Nálunk az akácok
mindig rossz helyre nőttek.
A két kertet megosztó kerítés közé.
Nem tudtuk kié a lomb,
s kié a vastag törzse,
ha átnyúlt az ébredő
udvarunk fölé.
Nem tudtuk, miért jó
a hasztalan vita, a leomló partról,
a nagyhangú békülésről,
s a nem múló haragról.
Apáink gyakran perlekedtek,
a nyári estbe belekiabáltak,
ha áztak, ha fáztak
a sötétedő ég alatt.
Ma azt nem tudjuk, hogy
kié a méhzümmögés,
s a korai kutyaugatás,
vagy a kakasok hangja,
ha ébreszt a kukorékolás.
Nincs part, és nem nőttek
könyörgő akácok sem,
a kerítés mögé,
csak a békesség nőtt fel
magasra, hallgatagon
házaink fölé.