Ehel és "gyerekei" a közösségi épület előtt kapáltak. Éppen nem esett. Nagy volt már a gyom azon a részen. A lány munka közben Morzsira gondolt, érte imádkozott. Felnézett, a tisztás szélén álló fák fölött, az átizzó felhőben lebegő, láthatatlan szellemalakhoz beszélt. Ott volt, érezte.
"Uram ő csak egy ártatlan kiskutya. Nem tehet semmiről. Mi vagyunk a hibásak, hogy nem vigyáztunk rá jobban. Kérlek, gyógyítsd meg, add vissza nekünk. A Te édes kis teremtményed ez a kiskutyus, ez az édes kis Morzsi, vigyázz reá. Ígérem, Uram, hogy megpróbálok jobb lenni, többet imádkozni, és jobban szeretni az embereket."
Tízpercenként tette le a kapát, és ment át a kunyhóba, megnézni, hogy van Morzsi.

Egyszer csak, ahogy így tesznek, vesznek, kapálgatnak, arra jött Faé. Megállt a csapat mellett.
-Jó munkát! Beálljak én is?
Tréfálkozott a vadász a maga otromba módján, az erdőbe készült, nála volt a puskája, a kulacsa, és a hátizsákja.
Ethel felnézett. Nem látta azóta, hogy Faé lelőtte a sast. Tudta, ő mentette meg Morzsi életét. Most jött el az alkalom, hogy köszönetet mondjon érte.
-Köszönöm, Faé - mondta egyszerűen, csendes, szomorú mosollyal. -Majd meghálálom, ha tudom.
Faé végigmérte. Tudta mit köszönt meg a lány. Egy kurta bólintással nyugtázta.
-Hát éppenséggel most szükségem lenne egy kis segítségre - vetette oda foghegyről.
-Mit tehetek Önért?
-Awqiricuce jött volna most velem, de más dolga akadt. Elkísérne? Még Pablo mondta volt egyszer, hogy maga nagyon ügyesen tud közlekedni a sertaoban. Hozni kéne a madárhálót, és néhány csapdát.
A lány letette a kapát a földre.
-Szívesen! Tamás, gyere csak, amíg elvagyok, te leszel a brigádvezető, te kommandírozod a csapatot. Csak keményen!
A kisfiú boldogan vigyorgott.
-Úgy lesz!
-Akkor viszlát, jók legyetek - mondta Ethel és ment Faé után.

Jó kilométert haladtak befele. Letértek a vadcsapásról, a fák között mentek. Nehéz volt az előrehaladás a sűrű bozótban, a fákról alácsüngő indák, liánok pókhálójában. Lábuk sötétbarna, rothadó avaron taposott, faágakat, kidőlt korhadt törzseket ugrottak át. Voltak helyek, ahol csak kúszva, mászva, az ágak-bogak alatt tudtak előre jutni. A vadász volt elől, bozótvágó késével vágott utat maga előtt. Végre egy olyan részhez értek, ahol kicsit ritkásabb volt az erdő. Itt megállt Faé.
-Ez lesz a leshely - mondta. Csúnya, alattomos vigyor játszott a képén. Letámasztotta a puskáját, ledobta a hátizsákot.
-De előbb leróhatja a háláját!
Kioldotta a nadrágja pertlijét és letolta térdig. -Maguktól, fehér nőktől, úgy tudom, nem idegen az ilyesmi. Jöjjön, térdeljen ide elém, s lásson hozzá!
Ethel egy dermedt pillanatig rémülten meredt rá, aztán sarkon fordult, és elkezdett rohanni visszafele. Hallotta maga mögött Faé csalódott, bosszús kiáltását:
-Maga szemét, hülye kis kijuja! Megbánja még ezt! Majd, lesz még idő, hogy maga fog könyörögni, hogy csinyáhassa!

A műtétet követő negyedik napon jobban lett Morzsi. A doktor lekapcsolta az infúzióról, kicserélte a kötést. A sebek az oldalán szépen gyógyultak. Ethel megpuszilta, ölbe vette, és letette a földre. A kiskutya kivánszorgott a chabono elé és elvégezte a dolgát. Egész nap fenn volt, evett egy keveset, ivott, bóklászott. Péter állandóan vele volt, kísérte, akármerre ment. De olyan tapintatosan viselkedett, olyan vigyázó, és gondos volt, mintha emberbül lenne. Mintha tudta volna, hogy kis barátja gyenge még, s nem szabad terhelni. Csak makogott neki gyengéden, odanyúlt rózsaszín kezével, s ahogy Etheltől látta, megsimogatta borzas fejecskéjét. Megható volt látni a két kis állat egymás iránti ragaszkodó szeretetét. Amíg Morzsi ágyban fekvő beteg volt, Péter egy tapodtat nem mozdult mellőle, ideje minden részét azon a gerendán töltötte, ahová a függőágy fel volt kötve. Dünnyögött hozzá, mesélt mindenfélét majomnyelven. A kiskutya apró, nyögés-szerű hangokat hallatott, így válaszolt. Csak ők ketten tudták, miről esik szó, ők tökéletesen megértették egymást. Ethel nézte őket, s könnybe lábadt a szeme.
Most, hogy Morzsi túl volt az életveszélyen, határtalan boldogság töltötte el. Istennek köszönte és a boldogságos Szűz Máriának, akihez szintén sokat imádkozott, a kiskutya gyógyulásáért. Hosszú idő óta most újra béke és nyugalom volt a szívében. A belső viharok elcsitultak, a gyötrő problémákra ebben a belső békében megtalálta a válaszokat.
Szerető, idősebb barátként kell Antoniot elfogadni. Arra fogok törekedni minden erőmmel, hogy a segítségére legyek az itteni munkában -mondta magában. Ki kell törölnöm az emlékezetemből minden korábbi tisztátalan képzelgést vele kapcsolatban. Nem szabad úgy gondolnom rá, mint férfira, csak, mint papra, a misszió vezetőjére. El kell felejtenem, hogy vágytam az érintésére, hogy latolgattam, hogy a szeretője legyek.

Nem fogalmazott pontosan, túl szigorú volt magához. Igazából soha nem latolgatta a szónak abban az értelmében, ahogy az ember, döntéseket fontolgat, hogy szeretője lesz-e valakinek, vagy sem, de tény és való, hogy egyszer, hónapokkal, évekkel, évtizedekkel korábban egy nehéz éjszakán, valami vad folyó mellett táborozva, Julianna kezével az ölében, vagy talán egy másik este, lázas önkívületben ilyesmire gondolt. Felfokozott érzései, testének követelődző rándulásai voltak benne a hibásak. Máshogy gondolkodik az ember a dolgokról, ha az ördög megkísérti, és máshogy, ha ellene tud mondani neki. A gonosz lélek a test kapuin keresztül kísért, a test a gyenge láncszem. Imádkozni kell, Istent kell kérni, és a szeplőtelen Szűz Máriát, hogy menekedhessünk.

Négynapi gyógyulás, erősödés után a következő nap váratlanul rosszabbra fordult a kutyus állapota. Minden kijött belőle, gyenge volt, nem tudott lábra állni. -Szepszise van - mondta az orvos. Ágyba fektették (vissza a chichorróba) dr. Voght újra bekötötte az infúziót. Morzsi pihegett, méz-barna szemét Ethelre vetette. Ethel odavitt egy széket, leült mellé és imádkozott. Este lett, a gyerekek lefeküdtek, susmotolásuk lassan befejeződött. Már sötét volt kinn, csak a mécsvilág járta szeszélyes táncát a chabono nádpalló oldalfalán, megszűnt lélegezni a kiskutya. A lány keze rajta volt, könnyű érintése kísérte utolsó leheletét. Ethel nem költött fel senkit, csendesen sírdogált hű kis barátja mellett, míg meg nem virradt.
Akkor felkeltette Tamást és még két másik nagyobbat, s eltemették Aity kisfia Ijuya mellé. Ethel faágakból keresztet rakott össze, azt tűzte oda a puha földbe a fejéhet. Sírjába tette a labdáját és egy vastag csontot, amivel Morzsi a legjobban szeretett játszani. Péter leült a frissen hantolt sírdombra és nem volt hajlandó onnan elmozdulni.