A nesztelen folyosón, mezítláb araszoltam végig egy vajszínű, puha szőnyegen. Magával ragadott egy hang. Egy zongora hangja.
Oly csábító volt számomra ez az érzékelés, hogy egy pillanatig sem tudtam ellenállni a szűnni nem akaró késztetésnek, hogy kelljek fel, hagyjak ott csapot-papot, s induljak meg az ösztöneim által vezérelt utamon. Fékezhetetlen izgatottság lett úrrá rajtam, ahogy egyre közelebb kerültem ahhoz a teremhez, amelyben az a bizonyos hangszer foglalt helyet, s a zongorás, aki kicsalta ezeket az elképesztő hangokat a hangszerből.
Figyelve arra, hogy alig csapjak zajt, lenyomtam a kilincset. Nem akartam kizökkenteni a ritmusból a zenészt. Lassan tágra nyitottam az ajtót, s megbabonázva meredtem a befogadott látványra.
- Egy kisebb színházteremben voltam, ahol a számtalan székkel szemközt helyezkedett el a színpad, s azon egyetlen egy zongora, s a zenész.
Megbűvölten, mintha valamilyen láthatatlan erő húzott volna engem előre, megindultam a dobogó irányába. Lassan helyeztem egyre előrébb a lábaimat, miközben szememet le sem bírtam venni a csodahang kiváltójáról. Nem tudtam eldönteni, hogy kit csodálok inkább, a zongorát, vagy a zongorást. Merthogy mindketten legalább annyira kellettek a csoda bekövetkeztéhez, ha egyikük kiesett volna a szerepéből, már nem lett volna ugyanaz az alakítás.
Mikor már közvetlenül a színpad előtt álltam, szemügyre vettem a srácot, aki teljesen beleélve magát a zenébe, a dallamok ritmusára ide-oda hajlongott, s közben egy pillanatra sem nyitotta ki a szemét. Meg tudtam érteni. Akkor elvesztette volna a hatását a pillanat. Ez így volt tökéletes. Látni és átélni is.
Ugyan a szemét nem láthattam, pedig ez a legfontosabb testrész egy emberen, ebből lehet leszűrni a legtöbb információt, mégis, így is meg tudtam állapítani, hogy mély érzésű emberhez volt szerencsém. Világosbarna haja eltakarta előlem egyik csukva tartott szemét, elegáns, kék-fehér csíkos inge kigombolva lengedezett körülötte, közszemlére téve az alatta viselt fehér atlétatrikót. Lábai egyszerű sötét farmerba és lakkcipőbe voltak bújtatva.
Ahogy néztem, és magamba ittam a látványt, vágytam rá, hogy én is részesévé váljak ennek a fantasztikus dolognak. A hallottaktól megbabonázva elindultam a lépcső, majd a színpadon keresztül a srác felé. Nem vette észre, hogy közeledem.
Mikor odaértem mellé, lesimítottam fehér alapon fekete virágos nyári, szellős kis ruhámat, s helyet foglaltam a széken, ügyelve arra, hogy ne érjek hozzá a karjához, nehogy megzavarjam őt, és kiessen a ritmusból. Óráknak tűnő percekig ültünk így egymás mellett, s hallgattuk a hangszer által kiadott csodálatos szimfóniákat. De egyszer vége kellett, hogy legyen.
Mikor elérkezett a záró részhez, továbbra is csukva tartotta a szemét, s a hang elhalkulása után még jó pár percig nem is nyitotta ki. Elveszett az érzéseiben, a pillanatban. Nem akarta, hogy megszűnjön a varázs. És én sem akartam. Továbbra is itt akartam ülni mellette, s nézni akartam őt, ahogyan játszik a zongorán.
Egy idő után kinyitotta a szemét, s rám emelte tekintetét. Gyönyörű szép királykék tekintetében elveszve egészen a tengerpartig jutottam képzeletben. Mintha ott álltam volna a parton, s a hullámok nyaldosta lábammal egyre mélyebbre merészkednék a tengerbe.
Örökre így maradtam volna, ebben az álomképben. De ez nem történhetett így, az élet nem áll meg csak azért, mert úgy érezzük, megtaláltuk az életünk célját, s le szeretnénk ragadni egy pillanatban. Az idő csak telik, telik és telik. Mi meg próbálunk lépést tartani vele, bármennyire is nehéz. A srác megtörve a pillanatot így szólt hozzám:
- Szeretnéd egy örökkévalóságon keresztül hallgatni?
Mintha a gondolataimban olvasott volna. Pontosan azt a kérdést tette fel számomra, amely leghőbb vágyam volt. Egy örökkévalóságot eltölteni vele és a zongorával. Még ha kisebb-nagyobb megszakításokat közbe is kell iktassunk.
A mai napig itt ülök mellette, s mindig izgatottan várom, hogy mi lesz a legújabb ötlete, amellyel elkápráztat engem.