Elfogyott a kenyér, csak a kő maradt,
mit hozzám vágtak szüntelen.
S hogy ki ne maradjak a csatából,
a legkisebbet felveszem.

Bár vérnyomásom egyre nő,
pofonoktól vörös az arcom.
Ám másik orcám helyett összeszorított
öklömet tartom.

A gúny mocsarában faágra leltem,
kihúztam magam, reccsent az ág.
Szembeköpöm a mocsár boszorkányát,
s törölje arcáról az egész világ!

Nem vagyok madár, mégis tojok másra,
hogy megvetésem keljen ki belőle.
Nincs többé nektek jóságos tyúkapó,
ki kotkodálva köszönjön előre.

Itt hagyom végleg a mocsaras tájat,
elbujdosom egy piciny szigetre.
Elfogyott a kő, s a karom is fáradt,
a csatateret hát elhagyom sietve.

A kard nekem nehéz, a kesztyű otromba,
fapajzsom is el van már korhadva.
De ha én ejtenék sebet máson,
helyette jajgatnék, lelkem sorvadna.