Szép a tavasz,
Ha szárba szökken,
Ha a fákra virágonként
Színeket ken,
Fehéret sárgát, lilát, kéket,
Nincs is benne önmérséklet,
Keni, pingálja, festi a fákat,
Zöld színt ad a hamuszín világnak,
Ege felhős-kék, hűs, szeles,
Felborzolja a vizeket,
Csitri hangja messze szál:
Ha nem vagyok, nincsen nyár.

Tévedni ő képtelen,
Csak játszadozik velem,
Elhiteti, hogy vár reám,
Úgy tesz, mint egy úrilány,
Már azt hiszed, tiedé lesz,
Azt hiszed, már mindent értesz,
Mikor elsodor szilaj szele,
Tudod rég, nem lehetsz vele.

De mégis, ha hallani szeretném,
Egy szikláról inkább levetném
Önmagam, nem hívhatom,
Nem bizonyíthatom igazam,
Ő nincs, rám legyint, rohan tova,
Lelkiismeretének nincs nyoma,
Eldob, ellök, eltaszít magától,
Leginkább zaklatással vádol,
Ő a tavasz, mely életet teremt,
Miért is foglalkozna ő velem?
Miért is kérne, hívna, várna,
Színeibe miért is zárna?

Hetyke, önhitt lányka ő,
Tüzeskedő, hízelkedő,
Sose ki nem békíthető.