Nüánszokon múlik, mivé válok,
Bár vállalok némi kis tudatosságot,
Épp csak annyit mint a hegedűs, a tücsök,
Vagy mint a szegény varga a prücsök,
Nem többet, mint a fehér liliom,
Vagy mint ki azon a derűs hajnalon,
Először hitte el, hogy az élet több
Mint csont, hús és teher...

Én szeretnék hasonlítani rájuk.

Másoknak tudom a ruhájuk, a szájuk,
A földagadó májuk előbbre való,
Bár az élet több mint ennivaló,
S nem csak a betevő táplál,
Nem csak azon élünk,
S nem azon kell tépelődnünk, félnünk,
Hogy mit hozhat a holnap.
Itt, most és ma s minekünk,
Kell valamit megértenünk,
Épp csak annyit, mint a hegedűs, a tücsök,
Vagy mint a szegény varga a prücsök,
Nem többet, mint a fehér liliom,
Vagy mint ki azon a derűs hajnalon,
Először hitte el, hogy az élet több
Mint csont hús és teher...

Én rájuk hasonlíthatok.

Én emlékeztetni akarok!
Minden létezőt, minden atomot,
Minden molekulát, és fuvallatot,
Az esőt, a mezőt, a földeket,
Emlékeztetni a hegyeket,
Emlékeztetni a barátokat, titeket,
Hogy az élet nem azt sebzi meg,
Ki az egészet szolgálja,
Ki Krisztusa és példája
Ama lábmosásnak,
Amit az Emberfiának
Bemutatnia szükségeltetett,
Hogy tudják a legyek, az élősködők,
A patkányok, a tetűk,
A pénzbeszedők, s a cinkosok,
Hogy nem az élet oly konok,
Csak csupán ők, s azok,
Ki magukban azzá teszik,
Kik felverik, és felkorbácsolják
A tengert, s nem engedik vízében
Az embert - megmerítkezni.

S mert nem szabad ítélkezni,
Én sem teszem. Veszem a kalapom,
Sétálok egyet a Margitszigeten, a napon,
S hagyom, hogy mindenki
Végezze el magában,
Ha kell ütközetben és csatában,
A misztikus átváltoztatást,
Mutassa fel végre az Eukarisztiát,

Hogy a feltámadás lehetséges legyen.