HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1877

Írás összesen: 48857

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-09-19 18:50:17

Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: ifj. Szabó G. IstvánFeltöltés dátuma: 2007-01-03

d. és b.


d. és b.



Csapzott fejjel rohant neki az életnek d. Pest utcáin bolyongva keresett menedéket, nyugalmat, a robbanásokat, a kacajokat, a szerelmeket, a pillanatokat. Farmerszelelése mindig ugyanaz volt. Kopott dzseki egy még kopottabb nadrággal. A zsebekben minden, mi szükségeltetik az élethez. Kotorászás közben előkerül a bicska, kevés gyógyszer, kulcsok, amolyan álok a könnyebb megélhetésből kifolyólag, a személyi, aztán még a cigaretta, a doboz gyufa, egy notesz, melyben egy regény vagyon leírva. Az érzésekről, majd huszonnégy éve. S végül ott lapul egy sárguló fénykép. Rövid, barna haj, fémkeretes szemüveg, tiszta arc, vékony, piros száj, kék szemek, és aggódó tekintet, hogy most mi lesz ezután?
Akkor még hitt d. Próbált legalábbis. Mindenben. Egy ragyogó gyermekarc nézett a szemébe kíváncsian, mintha belelátna az álmaiba, gondolataiba. Még a régi lakásban készült, egy ócska díványon. Kócos haja összevissza állt, tekintete őszinte, nem, még több is: tiszta volt. Azóta elvonultak az álmok mellette, csak a puszta valóság vette körül. Meg a fekete levegő. Lennék már fényben! - sóhajtott egy nagyot.
Szóval d. csak ballagott a macskaköveken, és lépései közben hallani vélte, amint piciny macskák sóhajtanak aprókat, ahogyan szelte a szmogot maga előtt. Napjai a város különböző terein, lakótelepein teltek el minden zajos esemény nélkül. Fáradtan tekingetett körbe folyton, kereste a Képeket, melyek talán segítenek, hogy megszabaduljon bilincseitől. Mert sok volt neki. Húzták, ráncigálták a mélybe, s így nem tudott megszabadulni a feketeségtől.
Pedig ott rajzolódnak ki a vonalak. Mindenki rohan a szabadba, a napsütésbe és örül, ha lát egy-két valamit. De tévednek, ha azt hiszik, az a jó, amit látnak, mert a sötétség az, a feketeség az, ami megvilágítja a kontúrokat, kirajzolja a képeket; értelmet ad a formáknak - sóhajtott magában.
d. szótlanul, magában beszélve hordozza bilincseit nap, mint nap. Öregnek érzi magát ezért. Hirtelen apja jutott eszébe: - Fiam! Te vagy az egyetlen gyermekem, az egyetlen élet, ami megmarad utánam. Szigorúan neveltelek, mert így tett az apám, s mert én is így gondoltam jónak. Tiszteletet tanultál, ismereteket gyűjtöttél, tudást szereztél. Most vége a gyermekkornak, döntened kell, hová fogsz indulni, mi lesz az első állomásod. Apád mindent kivárt a maga idejében, s tedd ezt te is. Legyél mindig engedelmes, de soha ne törjön meg a gerinced. Legyél kegyetlen, kemény az emberekkel, ha érdeked úgy kívánja. Tartsál mindenkivel egy bizonyos távolságot, de ha kell, lépj rá, taposs rá, mert neked előre kell menned, céljaid vannak. Én is így lettem valaki, s úgy érzem, jól tettem. Te leszel az én örökségem, a csillagom. Büszke vagyok rád, akit én neveltem fel. Formáltalak, igazgattalak minden pillanatban. Indulsz most, Isten óvjon utadon!
Érettségi után volt, mikor e szavakat kiejtette a száján az apja. Nehéz szavak kemény gondolatok. Hányingerem van - jutott eszébe akkor. Édesanyja hamar meghalt, nem tudott hozzá szaladni gondjaival, könnyeivel. Mindig a szikár, a kemény, a mindent tudó, a fölény nézett vele szembe. Sajnálta, hogy nem tudott egy ölbe bújni, egy kézhez simulni, egy szoknya szélét megfogni.
Tizennyolc évesen lerohant a Térre, a haverok közé, akikkel csak este hétig lehetett, mert különben széles tenyerek szelték szemei előtt a levegőt, meg az arcát.
- Maradj még! - mondta Gabi.
- Nem lehet. Otthon várnak, késő már.
- Akarsz engem? - szemei vadul megcsillantak a félhomályban, cinkosan intett egy picit szőke feje.
- Semmit sem jobban.
Nemsokára egy kapualjban rántották le a ruhadarabokat magukról; izzadtan ölelték át egymást, nem törődve a lakásokból kihallatszó zajokkal. Hevesen ölelték, csókolták, karmolták a másikat, ahol csak érték. Érezték a pillanatot, a gyönyört, az álmok valósággá válását. Rózsaszirmok nyíltak sebesen szét a bérház kis kertjében, olyan gyorsan, mint a lassított filmeken. A puha bibeszálak védtelenül kandikáltak ki fészkükből, a szirmok hatalmas pajzsként terültek el a légüres térben, a virág hatalmas sóhajtással borult le a földre; vizet kéne innia, új termőket kapnia.
Elmentek. Egyszerre. - Mi lesz veled később? Apucika mindent megmond neked, mi az, amit tenned kell? - szemei huncutul, vádlón néztek. - Ócska gép leszel s így nem foglak szeretni.
- Ki fogok szállni a Földből, csak egy pillanatra álljon meg ez az eszeveszett forgás.
- Soha, nem fog megállni. Neked kell kilépned. Csak neked.
- Félek, leesek a semmibe - szögezte le d.
- Félsz! De csak magadtól. Gyáva vagy - majd sietős felöltözése után elviharzott d. háborgó tengerétől egy nyugodtabb vidékre.
Többet nem találkoztak. A lámpák félénken meghajoltak, mikor hazafelé ballagott a körúton. Kemény fiúk és lányok lepték el az utcákat, szinte feszültek az erőtől. Egy-egy görögdinnye bújt meg mindegyik hóna alatt, nyilván a fegyverek adták nekik ezt a fene nagy magabiztosságot.
- Ennyi dinnye! Hogy bírják el? Biztos zöldséges a fater - kuncogott magában.
Az égbolt komoran elnyújtózott fent gigantikus ágyán, mikor d. betolta maga előtt a lakásuk ajtaját. Apja már várta. Kezei lazán lógtak le teste mellett, arca kifejezéstelenül nézett, szája vékony csíkban húzódott keresztül orra alatt.
- Hol voltál? - csattant a kérdés. Utána a pofon. De most nem tűrök. Nem vagyok gyáva, mert felnőtt vagyok, vagy mi a franc! - forrt benne a düh. - Egy csajjal játszottam minden lukba dugó kell játékot. Meglehetős volt, ámbár amikor...
- Kuss! Megmondtam; míg én adok fejed fölé fedélt, én etetlek, taníttatlak, én gondozlak, addig nincs ez a barom nagy szabadság! Készülnöd kell. Valakivé kell válnod!
- Utálom ezt a sóher dumát. Soha nem engedtél meg semmit, nem gondolkodhattam szabadon, nem lehettek önálló ötleteim, nem lehettek barátaim. Elegem van ebből! Nem. egy kutya vagyok, akit idomítani lehet erre-arra, meg hozd kis kutyuskám, csináld ezt kis vakarcsom, meg hasonló lószarok. Inkább az utcán lakom.
Meglepődött magán. Nem hitte volna, hogy megteszi valaha is. Aztán meglepődött apján is, mert nem ütött, nem emelte fel kezét, nem szólt semmit. Csak eleredtek könnyei. Szinte egy pillanat alatt megöregedett, háta meggörnyedt, arca komorrá változott, ráncok kúsztak a homlokára a semmiből.
d. megfordult, becsapta maga mögött az ajtót.


Hatalmas csattanás hallatszott az univerzumból. Az Istenek egykedvűen figyeltek fel az események alakulására.
- Meddig bírja? - szólalt meg egy öregebb.
- Amíg keresi magát - hangzott a sarokból.
- Körbe-körbe evez, hát nem mulatságos?
- Nocsak, ott egy másik! Hát ez meg mit jelent? - aggódott egy szakállas.
- Hasonló ivadék, nézd, egyszerre robog bennük a vér - mutatott rájuk az öreg.
- Ebből még baj lesz! - szólt a szakállas.
- Jól van már, pókerezzünk tovább!
A csattanás hangja az egész játszmát végigkísérte, ott keringett a semmiben, mert ott legalább szétterülhetett. A végtelenség befogadta ezt a hangot, ezt a lépést, ezt a villanást. S minden ment tovább...



b. fellélegzett, mikor lezárta tárgyalást. Újabb akta kerül az irattár mérhetetlen nagy fiókrendszerébe. Elmerengve pakolta el dolgait, vette magához a holnapi tárgyalásokhoz a dossziékat. Megköszönte a titkár, az írnok és a segítőtársak mai munkáját, majd bevonult az irodájába. Átöltözött világos öltönyébe, kávét rendelt Annától, majd telefonált volt tanárának, hogy minden rendben, ez a nap is oké volt a részéről, kezdődhet a holnap.
Mellékesen megjegyezte, hogy ismételten győzni jött be dolgozni, s király egy kicsi szigeten, mely már majdnem teljesen az övé. Letette a kagylót és elgondolkodott, hogy mit bír. Sokat megtehet, mindent elérhet, bármit megszerezhet. Korrupció, becsület, pénz, siker, kémkedés, zsarolás, erőszak és hit. Ezek voltak b. alap szavai. Grandiózusnak tartotta őket, mint keresztény a biblia sorait.
b. törtető élőlényként helyezkedett el a világ forgatagában. Kellékei a jól ápoltság, tiszta öltöny, kérdésekre kész válaszok, meg a diplomája. Farzsebében mindig megtalálható egy gyerekkori fénykép. Ott még nem hitt semmiben, csak bámult vigyorgó arccal a fényképezőgépbe. Tekintete azonban tiszta volt, mint tengerszemben az életet adó víz. Barna haja jól fésülten simította homlokát, kék szeme huncutul kandikált ki műanyag keretes szemüvege mögül.
- Sebaj, azért lefolytak nehéz vizek a Dunán, megöregedtek az akácfák, s enyém az élet, a szabadság, minden, ami megkapható! Emlékezett még gyerekkorára, a laza napokra, a lógásokra, a sok házibulira, az ablakbetörésekre, amik labdarúgásból kifolyólag történtek, meg az anyja hiányára. Szeretett volna egy asszonyt, ki a kezét fogja, irányítja, de hiába. Egy apa tékozló nevelésének esett áldozatául.
"Milyen okos voltam és nagyszerű, hagytam, hogy eloszoljak a semmiben." - jutott eszébe.
Anna lépett be a kávéval.
- Itt van bíró úr, a szokásos adag, a szokásos Annával.
- Akkor szokásosan keféljünk - csapott fenekére vigyorogva.
b. látta Anna arcán a halvány mosolyt, ahogyan élvezi a játékot, azt, hogy kell neki, és jó vele. Kemény melle nesztelenül ugrált föl-le a lovaglás ütemére. Nagyokat sikított, szaporán vette a levegőt, míg b. ernyedten feküdt alatta, s arra gondolt, hogy jó lenne holnap megszorongatni a főügyészt, mert ugye kellene egy új kocsi, s egy-két kompromisszum árán el lehet érni ezt a kis célt. Anna kielégülten mászott le róla, b. pedig nagyot lökött rajta, hogy mielőbb felöltözhessen. Felkapta ruháit, magához vette táskáját, s mélán nézte a fáradtan öltöző Annát.
- Siess már! Meddig akarsz itt illegni? Nem csak te vagy a világon! "Csak én!"
- Rendben bíró úr. Nagyon jó volt, ugye magának is?
- Hát persze, de menjünk innen már a francba.
Már hajtott hazafelé ócska volvóján, ismét elfogta a nosztalgia, igaz, nem szívesen gondolt vissza. Nyomasztónak találta rövid múltját, esetlennek, sikertelennek. Most jó neki, csak a jelennel kell foglalkozni, előtte a Minden.
Apja jutott eszébe, amikor elment otthonról jogot hallgatni; kollégium lett az otthona, s jobban szerette a magas épületet, mint családi házukat.
- Elérkezettnek láttam az időt, hogy utadra engedjelek. Nem akarok nagy szavakat mondani, elégedj meg azzal, amit eddig kaptál tőlem. A szabadságot, önállóságot. Ne akarj minden áron előre törni, nagy lenni, mert nyakadat fogod törni a nagy igyekezetben. Jutottam valamire, láthatod. Húzódj meg a sparhet mellett, csipegess a forró parázsból, de ne nyúlj bele a tűzbe, mert elégeted énedet. Ne legyél kegyetlen, ne tiporj rá mások lelkére, ne legyél vízválasztó az emberek közt. Legyél egyszerű, tisztességes ember! Ne próbáld megelőzni az időt, mert igaz, hogy együtt haladtok, de amíg az idő állandó, te véges vagy! Adj szeretetet, nyugalmat családodnak, ne legyél korrupt és hazug. Én nem Istent, hanem egy angyalt kérek meg, hogy vigyázzon rád!
Lassítania kellett, már százzal hasított a belvároson keresztül, annyira felzaklatták apjának útra engedő szavai.
- Semmi volt, amit mondott, mert ő sem volt más - szögezte le magában. Saját magának kellett lábra állnia, saját maga tanult éjszakákon át, mígnem kezdte felismerni a réseket, a kapukat. Rájött, hogy nem jó az, ha az ember becsületes, egyszerű, békés polgár. Akinek tervei vannak, az legyen kemény, határozott, kegyetlen, kíméletlen. Meg akaratos.
Megtanulta az oktatóitól, a nagy öregektől az egyetemen, hogyan kerülheti meg a nagy Kerítést, hogyan tarthat kezében embereket, hogyan legyen belőle egyszerre becsületes és korrupt bíró.
" Mindig azé a játszma, akié a dohány " - ez volt az aranyszabály. Ügyeket intézett el, felejtett el, tárgyalásokat vezetett le úgy, hogy legalább két fél jól járjon. Ő és a pénz. Ő és a hatalom. Ő és a karrier.
Az sem zavarta, hogy mindenki fokozatosan elfordult tőle törtető, mindenkin átgázoló politikája miatt. Még a barátnői is otthagyták, mert fontosabbak voltak neki a tárgyalások, a dossziék, a korrupt üzletek.
" Így a jó, ha én mondom. Dugni mindig lehet, pénzt szerezni meg egyféleképpen. Ha eltapossuk azt, ki az utunkban áll. Mint egy férget." - Sokat gondolkodott el önmagán, hiszen régen, kiskorában fordítva élt, s nem gondolt becstelen dolgokra, s nem gondolt a jövőre. Ezért most úgy érezte, folyton késik, nem éri el a végtelen-expressz utolsó kocsiját. Ismét a múlt bújt be a kocsi ablakain át hozzá.
Amikor a diplomát megszerezte, ott állt apja előtt, s nem tudta mit fog mondani. De a szavak könnyen jöttek ki a száján.
- Apám! Lám, itt állok, s nem úgy, ahogyan akartál. Elegem volt már rég, hogy csövesek között bujdokoljak, kevés pénzből vegetáljak, s hallgassam a sok hülyeséget, amit nekem mondtál. Nekem pénz kell és hatalom, becsvágy, karrier. Ha kell, átgázolok mindenkin. Öt évig tanultam, készültem. Most már nincs szükségem segítségre, indulok, hogy enyém legyen a világ, így is késésben vagyok. S már nincs szükségem rád, te sem kellesz.
Érezte a szavak súlyát, de vállalta, amit mondott, mert Tervei voltak, s szorított a terminus; igaz alig késett még csak el a dolgokról, be lehet hozni a hátrányt.
Apja sokáig állt vele szemben. Nem szólt semmit. Aztán olyat tett, mit eddig soha. Hatalmas pofont adott neki, hogy b. nekiesett a falnak.
- Takarodj innen! - kiáltott apja. Habzó szájjal, könnyes szemekkel rohant ki a fekete éjszakába, ahol hideg fogadta. Mérhetetlenül fázott. Csak állt a nyitott ajtóban és nézte az eget. Egy csillag hullott alá sebesen, és ahogyan elért a láthatár alá, megannyi szikraként robbant fel. Utolsó erejével meg eltakarta egyik kezével szemét, a másikkal pedig bevágta maga mögött az ajtót.




Az Istenek mogorván ugrottak egyet, még a kártya is kiesett a kezükből. A szilvapálinka is kilöttyent. Nem jó ez így - gondolták egyszerre.
- Hát ez meg mi volt? - hajolt az asztal alá egy vékonyka.
- Visszhang!
- Ugyan már. Csak csengett a fülünk, mert olyan nagy volt a zaj. Ugyanazt hallottuk.
- Nem, nem. Ez másik volt - nézett fel a szakállas.
- Ti azt hiszitek, mindent tudtok? - rivallt fel a szakállas Isten.
- Jól van, majd meglátjátok. Ugyanaz volt, van rá fogadásom. Ezer. - szólt az öreg.
- Tartom - nézett rá a szakállas.
- Nevetségesek vagytok! - Hé, kártyázzunk már! Kit érdekelnek az emberek? - kiabált a vékony forma.
A játszma pedig szépen, lassan továbbfolytatódott a nagy fekete mélységben. A szakállas meg az öreg gondolatai azonban nem a lapok körül jártak, hanem mindketten törték a fejüket, mi lesz ezután, mert hogy valami lesz, azt mindketten érezték. Persze az Istenek nem hátrálhattak meg ilyen egykönnyen, ezért figyeltek és vártak. Hogy történjen valami.



d. elérte a napnyugtát, átölelte, és együtt mentek le Fonálhoz a nagy hobóhoz, aki mindent tudott. Persze csak hozzávetőlegesen. Több, mint hat éve elhagyta szülői házát, apjának várát, s d. nem érzett semmit. Nem érte el a jéghegy csúcsát, nem kapott nagy szerelmet, nem tett semmit, mi jelt adhat róla. Hat év tereken, pincékben, üresen álló lakásokban, tanyán, földeken, fogdában. A katonaságot is lehúzta rendesen. Persze nagy volt a szája, de végül így fogadták el. Betörni nem tudták, mert akaratos volt.
- Maga nem könnyű ember. Van valamije ott belül, ami másokból hiányzik, csak azt nem értem, miért titkolja, miért szégyelli? - mondta egyszer századparancsnoka.
- Hitetlenség, szabadság, hallhatatlanság.
- Pedig mindenkinek kell egy kicsit hinnie, mindenkinek kell egy kicsit láncra vertnek lennie, és végül mindenkinek kell egy kicsit halottnak lennie. S aztán újból kezdjük a táncot, ropjuk, míg égnek a fények, szólnak a madarak, tündököl a nap, sóhajtanak a virágok, forog a Föld. Ne akard a halálod, ne akard, hogy sötét legyen. Végső kínjában mindenki csak a mások vesztét akarja, pedig az hal meg előbb, aki jobban hisz a másik sebezhetőségében. Én nem így harcolok. Minden nap ugyanaz. - A századparancsnok fura szerzet volt, tele energiával, álmokkal, tervekkel, és mindent meglátott embereiben. Más életben kiváló tanár lehetett volna belőle.
Aztán cigi, pia, kaja, meg egy kis narkó, ha jutott, utána a szokásos hőmérőzés az ügyeletes barátnővel. Gyakori kis piti lopkodások, lejmolások a belvárosban, rendőrök fejének bámulása igazoltatások közepette. d., aki keresi magát, próbálja lerázni bilincseit, béklyóit, mindhiába. Benyitott egy szobába a külváros egyik elhagyatott házában, s meghallotta Fonál hangját, amint a sperma, -húgy, -izzadságszagú teremben vagy harminc csöves előtt ontotta magából a tudást. A helységben csak két gyertya sugározta a fényt,a csövesek a földön ülve hallgatták az előadást.
- Az ember nem bújhat ki a bőréből, nem válhat vízzé, levegővé, vagy akármilyen más közeggé. El kell fogadni lényünket annak jó és rossz tulajdonságaival együtt. Csak a lélek adhat feloldozást régi és mostani bűneink alól. És itt a lényeg - emelte fel hangját -, mert a test keresi önmagát, a bensőjét, a lelkét. De a lélek olyan, amit nem lehet megfogni, megszerezni. Csak érezni, meg csodálni lehet! Mert a test kívánja a szabadságot, a messzeséget, a kötetlenséget. De a szabadság nem más, mint képzeletbeli konvenciók szárnyalása az agy térfogatának terjedelmén belül. Szabadság, mely láncon lóg az emberek fejében. Győzni akar mindenki saját maga ellen, félünk a feketeségtől, mely azonban lágyan simogat minket.
Apró morgások jelezték a fiúk-lányok hozzá nem értését a témához, de d. úgy itta a szavakat, mintha az élete függne tőlük. Fonál kapocs volt, egy fárosz elméje setétjében, vele talán meglesz az út a homályba, a ködbe, a feketeségbe, a végtelenbe.
Gyógyszereket vett kezébe, majd gyorsan lenyelte azokat, s ijedten nézett körül: " Miért van itt a tömeg, és én egyedül? " - Olyan ez, mint a láva, mely vulkánból folyik lefelé a hegyoldalon. Belőlünk is feltörnek az érzések; ilyen a szerelem, a szomorúság, a vágyakozás, az öröm, a halál. Ellepik tudatunkat, szabadon szárnyalnak agyunk zegzugos tekervényeiben, s minél jobban tör fel belőlünk, annál inkább zuhanunk a mélybe, s hisszük: elveszítjük a szabadságot, a magányt. De nem igaz, mert akkor érünk igazán a végtelenség fölé, szárnyalhatunk az álmok országában. Fonál folytatta:
- Láncra vert szabadságot védünk mindannyian, izzó katlanként tárul fel elénk énünk tiszta és mocskos része. Nem menekülhetünk önmagunk elől, viselnünk kell jegyeinket, származásunk előnyeit, hátrányait. Szeressétek egymást, szeressétek társaitokat, mert a szeretet az, ami a láncot elszakíthatja, megsemmisítheti. Szeretet nélkül élni nyomorúságosabb, mintha víz nélkül kellene egy hetet kibírni. Mert a víz utána pótolható, a szeretet viszont nem. Az vagy van, vagy nincs, s ha nincs, akkor soha nem lesz. Felejtsetek el gyűlölni és lebegjetek!
d. már lebegett, el a valóságból, hol árnyak járta világ fogadja, köszöni szépen, kér egy kis szeretetet, körülbelül kilenc kilót, annyi talán elég lesz a földi élethez, erre málnaízű gondolat zúg végig benne, s nem kap levegőt.


Bomba robbant, terjedt szét az univerzumban. Az Istenek nem nézték tétlenül az eseményeket. Váltottak. Most a rulettasztal került elő.
- Nem kéne valamit csinálni? - kérdezte a szakállas.
- Magára talál, hagyd csak! - szólt az öreg.
Fáradtan játszottak tovább, hiszen a játék lényege a körforgásnak, az életnek, a halálnak a keveredése volt. Búsan peregtek alá a percek a bolygók között, melyek táncolva ropták az Igazság táncát a végtelen nagy mélységben, feketeségben.



b. fáradtan rogyott le íróasztala mögé. Anna hozta a szokásos reggeli kávét, meg puha, finom testét.
- Most nem kellesz, savanyú a hangulatom. - s ezzel b. elintézte a dolgot.
- Tegnap sem voltál el otthonról? - próbálkozott Anna a társalgással.
- Mire gondolsz?
- Hát szórakozni, lányt, feleséget keresni. Elvégre így nem élhetsz örökké. Egyedül, magányosan. Mert én is keresgélek és találni is fogok, hidd el. Mi lesz veled nélkülem? Szét fogsz pukkadni, ha meglátsz egy meztelen nőt!
- Fogd be a pofád! Az én terheimet én választottam, tehát én is cipelem. Senki nem fogja elvinni helyettem a balhét, ami azt jelenti, hogy meg tudom oldani a problémáimat. Ezt meg te hidd el! Érted?
Anna szó nélkül kiment az irodából. Ő már értett minden apró mozdulatot, értette a félszavakat. b. belemerült munkájába. Éppen kilakoltatási parancsot hagyott jóvá, mikor kezébe került egy kivizsgálásra váró ügyirat.

"Folyó hó 25. -én éjjel egy órakor d. a k. utcában levizelt a Retek utca 23-as házszám előtt egy emlékművet, majd hangos ordibálással arról szavalt, hogy milyen a szabadság, a valóság, a végtelen, az álom. Utána rock bandáktól énekelt dalszövegeket, majd lehányta az ott álldogálók egyikét. A tanúk állítják, hogy alkoholos befolyásoltság alatt állt d., mikor fent leírt tettét elkövette. Fenti időpontban összesen öt ember tartózkodott a helyszínen.
/ személyi adatok az l. sz. Mell.-ben / d. kihallgatása során nem tanúsított megbánást, továbbá elismerte, hogy közveszélyes munkakerülő, öt éve nem dolgozik.
Tisztelt bíró úr, kérem fenti események kivizsgálását.
A cselekmény súlya megengedi, hogy felmentést kapjon, de igazolnia kell d.- nek egy hónapon belül, hogy van munkahelye. Köszönettel...blabla
- Ki ez a fiú, miket mondott? Mi a valóság, a végtelen, a szabadság, az álom? - Mi az igazság? - gondolkodott hangosan b.
Úgy érezte, hogy kell neki ez az ember. Most életében először a pénz, a munka, a karrier eltörpült agyában. Fejében volt tanárának szavai csengtek, mint megannyi harang temetés idején. " Tudod, a hatalom nem más, mint a szabadság láncra verése. Az emberek tudatát kell átformálnod, hogy elfelejtsék, kik is ők, honnan is jöttek. Te vagy az, aki törtetve emberek fölé magasodhatsz. A terheidet cipeljed, de ne mutasd ki fájdalmad. Lesz idő, mikor ledobhatod őket, s szenvedésed véget ér. Amikor beülsz a bírói székbe, semmi ne lebegjen előtted, csak a vágy a hatalomra, uralomra. Erre vagy hivatott. Mint bíró, sokat megengedhetsz majd magadnak, csak tartsd pórázon ellenfeleidet. Ne menj a feketeség közelébe, ne lépj át az űr mélységébe, mert akkor elveszíted szabadságod, a hatalmad. Ne hallgass hamis próféciákra, nem lehetsz szabad, mikor leszáll az est. A te erőd a fény, a világosság, hogy minden kiskaput észrevegyél. Az emberek gyűlölni fognak majd, de így legalább elérsz valamit, kezedben lesz minden. És ezzel a tudással a birtokodban megtanulod szép fokozatosan, hogyan tartsd magadhoz közel barátaidat, és még közelebb ellenségeidet."
- Egyedül vagyok - fakadt ki b.- ből a felismerés. Úgy döntött, hogy megkeresi a fiút, aki szenvedélyesen pisált az emlékműre, közben szavalt a szabadságról, az álmokról, a valóságról, a vágyakról, meg minden olyan dologról, melyet b. a kezében tartott, mégsem tudott egyet sem felmutatni közülük. Másnap nem ment be munkahelyére, hanem a rendőrkapitányságra száguldott, hogy kihozza d.-t. Minden simán ment, mert ő volt a hatalom, a pénz, Minden, mi ebben a világban igazán számít.



Sokáig nem szóltak egymáshoz, a házak rémülten szaladtak el a kocsi mellett a messzeségbe. - Ismerjük mi egymást? Honnan vagy nekem olyan ismerős? - szólalt meg végre d.
- Keresgéltem tucatnyi dolgot a világban, megszereztem mindent. De valami nagyon hiányzott. - kifújta a füstöt nagy sóhajtással. - Most meg téged megtaláltalak. Vagy te találtál meg engem. Végül is, nem mindegy?




A szakállas Isten megnyugodva ült a helyére, már unta a hangzavart, ami folyton megszakította a játszmát. A többiek fáradtan, kókadtan ültek az asztal körül, mintha rövid idő alatt megöregedtek volna.
- Rosszat sejtek! - ölelte át a vállát az öreg.
- Csak megtalálják az igazat.
- Az nagyon nehéz, nekünk is kemény munkánkba került.
- Akkor most mihez kezdünk? - kérdezte a szakállas vészjóslón.
- Várjuk az előadás végét. Ultizzunk! - Azzal tovább játszottak az Istenek, bár fél szemmel d.-t és b.-t figyelték, miközben egyre feketébb lett minden a halóban. Mint egy hatalmas massza, úgy festett teremtett univerzumuk.



- Mon cher ami! Kerestelek, s megtaláltalak. Ki vagy te, mit képviselsz, honnan jössz, mik az álmaid, szabad vagy-e? d. elgondolkozott, Fonál szavai jutottak eszébe.
- Én egy senki vagyok, egy senki , akinek vannak álmai, van szabadsága, vannak barátai, s van hitetlensége. Régen hittem mindenben, hogy minden jobb lehet, csak rajtam múlik, meg egyebek. Aztán nem tűrtem tovább apám tanári fellépéseit, eljöttem otthonról. Hat éve az utcán vagyok, csóró, koldus, csak szívom a cigit, iszom az alkoholt, szedem a gyógyszereket. Közben persze döngetem az Élet kapuját, mely sosem nyílt meg még előttem. Szóval én a feketeség, a sötétség gyermeke vagyok! Kívül, belül. Ahogy elnézem magunkat, én meg téged kerestelek. Valakit, aki a fényben úszik, a nap az anyja, a sugarak a barátai. Te onnan jössz. Én is megpróbáltam kibújni a nap alá, de mindig leégtem. Mert rájöttem; az ember viselje terheit, láncait, velük éljen, különben testi fogyatékos lesz:
gerinctelen. Agyam tiltakozik a fény ellen, pedig kíváncsi vagyok. Talán én féltem az agyba zárt szabadság önérzetét? Én láncra verve vagyok szabad, de te meg lánc nélkül vagy fogoly, egy semmi, egy utolsó bűnöző. Ugye, jól mondom? - b. arca komor lett. Meghallotta azt,amit tudott, de nem mondta ki még soha magának. Most sem ő mondta, hanem ez a csöves, semmirekellő alak. Teste remegett a meleg kocsiban.
- Hideg van.
- Igen, a sötétségnek a párja a hideg, a szél, a jég. De hozzá lehet szokni.
- Tudod, jókat mondasz. De nem értem, miért lennék én fogoly. Hiszen hatalom van a kezemben, a bírói pulpitus; pénzt szorítok markomban, a sok korrupt üzletek; és szabadságom van, azt tehetek, amit akarok. Nem vagyok tehát fogoly, szabad vagyok, én nem lehetek láncra verve. Én közismert ember vagyok, akit szeretnek - b. izzadt,a hazug szavak ércesen, koszosan préselődtek ki szájából.
- Tévedsz! A distancia csak egyre nő köztünk, pedig közeledünk, hát nem érzed? Ki vagy te? Egy nulla, akitől félnek. Hatalmadat, tiszteletedet annak köszönhetnek, hogy félnek tőled. Te meg félsz, hogy ne legyen vége hatalmadnak, mely azonban olyan kicsi, hogy annyi mindent elveszíteni kár volt érte. Frászt vagy szabad! A magad foglya vagy. De én szabad vagyok. Csakhogy én a fényt keresem, hogy kipróbáljam; ott milyen. Te meg a sötétséget keresed, igaz nem mondod ki. Cserélnünk kell!
- Nem lehet lelket cserélni! - nevetett fel b.
- Váljunk eggyé! Testünk meg a lelkünk is cserél így - szögezte le d.
- Te nem vagy normális!
- Én egy jobb, sokkal jobb életet szeretnék, meg te is. Hozzuk létre!
- Istenem, ki vagy a mennyekben, szentel......
- Hagyd már abba! Neked bennem kell hinned!
- Semmit nem ér az egész! - legyintett b.
- Csináljuk vagy nem? - idegeskedett d.
- Jól van már, kezdjük, de én most is szabad vagyok! Szabad, mint az akaratom! - kiáltott b.
- Ennek ellenkezőjét fogod megtapasztalni, barátom! - nevetett sátáni kacajjal d. És elhalványultak, fényesen rohantak bele a semmibe, autójuk egy kanyarban átvágott a túloldalra, s egy hatalmas sziklának csapódva tört apró szilánkokra. Mikor kiértek a rendőrség emberei és a mentősök, egyetlen sérültet sem találtak. Ezen csodálkoztak egy picit, és úgy vélték, valaki, vagy valami csúfos tréfát űz velük, és tovább álltak, hogy segítsenek igazi hús-vér embereken.



...két pont közeledik egyre gyorsabban, még nagyon távol vannak egymástól. Óriási sebességgel szelik a levegőt, a végtelent, elmennek az Istenek lakhelye mellett. Akkora hullámot hagynak maguk után, hogy sebtiben eltűnik az asztal, a pakli kártya, a pálinkás üveg, a székek nemkülönben. A fodrok végigégetik az univerzum közepét, átvágtatnak mindenen. Az Istenek meghökkenve vakargatják fejüket. - Mi a rák! - kiált az öreg. - Hmm - dörmög a szakállas.
Egy burkot látnak szétnyílni a messzeségben. A burok áttetsző, benne két lélek egyesül, hogy megértsen mindent. Lassan megszületik egy új élet, egy új gondolat, egy új értelem...




d. úszik a semmiben, s beszélget magával:
" Most belépek az örökkévalóság birodalmába, vége lesz a játéknak. Eddig csak hitetlenkedve néztem az embereket, a világot, most belekerülök a hitbe, a szeretetbe,a rabságba. Félek itt hagyni a sok emléket, gondolatot. Keresem magam titkait, próbálom elviselni láncaim. Fény nyaldossa majd testemet. Meghalok. Ilyen ez a halál. Hozzád is fordulok barátom, kinek lelke enyém lesz mostantól! Bocsáss meg nekem, amiért meg kell halnod, én is megbocsátok neked. Ha félnél, hát akkor csak annyit: én is félek. De! Te is vártál erre a pillanatra, ne tagadd, egyek vagyunk, eggyé kell hát válnunk. Isten veled!"



b. repül a végtelenség hullámain, agya lázasan dolgozik:
" Mi történik most velem? Vissza kéne menni az irodába, Annához, egy jót kefélni. De ez a hülye eggyé válás kiborít, nem menekülhetek, nem tudok moccanni. Kezek markolásszák testemet, lelkemet. Csak ne legyen ebből balhé, mit szólnak majd bent, hallgathatom a sok süket dumát. Mi ez? Egy lökés, egy hullám, hol van a nap, nem látok semmit, hol vagyok, hol van testem, lelkem, gondolatom? Esküszöm, mindenkit szeretni fogok, nincs több kétes tárgyalás, csak a jog, az igazság! Ó, mi van? Csupasz vagyok! Láncra vertek! Miért? Imádkoznom kell.



" Hallgasd meg kiáltásomat, Uram,
figyelj imádságomra!
A föld határáról kiáltok hozzád,
mert eleped szívem.
Vezess arra a sziklára fel,
amely túlságosan magas nekem!
Oltalmam vagy, erős vár az ellenség ellen!
Hadd lakhassam mindig a Te sátradban,
elrejtőzve szárnyaid alatt! "


# Száműzött imája (60/61 zsoltár)




Nap robban a mély semmiben, a végtelenben. Sebesen távolodnak a csillagok a messzeségbe, éles fénycsíkot húzva maguk után. Hirtelen virág bújik ki a földből, vágtázva rohan szára felfelé, levelei kizöldellnek, virágja szélsebesen kinyílik, pompázik néhány másodpercig, majd szirmai lehullnak a földre, utána a virág elszáradva borul vissza a helyére. Képek rohannak visszafelé sebesen az űrben, rajtuk napok, percek, pillanatok elevenednek fel. Gyermekkacajok, szülinapi partik, kirándulások, betegségek, hóember építése, síelés a hegyekben, bulik, mozik, éttermek, táncolás, az első szerelem, az első csók... Emlékek, melyek csak akkor fontosak, mikor már úgy érezzük, elfogy az erőnk, mikor úgy látjuk, nem lesz több nap, több IDŐ. Majd hirtelen eleven rakéta zúg a magasba, szédítő sebességgel, maga után hagyva teremtőjét, az Embert.
Védtelen minden most. Akár egy csecsemő.



Az Istenek fejvesztve menekültek, amerre láttak. Nap gyúlt a sötétségben, éjjel szállt örökre a fényre. Megfordult a világ, vagy most állt rendes állásába? Nem volt idő a találgatásokra.
- Vége a játéknak - állt nyugodtan a szakállas.
- Sosincs vége. Ez csak egy felvonás volt - szólt a messzeségbe az öreg.
- A többiek?
- Gyáván elmenekültek. Csak mi ketten maradtunk.
- Most mi lesz?
- Új élet születik. Helyet cseréltek, immáron jók a dolgok a valóságban; így már lesz értelmük az álmoknak.
- Lesz-e még robbanás, ami minket megráz?
- Persze. De felesleges ezen gondolkozni, mert az utolsó robbanással mi is eltűnünk innen.
- De, de! - hebegett a szakállas. - Mi Istenek vagyunk és halhatatlanok.
- Ugyan! - nevetett az öreg - Ők a halhatatlanok, Ők a mindenhatók, Ők a végtelen! Ők vezérlik maguk művét, az Életet. Ők nem halnak ki soha. Mert Ők folyton-folyvást újjászületnek. Övék ez a parányi bolygó. Rendelkeznek felette. - Nagyot sóhajtott. - De ne aggódj, barátom - tette a szakállas vállára kérges tenyerét -, minden rendbe jön! Ígérem! - s kacsintott egyet huncutul.




...a két pont végre, hosszú utazás után egymásba ért. Megszűnt minden, az ég, a fény, a sötétség, a Föld, az élet, a halál. Semmi nem maradt. A tömény semmi!
Majd porfelhők kúsztak az égre, újjászületett a világ. Atomok keringtek az űrben, keresve párjukat, hogy Anyagot alkossanak. Építeni kell újra az egészet. Nincs itt most teremtő, nincsenek elméletek. Csak részek vannak, hogy egyesüljenek. Szellő vágtázott át sebesen a réten, hangos suttogással beszéltek egymáshoz a fák, csiviteltek a fűszálak, pletykáltak a tócsák.
Körbenézett a Nap is fent az égen, köszöntötte az új teremtményeket. Mostantól kezdve minden nap lesz egy kis fény, egy kis sötétség. Lehet élni szabadon, álmok között, láncok nélkül. Aztán egy hang tört utat magának. Úgy úszott elő a csöndben, mint oroszlán ugrik ki váratlanul a bokorból. A mozgás megállt, nem beszélgettek a növények, a parányi atomok felhúzódott szemöldökkel várták a fejleményeket. A nap is megállt egy pillanatra, a Föld sem forgott tovább.
Megszűnt a mozgás.
Csak egy tompa puffanást lehetett hallani, amint két test, két lélek, két álom, két gondolat, két eszme válik egymásba, majd nyomába ott jött a sírás, egy árva csecsemő sírása, mely áthatolt mindenen, átszáguldott réteken, hegyeken, vizeken; mindenhová eljutott. Köszöntötte a reggelt, a fényt, az estét, a sötétséget, mindent mi él és mozog. Övé lett minden. Övé lett a hatalom. Csak rajta múlik, hogyan használja fel. Csak övé egyedül, két ötlettel a fejében, két vérrel testében. Iker ő, még ha egyedül is van, de iker, mert elválaszthatatlan társa a halhatatlanságnak, a végtelennek. Talán így most sikerül egy olyan élőlényt alkotni, kiben megvan a képesség, hogy mindent megértsen, elfogadjon, belásson, szeressen. Hogy végre úgy éljen legalább egyvalaki, hogy kezébe vegye az alábbi gondolatot, s úgy hordozza tenyerén, mintha hímes tojást cipelne sötét erdőn keresztül, hogy úgy vigyázzon rá, mint magzatára édesanyja, s továbbadja a megfelelő időpontban, íme, ezt:

" Az emberi élet egyetlen célja a világmindenségben, hogy mindig éppen azt szeressük, aki mellettünk van! Mert ha így teszünk, akkor nincs az a baj, sötétség, ármány, kín, mit el ne bírnánk viselni. Ne bálványokat, hanem véreidet imádd! Szeress, erre hatalmazlak fel téged, Ember, hogy így próbálj meg jobb lenni. Barátságosabb, állhatatosabb. Mert csak így érted meg a körforgás lényegét, a halált! "



Az univerzum újjászületett, megmosdott egy kicsit, éppen ebben a pillanatban fújja be magát valami pacsulival... igen... most már kész van, lekerült róla a sok piszok, üdén, vidáman néz körbe a semmiben, hol két csillag kergeti egymást sebesen. Sokáig fognak kergetőzni, gondolja az univerzum, itt aztán van tér, nem lehet csak úgy lehullani, meg egyebek. Szóval, gondolkodik az univerzum, most kezdődtem el újra, nosza figyeljük a csöppséget, mire lesz képes, megérti-e a körforgás lényegét...






Utóirat:



" A nappal holdja voltam
Halványan haldokoltam
Éjből való delejjel
Felhőre hajtott fejjel
Pilláim ejtve szépen
Álom lett néma képem "

Szép Ernő: A nappal holdja voltam

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2006-01-24
Összes értékelés:
515
Időpont: 2007-01-03 16:58:42

Hú. ez fantasztikusan tetszik. El fogom olvasni még néhányszor, hogy mindent megértsek.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

sailor bejegyzést írt a(z) Kell még lennie! című alkotáshoz

Magdus Melinda alkotást töltött fel Rozsdabarna sziklaszirt címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) Azt hiszed felnőttél című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) memóriazavar című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) Álarc című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) Hazugság című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel memóriazavar címmel a várólistára

Szem Eszkör alkotást töltött fel Essz levele (7.fejezet) címmel a várólistára

Erdős Anita Andrea bejegyzést írt a(z) Álarc című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Nem akarok már mást című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Győri barangolásom című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Őszi gondolatok című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Ti régi lombok! című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Álarc című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)