Az egyik gyerek mégis jelentkezett. Jelentkezett? Dehogy! Csak odakiabált Ethelnek:
-Te, Ethel, azért itt valami nagyon nem stimmel ám! (Természetesen kicsit átstilizáltuk a waika nyelvet, de lényegében ezt mondta)
-Mi nem stimmel? Mondjad, Tamás! -Tamás volt a kissrác keresztségben kapott neve. 12-13 éves lehetett.
-Van itt egy ellentmondás. (Kicsit most is stilizálunk, a fiú nem az "ellentmondás" kifejezést használta, de mindegy, nagyon nehezen fordítható.)
-Igen? S mi lenne az?
-Azt mondjuk ugye ebben az imában a Mindenki Papájának, aki a Nagy Szellem, vagyis a Jó Szellem, hogy ne vigyél minket a kísértésbe, ami rossz ösvény! De a Jó Szellem nem tesz ilyet, nem mondhat ilyet az övéinek, azért mer ő jó szellem! Aki a rosszra csábítja az embereket, az nem a Mindenki Papája, hanem az erdő gonosz fekete madara, meg például a qwinteroi szellem, aki a szűz lányokat Aá-reyéhez hurcolja éjszaka, hogy Aá-reye megerőszakolja őket, s átharapja torkukat a végén.

Ethel majdnem felnevetett. Tényleg fura. Arra kérjük Istent a Miatyánkban, hogy ne vigyen minket kísértésbe, vagyis, más szóval, ne csábítson, ne biztasson minket bűnre! Szó szerint véve ez jön ki belőle, s így, egy fél-pogány valaki számára tényleg félreérthető, illetve magyarázatra szorul. Mert, nyilvánvaló, hogy nem az Isten viszi az embert a kísértésbe, hanem az ördög. Mit mondjon most? Hogy kászálódjon ki ebből a kelepcéből?

A gyerekek feszült várakozással néztek rá. Igazi éles helyzet - futott át Ethel fején. Ha nem tudom megmagyarázni, lebőgök előttük, s nem fognak hinni többé nekem. Sebesen forgott az esze kereke, mit mondjon. Zsibongás indult, ami zúgássá erősödött. A waika gyerekek okosak és fogékonyak voltak, szerették használni a fejüket.
-Figyeljetek rám - kiáltotta. Brutusnak képzelte egy pillanatra magát, vagy Antoniusnak, ott áll a Capitolium lépcsőjén a sebektől vérző, halott Ceasar fölé magasodva. Barátaim, rómaiak, földijeim.
-Figyeljetek ide - kiáltotta még hangosabban. -Legyetek csendesen, hogy halljátok, amit mondok! Meg kell tanulnotok azt, hogy a fehér emberek imáit nem lehet mindig szó szerint venni. A lényeget kell nézni, nem a szavakon lovagolni. Ebben az imában ugye azért fohászkodunk, hogy Deus, akit ti Nagy Szellemnek neveztek, s aki, mint ahogy Tamás mondta jó szellem, s mindannyiunk édesapja, adja meg nekünk, amire szükségünk van, a mindennapi eledelt, és egy olyan földet, ahol boldogok lehetünk. Arra kérjük Őt, hogy mentsen meg a bűnös gondolatoktól és a rossz cselekedetektől, tartsa tőlünk távol a gonosz, fekete madarat, mert az a kísértés, az bíztat arra minket, hogy rosszat cselekedjünk, értitek? -Rögtönzött, mondta, ami eszébe jutott.
Csend lett, a légy szárnyát is meg lehetett volna hallani a teremben.
-Na mi van, megkukultatok? Tamás!
-Háát, ha te mondod?
Tamás mulatságos grimaszt vágott, utánozta a varacskos-disznó arckifejezését, amikor a leopárd megragadja a karmával.
Az osztály nevetett.
-Jól van - mondta Ethel. -Most pedig megtanuljuk szóról szóra. Én mondom előre, ti meg mondjátok szépen utánam. Aztán, ha már tudjátok a ti nyelveteken, megtanuljuk ugyanígy az én nyelvemen is. Egyetértetek?
-Igen, igen -hallatszott innen-onnan - de mikor fogócskázunk, és bújócskázunk?
-Majd ha vége lesz az órának. De csak azok játszhatnak, akik figyeltek, és jól mondják a szöveget!

Kora hajnaltól késő estig az övéivel volt. Ő nevezte így az erdei gyerekeket, amikor róluk beszélt: az enyéim. Átvitte a chinchorróját a chabonoba, s velük aludt, Julianna így visszaköltözhetett a saját kunyhójába. Az egyik nap Pablo is áthurcolkodott hozzájuk, azt mondta, jobban érzi magát a gyerekek között, mint Carloséknál. Ethel, úgy küzdött az "övéiért", mint anyaoroszlán a kölykeiért, ha valaki támadta, vagy bántani merészelte őket. A gyerekek bűn rosszak voltak, vadak, fékezhetetlenek. Loptak, hazudoztak, irigykedtek egymásra, minden ok nélkül egymásnak estek, s püfölték egymást széltében hosszában. Állandó sivalkodásuk nehezen volt elviselhető. A felnőttek szidták őket, panaszkodtak rájuk. Zejete az atyához futkosott, hogy ezek a vad kölkök berohangálnak a konyhába, s elcsennek mindent, ami ehető, Julianna nádpálcát ragadott, azzal fenyegette Ethel gyerekeit, amikor az óráját megzavarták. Ethel kicsinyei védelmében nem egy alkalommal Antonio atyával is szembeszállt:
-Ha valami gond van velük atya, nekem szóljon, majd én elrendezem az ügyet! - mondta neki teljes komolysággal.
-Hát akkor rendezd, ám de haladéktalanul - dünnyögte a pap. -Már elegem van abból, hogy mindenki hozzám szaladgál a panaszával. Vagy féken tudod tartani a csapatodat, vagy változtatnunk kell ezen a felálláson.

Napok óda zord kedvében volt, az időjárást okolta érte, egyfolytában esett éjjel, nappal, tényleg elég idegesítő tud lenni a szünet nélküli eső. Rosszkedvéhez valószínű az is hozzájárult, hogy amióta a Voght expedíció hazatért, nem tudott négyszemközt beszélni Ethellel. A lány nem látogatta meg többé esténként a kunyhójában, a meghitt bizalmas beszélgetések megszűntek közöttük. Ethel egész nap műben volt, soha nem tudta napközben sem egyedül kapni, állandóan gyerekek vették körül, mindig valami dolga volt, rohannia kellett valamit elintézni, bekötni egy kisfiú sebes lábát, megvigasztalni egy síró kislányt, akinek megtépték a haját, vagy papírlapokért az irodába, hogy rajzolhassanak, orvosságért, mert fájt az egyik gyerek pocakja.
Sokszor próbált vele beszélni. Bement a terembe óraközti szünetben, odament Ethelhez.
-Hernado szeretne ma este beszélgetni Sarah-al - mondta a lánynak. -Megtennéd, hogy átadod az üzenetet?
-Nem találkozom ma Sarah-al - válaszolta Ethel szűkszavúan.
Antonio nem tágított.
-És holnap?
A gyerekek rángatták, menjen már velük, mert ez van, az van.
-Holnap? Talán...Igazán nem tudom, atya.
Jó. Antonio ráhagyta. Valami oka van, biztos. Fáradt, ideges. Majd az idő, változást hoz, nem kell erőszakoskodni. Egy hetet hagyott rá, hogy ülepedjen, aztán megint megpróbálta. Ez alkalommal az udvaron volt az egész csapat, ebéd után kidobóst játszottak a szemerkélő esőben. A labda éppen a lába elé gurult. Felvette a földről, s mint egy futball-kapus a kapukirúgásnál, jó messzire elrúgta kézből a bokros, cserjés rész felé. A gyerekek visongva szaladtak a labda után, Ethel egyedül maradt a tisztás közepén. Odasétált, megszólította.
-Hogy vagy Ethel? Mi újság, haladsz velük?
-Minden rendben atya - mondta a lány.
-Tanulják a nyelvet?
-Igen.
-Hogy állsz a hitoktatással?
-Elég jól. Már tudják az imákat.
-Nagyszerű. Össze kellene azért ülnünk egy kis szakmai egyeztetésre. Ma este megfelelő lenne?
-Azt hiszem igen. Szólok Juliannának is, és vacsora után átmegyünk az atyához.
A pap nem akarta, hogy Julianna menjen, de nem tudta, hogy ezt hogy mondja meg. Nem is lehetett megmondani. Máshonnan próbálkozott.
-Emlékszel még a játékunkra Ethel?
-Milyen játékra?
-Hát tudod, Hernando és Sarah.
-Persze.
-Te találtad ki, nem én. -Sietni kellett, a gyerekek megtalálták a labdát, és már jöttek visszafelé.
-Ethel, figyelj, én nem szeretném rád erőltetni. Mondd meg, ha valami ok miatt nem akarod ezt a játékot.
-Én nem mondtam, hogy nem akarom. Csak...-a gyerekek odaértek, és zsivajogva körbe vették őket.
-Csak?
-Ethel, Ethel, gyere gyorsan! - kiabálták a gyerekek. -Kígyót láttunk ott, ni!
Cibálták a kezét, belekapaszkodtak a ruhájába. Vadak voltak, erőszakosak.
-Kígyó van a bokrok között!

A kígyó mindennapos látvány az őserdőben, olyasmi, mint Berlinben a tejesember, senkit nem zaklat fel különösebben, ha megjelenik. Mindazonáltal a kígyótól óvakodni kell, ha mérges, mint ahogy a berlini tejesembertől is. Ugyanezen a napon, május 19.-én Berlinben brutálisan megerőszakoltak és meggyilkoltak egy diáklányt. A nyomozás során kiderült, hogy a tettes Joachim Klischre 42 éves berlini lakhellyel rendelkező abberált hajlamú férfi volt, hivatalos foglalkozása tejesember, s csak magán passzióból támadt rá fiatal nőkre.

Antonio velük tartott a rekettyés részhez, s tényleg, az egyik bokor alatt, jókora kígyó lapult.
-Ártalmatlan vízisikló - mondta a pap. -Nem bánt senkit!
-Verjük agyon! Verjük agyon - kiáltozták a gyerekek.
-Ne! -mondta Antonio. -Hagyjátok békén! Mondd meg nekik Ethel, hogy menjenek onnan!.
-Vissza! -kiáltotta a lány. -Hagyjátok! Játszunk inkább!
Visszamentek a tisztásra. Az atya útközben még egyszer nekidurálta magát.
-Ott tartottunk az előbb Ethel, hogy akarod-e még ezt a hernandós, sarahos játékot, vagy hagyjuk?
Ethel úgy ugrabugrált pontosan, mint a mellette szaladó kisgyerek. Odanézett a papra, de csak egyetlen, röpke pillanat volt. Csak egy odavetett szemvillanás, két sasszé-lépés között.
-Ne haragudjon az atya! Mostanában annyira nincs időm!
Antoniót lenyűgözte az a pillantás. Mást mond a szeme, mint amit a szája. A szemében ígéret csillog és még valami, nem tudta mi.
-Még minden lehet -futott át rajta. -Most nagyon le van terhelve szegény kislány, de majd megváltoznak a dolgok....
Felvillanyozva tért vissza a közösségi épületbe, évődött az ott-lévőkkel. Jó kedve Neyominak is feltűnt, meg is jegyezte a maga otromba módján: nana, atya, csak aztán nehogy sírás legyen a vége ennek a fene-nagy jókedvnek!

-