Milyen a világ ilyenkor,
Mikor eltűnik belőle a kór,
Mikor bomlik, s ki is fakad,
Mikor az őszt felbontja a tavasz?

Olyan, mint áradó, reggeli fény,
Olyan mint a mesebeli remény,
Olyan, mint teremtésben az akarat,
Mi jóváhagyja kívánságaimat.

Olyan, mint a víz, mely szomjat olt,
Olyan, mint szerelmes leány, ha sikolt.
Olyan, mint a tűz, mely lángol, s éget,
Olyan mint idegen, ki megszólít téged.

Olyan, akár a kör, ha gömbbé válik,
Olyan, mint a foton, ha meleget szállít,
Olyan, mint a kvantumos szuperpozíció,
Nem alkalmazható rá semmilyen definíció.

Olyan a tavasz, mint az anyaság,
Mikor új élet születik, és a vágy,
Hogy láthassuk, mit nekünk ád az Isten,
Hogy a létezés bekövetkezhessen.

Olyan, mint hajnalban az álom,
Melyben átölelsz, ha félek, ha fázom,
Szerelmes, derűs, ifjú ekkor a föld,
Tavasszal, ha él, ha csupa-csupa zöld...

Ám ugyanekkor a Föld másik oldalán,
A tavasz kesereg az ősz sár-dalán,
A mérleg serpenyője ide-oda billen,
A tavasz, az ősz így osztoznak a kincsen.

E relációk mögött van mégis az Isten.