HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 5

Online vendég: 19

Tagok összesen: 1849

Írás összesen: 47332

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

dodesz
2018-12-19 11:45:24

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: ifj. Szabó G. IstvánFeltöltés dátuma: 2007-01-06

A viadukt hőse

A viadukt hőse





Daniel azon kapja magát, hogy lázasan készülődik élete nagy kalandjára. Izgatottan nézett le az ablakból, várt - ahogy egymást nevezték - bajtársaira, és azon tűnődött, hogy valahol élete legelején elveszett néhány év, benne sok-sok emlékkel, és ezen éveket talán ma ő, csakis ő visszaszerezheti, Jóisten tudja kitől, akkor, mikor is szemébe nevet a lócitromillatú halálnak.
Kerékpárral vágtak neki az útnak. Todd, Val és Daniel. Todd és Val Z.-i illetőségűek voltak, született őslakosok, eredetük erre a városra vezethető vissza, még az ükapáik is rótták a hajdan poros és kopott földutakat, míg meg nem haltak. Ámen. Az általános iskolában haverkodtak össze, miután kiderült, hogy mindhárman szeretik az európai focit, kedvelik a számháborúzást és a gombfocit, no és persze fő szenvedélyük a kalandkeresés. Ez utóbbit kirándulások, túrák formájában űzték; élvezettel tették próbára állóképességüket, ügyességüket.
Ami leginkább összetartotta őket, hogy egyikük sem szeretett otthon ücsörögni a tévé előtt. Bosszantotta őket a sok hebehurgyaság. Így fokozatosan jó barátok lettek, segítették egymást a dolgozatíráskor, vagy éppen az aktuális bunyóban, mely bunyók kimenetele, ha ők hárman együtt voltak, nem lehetett kétséges a többi tanuló előtt. Tisztelet övezte barátságukat. Szenvedélyüknél azonban nem volt számukra fontosabb a világon. A természetet sokat járták, képzeletük ilyenkor elszabadult; láthatatlan ütközeteket vívtak a láthatatlan ellenséggel; ők voltak az erdők, rétek urai, kik mindig a JÓ oldalán állnak és hűségesen védelmezik a Természet kincseit. Minden helyzetben feltalálták magukat: futottak kutyafalka elől, másztak keskeny sziklapárkányokon, készítettek már madáretetőt, szalonnasütőt. A vérükben volt a folyton menni akarás; rosszabbak voltak, mint a kiscserkészek.
Általában Todd találta ki a túrák útvonalát, ami jól jött neki, hiszen kövérkés alkata nem vette volna fel a versenyt egy Daniel-féle tervvel. Todd örült neki, hogy ezért nem szóltak neki a többiek. Val a műszaki munkatárs szerepét töltötte be, ő hozta a zseblámpát, a vadászkést, az iránytűt, a szerszámos táskát, az elemózsiát és elmaradhatatlan segítőtársát, a fényképezőgépét. Daniel pedig maga volt a megszállott kaszkadőr, minden veszélyes feladatot ő hajtott végre, ezért elsősorban a felderítés tartozott hatáskörébe.
Ez a mai kiruccanás más lesz, mint a többi - gondolta Daniel. Még egyszer ellenőrizte a felszerelését, bekukkantott a hátizsákjába, majd hangos robajjal kicsörtetett a ház elé. Szüleit nem nagyon érdekelték, miket tesz-vesz hétvégén, így most sem keltek fel a korai zajra. Ráadásul édesapja összeállt azzal az idegen nővel, akit úgy kellett szólítania, hogy "Mama!", és ettől még inkább mehetnékje támadt. Pedig nem az apja tehetett róla, hanem édesanyja. Ő ment el, keresett és talált magának egy új párt, ahogyan megmagyarázta Daniel-nek.
Kora reggel indultak, még mindent sűrű köd borított; úgy ölelte át a három kamaszt a fehér pára, mint vattacukor a fapálcikát. Természetesen mindhárman egyenruhát viseltek. Ez katonai nadrágból, fekete túrabakancsból és sötétzöld pólóból állt. Csendben hajtottak a ritkán járt ösvényeken, szinte soha nem a kijelölt, jelzésekkel ellátott utakon k1özelítették meg a Célt, hanem a saját maguk által előre betájolt senkik útjait használták.
Néha egy-egy gally reccsenése törte meg a fák sejtelmes suttogásait, ahogyan a kerekek átgázoltak törékeny testükön. Miközben tekerték a bringákat, madarak szópárbajait figyelték, hogy hangosan kiáltsák, melyik énekes hangját hallották. A zöld juharok és virginiai borókák védelmezőn bújtatták el a kis csapatot.
A mostani kirándulás azonban nem a Természet védelmével, csodálatával volt kapcsolatban, hanem a vakmerőséggel, bátorsággal, no és persze az ember öreg ismerősével, a halállal. Ezt ők tudták is, csak az erdők nem tudták, pedig ha tudomásukra jutott volna, mire is készülnek lelkes tisztelőik, akkor talán elállták volna a kis csapat útját.
Ezt megelőzően már kétszer is megnézték a terepet, felkészültek a halálból, ahogyan csak lehetett. Todd számolgatott, Val pedig új filmet - a legdrágábbat vette meg a fényképezőgépbe, Daniel pedig magával vitte ősi erényét, a bátorságát, nyugalmát. Készen álltak hát.
Daniel különösen nyugodt volt. Amióta édesanyja elment, megtanult nem félni. Teljesen kiürítette magát, olyan volt, mint egy üres tejeszacskó. Hiába szerette a mamáját, elkezdte tisztelni a közömbösséget. Úgy általában mindenkivel eljátszotta ezt az új találmányt. Veszélyes játék! - mondta tavaly bácsikája, erre Daniel meg azt felelte, hogy szerinte az is veszélyes játék - ha nem VESZÉLYESEBB -, amikor az egyik szülő feladja. Bácsikája csak nyimmegett-nyámmogott.
Teljesen kiizzadtak, mire megérkeztek: nyelvük úgy lógott, mint a megkergetett kutyáknak. - Még húsz perc! - szólt Todd, az értelmi szerző. Nagyot ásított, megveregette Daniel vállát, majd elővette a térképet és elkezdett számolgatni.
- Szépen süt a nap. Majd ott kell elhelyezkednem, ott hátul - mutatott a híd bal oldalára Val. - Daniel, neked, a te szemedből nézve a baloldalon kell futnod, így tudok igazán tiszta képeket készíteni.
Daniel hallgatott, aztán megnézte a mai "programot". Karcsú viadukt szelte át a levegőt hetven méter magasan a patak felett. A látvány a torkára fagyasztott minden addigi magabiztos gondolatot. Végignézett a vasúti hídon. Nagy levegőt vett, mélyeket lélegzett. Kicsit megpaskolta arcát a félelem. Ez így van rendjén gondolta derűs arccal. Tudta, nem fog megfutamodni. De egy kérdés azért előbújt bensőjéből: - Mi van, ha lassú vagyok? - Nem magyarázkodni akart, és nem is félt, de azt is tudta, hogy Val és Todd ott fognak vele szemben ülni, mint a dögkeselyűk, ő meg csak rohan a végzet elől, és nem tudnak majd semmit csinálni, ha netalán valami baj lenne. Olyan lesz - gondolta -, akár a halál útvesztője, benne meg én, mint Seth Morley.(1) Mélyet sóhajtott: - Mi lesz, ha lassú vagyok?
1(P.H.K.Dick: A halál útvesztője)

Todd megcsóválta a fejét, úgy nézett ki, mint az elégedetlen főnök, akinek elege van a haszontalan beosztottak nyavalygásaiból. Felemelte mutatóujját:- Az kizárt, számtalanszor ellenőriztem a számításokat. - Szellő kapott a hajába, egy tincset a szemébe sodort, laza mozdulattal kipiszkálta. - Többször mértem a vonat sebességét, a hídon lassan fog végigmenni, s ez elég ahhoz, hogy te gyors legyél. Különben is, a száz méteres futásodat is többször lemértük, csak minimális ingadozások fordultak elő. - Kis szünetet tartott, majd elkezdte ide-oda ingatni pufi fejét: - Á, de ha te betojtál, akkor hagyjuk a fenébe! - Val legyintett és leült a földre.
Daniel messzire nézett, szemeivel befogadta a viaduktot. Érezte, amint a nap megszorongatja a végtelen hosszú vasakat, melyek kegyetlen hőséget sugároztak ki a talpfák parányi árnyékából. Nem vagyok gyáva, megcsinálom - szögezte le, azzal megfordult, szigorú tekintettel bajtársai szemébe nézett, sorban kezet fogtak, végül a bányászokhoz hasonlóan jó szerencsét kívántak egymásnak. A bicikliket elvitték egy népes bokorcsoportosuláshoz, jól elrejtették, majd elindultak, hogy ki-ki elfoglalja saját helyét.
Todd egy szócsővel a kezében felmászott a hídtól tízméternyire magasodó fehér tölgyre, annak is a legvastagabb és a hídról nézve a legjobban látható ágára. Kényelmesen elhelyezkedett, egyik kezében a szócsövet, a másik kezében a stoppert tartotta. Val a viadukt bal tövénél felült a párkányra, ahogyan megbeszélték, beállította a masináját és intett Todd-nak.
Daniel ráérősen ballagott a híd túlfelére, pórusaiban dübörgött az izgalom, vére meg egyre hevesebben száguldott végig zsenge testében. Úgy érezte, ő még csak apró hajtás, kár lenne ilyen korán porba hullania elsorvadt végtagokkal. Meg különben is, ez csak játék, olyan, mint a Monopoly, csak itt nagyobb a tét. Az életem, nézett le a mélybe Daniel. Aztán arra gondolt, hogy biztosan nem örülne édesanyja, ha látná őt itt ballagni. Tovább gyalogolt. Felmerült benne ravasz kérdésként, hogy csak nem a bizonyítás vezérelte ide, a hetven méteres szakadék szélére? Nem csupán arról van szó, hogy nem érti, már megint NEM ÉRTI ezt a kurva világot, pedig nincs rossz sora, de mégsem érti, miért az élet, ha jő a halál, s minek a mennyek, ha nem járt ott még senki, csak Jézus, és bizony ő csak egy, az azóta elhalálozott több milliárdból? Vagy csak azért is megmutatja apjának, hogy nem rezel be egy kis mélységtől, meg különben is, szétesett a család, hadd essen szét Daniel is, amúgy atomjaira, hogy zacskóba kaparják össze a rendőrök? Daniel tovább baktatott és elégedetlenül nézett maga elé: lám, megint a meg nem értés...


A híd éhesen meredt az alatta elterülő patakra. Szélessége pont akkora volt, mint a vonatnak, az űrszelvénybe semmi sem lóghatott be, azon nyomban a mélységbe zuhant volna. Csak egyikőjük férhet el. A vonat vagy ő, futott át agyán. Todd úgy számolta ki, hogy mindketten, s mert Todd volt a legjobb matekból, Daniel nem kételkedett benne.
Daniel mosolygott. Nem tudta min nevet, de jólesett neki. Fűtötte a kíváncsiság az ismeretlen. Pedig dehogy akart ő meghalni. Csak meg szeretett volna ismerkedni a halállal. El is tervezte, hogy a következőképpen fogja megkezdeni az ismerkedést, mikor dübörög feléje a vonat: - Szia halál, én Daniel vagyok, az Univerzum szülötte, nincsen anyám, és még nem közösültem egyszer sem, tök lusta tanuló vagyok, csak egy a probléma, hogy nem értem a világot. Hát te érted? Mert körülöttem mindenki ért mindent, de úgy általában, ezen a bolygón jó sokan szakértők élet és értelem ügyében. Persze, az is lehet, hogy csak úgy tesznek, mintha értenék, főleg a szülők, ki tudja? - Most mi értelme az egésznek, ha van egyáltalán értelme, mert én nem értem, nem értem, nem értem!!!
Tudta Daniel, persze, hogy tudta, ez nem egy csodás mese, itt nem fognak tündérkék szaladgálni a réten. Eszébe jutott most a sok mesefigura, mindet édesanyja ismertette meg vele. Körbenézett, felismerte őket bokrok setétjében, levelek zizegésében, és beléhasított valami: kezdődik az előadás, ő az est fénypontja. Visszafojtotta lélegzetét az erdő, széthúzták a függönyöket, a mesefigurák meg tágra nyílt szemekkel vártak: most mesésen igazságos lesz az élet, vagy igazságos mese következik, méltó büntetéssel a végén. - Már jön! - kiáltotta Todd a szócsőbe.
Daniel átért a túloldalra. Száztizenegy méter. Ez az első ilyen jellegű verseny, három résztvevővel: a vonat, a félelem, és Daniel. Agya zsongott, lábai remegtek. Hirtelen végigfutott zsigereiben, hogy talán elhalaszthatná a megismerkedést, ráér ő a halállal elcsevegni később is, mondjuk, mondjuk úgy hetven évvel később. De elhatározta magát, már a győzni akarás vezérelte cselekedeteit.
Akkor kell elindulnia, mikor a sziklafal mögül előbukkan a szerelvény, így lehet kiegyenlíteni a sebességkülönbséget. Már hallotta a dübörgést. Lehajolt, fülét a sínre tette: a fém belsejében súrlódott az erő. Felállt, sapkáját megfordította, nagy levegőt vett, hátranézett és mikor meglátta a mozdony tömzsi orrát, megjelent a kettesszámú versenyző, a félelem.
Hatalmas lendülettel vágott neki a távnak, s közben arra gondolt, hogy a félelem nem csak mellette lohol, hanem ott van mindenhol a világon: kislányok szemeiben, öregasszonyok kérges kezeiben, kivilágítatlan liftek belsejében, kihalt utcák sötétjében, szülőszobák előtereiben, villamosszék ölében. És igen, ott van a temetőkben, kopott fejfák árnyékában, remegő virágcsokrokban, értetlen tekintetekben, mert hiszen ott van, ott van a végállomás, mindenkinek a végállomása. Köztemető. Köztemető végállomás, csatlakozás a pokolba és a mennyországba, helyjegy váltása kötelező, de legalábbis ajánlott.
A vonat a hídra ért. A mozdonyvezető idegesen tülkölt, de nem lassított, mert kiadtak ma reggel egy utasítást, mely - a híd korlátozott teherbírására hivatkozva - megtiltotta a fékezést. A mozdonyvezető azon tűnődött, hogy ha fékez és leszakad a híd, azért a jutalom a halál, ha meg nem fékez és elgázolja a suhancot, azért a jutalom az örök lelkiismeret-kárhozat. Még egyet tülkölt, és kezét a fékezőszelepre helyezte. Daniel nem nézett hátra, e nélkül is tudta, hogy csökken a távolság, az a távolság, melynek Todd szerint nem szabadott volna csökkennie. El is határozta, hogy szól pár szót a matektanárnak Todd érdekében, ugyan buktassa már meg! A vonat zakatolt, tülkölt, rázkódott a híd, folyt mindenkiről a veríték, és Daniel csak azt nem értette: MIÉRT NEM FÉKEZ?
Todd elsírta magát, nem értette, hogyan mondhatott csődöt éppen most, ebben a fontos megbízatásban. Kétségbeesve várt. Val-ra nézett. Ő is várt. Az erdő is várt, és a mesefigurák is, és a mozdonyvezető is és a halál is. Várógépek voltak mind.
Daniel pedig csak rohant, tüdeje zakatolt, versenyre kelhetett volna a mozdony éktelen zajával, annyira el akart menekülni ELŐLE. - Már csak pár méter!- hallotta valahonnan a fellegekből Todd hangját. Sajnálattal vette észre, hogy barátja hangja megremegett, elcsuklott, már-már azt is mondhatta volna a hideg szócsőbe, hogy bocs, pajtás, most az egyszer elszámoltam magam, de semmi az egész, csak az életedbe kerül, de ne törődj vele... balablabla.
A napocska tovább sütögetett, a felhők gomolyogtak, az erdő meg várt, és Daniel hihetetlen erővel futkározott a vonat előtt, mint valami új tévéshow-ban (A HALÁL HARCOSAI, műsorvezető a nagy és hatalmas Élet), és felderengett előtte Val arca - egyre lilább ködben -, ahogyan vadul kattintgatja a fényképezőgépet - micsoda képriport lesz ebből! -, aztán tüdeje nagyot rándult, tudta, mindjárt feladja, inai megfeszültek, már leste a helyet, ahol ki KELL ugrania a sínek szájából, szemei kitágultak, orra sercegett a levegő - ó, te életet adó gázhalmazállapotú elemecske-, szóval sercegett a levegő tornádószerű lökéseitől, és már majd' elérte a híd végét, mikor a kérdés ismét előbújt a HALÁL tarisznyájából: - Miért nem fékez?
Nyolc méter. Daniel hátán a víz patakokban folydogál, a félelem hancúrozva fetreng lelkében (Hát nem ezt akartad, most mondd meg őszintén, nem EZT akartad Daniel?). Hét méter. Szíve rémülten kapcsolja ki lelke gonosz megnyilvánulásait, megpróbál a feladatra koncentrálni, az életben maradásra, bár tényleg nem érti, hogy most akkor tulajdonképpen mit is akart bebizonyítani. Hat méter. Val leengedi a fényképezőgépét, az kipottyan kezéből, le a földre; a porfelhő úgy táncol lábai mellett, mint egy atomfelhő. Kezei reményt vesztetten lógnak tömzsi teste közelében, mintha valami idegen tárgyak lennének. És könnyezik. Öt méter. Todd vérvörös arccal, szétpattanó erekkel a homlokán csak üvöltözik a szócsőbe, kábé tiszta hülyeségeket: - Gyerünk Daniel, te vagy az erősebb! Hajtsál bajtárs! Már csak egy kengurufingásnyira vagy a céltól!...stb. Négy méter. Daniel itt úgy gondolja, hogy legjobb lenne megállni, lefeküdni a zúzott kövekre, betakarózni a vonat kerekeivel, és álmokat szórni szét a talpfák között. Három méter. - Fékezzen! Miért nem fékez, a hátamhoz ér! - üvölti Daniel. A pánik átöleli. A mennyek meg csudaszép ám! Két méter. Istenem, Istenem, ne hagyjál el engemet! Anya, segíts, most, MOST, kérlek! Egy méter. Angyalok táncolnak Daniel szemei előtt, látja azt a bizonyos fehér fényt, és egy folyosót, a végén azonban nem Jézus áll a sok bocsánatkéréssel a háta megett, hanem négy marslakó, zöld fülek, négy szem, kettő orrlyuk, meg öt láb felszereléssel. Daniel majdnem elveszíti az eszméletét, és csak üvöltözik, mint egy kergebirka: - Istenem! Élni akarok... Élni! S miután kifejezte az élethez való szoros kötődését, leugrik a hídról, pont jókor, abban a pillanatban robog el mellette a szerelvény, és a porfellegben azt látja, hogy Jóisten és a mozdonyvezető összeölelkezik a vezetőálláson, majd még azt is látja - igaz, homályosan -, hogy Jézus lehajol és dob vagy öt lapáttal a kazánba. Ezután Daniel zihálva hátradől, legurul a töltésen és elájul. Ájuldozása közben arról álmodik, hogy a négy marslakó elvitte nagyon messzire, egy kietlen bolygóra, ahol naponta felbukkannak a kiválasztottak legfontosabb hozzátartozói. Daniel-t otthagyják az ötlábúak, és két hétig - amíg vissza nem jönnek érte - édesanyját látja fel-le bukkanni a bolygó peremén, körülötte a régi emlékek, meg valami hazugság, és egy szó, nem tudta megfejteni, de valahogy így hangzott: mulatóvidék. De ebben nem volt biztos. Semmiben. Csak annak örült, hogy Isten - az Öreg - négy beosztottja, ezek a négyszeműek igen kedvesek hozzá és éppen meg akarta köszönni nekik hősies cselekedetüket, mikor zajt hallott. Hirtelen arra gondolt, hogy egy csészealj, de tévednie kellett.
- Él még? - kérdezte Todd és belebökött bajtársa oldalába. Val szipogott.
- Hahó, Daniel, ha élsz, akkor mozdulj meg, ha meg nem, akkor ints a fejeddel! - folytatta Todd az életmentést. Eszébe jutott, hogy mesterséges lélegeztetést kellene alkalmazni, csakhogy mit ettek reggelire? Hagymát. Ránézett Val-ra
- Val, csináltál már mesterséges lélegeztetést? Mert én nem, és nem akarom elszúrni a dolgot. Na, mi lesz már, csinálj valamit! - noszogatta bajtársát Todd.
- Todd, mi van, ha meghalt? Mi lesz velünk?- szipogott tovább Val.
- Olyan vagy, mint egy anyámasszony-katonája! Hogy halhatott volna meg? Szerinted, elütötte a vonat? Vérzik? Nem! - rácsapott Daniel fejére - Hé, Daniel, kelj már fel, mert ha nem, beléd rúgok! - azzal Todd felállt, lábát hátralendítette, mikor Daniel megmoccant, kinyitotta szemét, és a következőket mondta:
- Ó, Istenem, bocsásd meg azt a sok apró bűnt, amit elkövettem ellened, és én megbocsátom azt az egy nagyot, amit te követtél el ellenem! - Todd elesett a meglepetéstől, Val meg elsírta magát. Így megy ez.

Két nap múlva Todd és Daniel átugrottak Valhoz megnézni a képeket. Csalódniuk kellett, mert mikor Val elő akarta hívni a filmet, olyan elővigyázatlan volt, hogy fény érte az egész tekercset. Így minden kockán csak a fehérség nézett vissza, örök titkot adományozva a három kamasznak. Daniel még azt is megjegyezte, hogy ez nem is olyan nagy baj, hiszen a kockákon minden ott van, csak jobban oda kell figyelni, elvégre kis híján a mennyekben találta magát, és ott, mint ismeretes, minden fehér. Todd csak a fejét csóválta és leszögezte, hogy ő akármeddig is nézi a tekercset, azon nem fog látni semmit, angyalokat kiváltképp nem, esetleg Val idiótaságát, nagy fejét, aki hagyta kárba veszni az évszázad képriportját, de hát mire is számítottunk, hiszen eddig is gyatra képeket készített, akkor mit várhattunk volna most tőle, ettől az anyaszomorító, kétbalkezes fényképtelenítőtől.
Val az eset után teljesen megváltozott, egyre intenzívebben utálta Todd-ot, aki számtalanszor bocsánatot kért tőle, ráadásul őszintén. Daniel sem értette cimborája ilyen módon való pálfordulását. Val ugyanis rendszeresen kibújt a különféle programok alól, folyton kifogásokat keresett, hogy most éppen miért nem ér rá. (Bocs fiúk, de kigyulladt a kályha, vagy Ó, majd elfelejtettem, ma van a dédim névnapja, igen négyszer egy évben, vagy sajnálom, de tanulnom kell...meg egyebek) Végül is soha nem merte elárulni a többieknek, mennyire szégyellte ügyetlenségét, amikor is Daniel az életével játszott, ő meg nem volt képes arra, hogy egy tekercs filmet rendesen előhívjon. Pedig Daniel szerette őt. Todd is szerette, de Todd emellett még utálta is. Todd már csak ilyen volt.
Aztán néhány hónap múlva egy kocsi fékezett a viadukt mellett. Todd és Daniel éppen kint voltak, nézték a vonatokat, meg a madarakat, és közben azon tűnődtek, hogy Val hogy lehetett ilyen állat, hogy hagyhatta ki ezt a jó kis szalonnasütést. Tod még krumplit is sütött. De a kocsiból nem Val szállt ki, hanem a legidősebb bátyja, és azt közölte a két mihasznával, hogy Val éppen az imént lehelte ki lelkét. Todd értetlenül bambult maga elé, mire a legidősebb báty hozzátette: meghalt. Hogy miben halt meg, kérdezte Daniel. Kirándultak, és volt ott egy vágány, a közelükben. Val lelépett a sínek közé, rugdosta a köveket, aztán csak a vonat suhanását látták, meg azt, hogy Val milyen könnyen esett el, így a báty. Pihekönnyű volt, mondta Daniel. lgen, bólogatott a báty, és rágyújtottak. Hogy most mi lesz, kérdezte Todd, és nem sírt, mert beleesett a szalonna a tűzbe, és ott égett a parázsban, és tudta, hogy Val is így éghetett el, lehet hogy miatta, amiért jól leszúrta. Temetés lesz, felelte közben a báty, és a viaduktra nézett. Érdekes, ott is volt egy ilyen hidacska, mutatott a karcsú tákolmányra. Daniel megremegett, hányinger fogta el. Rájött, hogy Val meg akarta mutatni, ő is képes szembenézni a halállal. Kíváncsi volt a halál ízére, gondolta.
Hát, jól belakmározhatott, mondta maga elé, és felállt, majd Todd is felállt, és a báty melléjük állt, és vigyázzban álltak két percig, miközben Todd szalonnája teljesen elégett. Val megtisztult.
Daniel könnyes szemekkel ecsetelte, hogy Val milyen nagyszerű ember volt. A báty bólogatott és kitért az ügyességére. Daniel könnyezett és úgy érezte, ő is bűnös egy kicsit, mert hiszen ő volt a felbujtó. Ráadásul itt van a tanévkezdet. - Mi lesz az iskolában? - kérdezte magától egykedvűen. Todd hamar elintézte a dolgot, átiratkozott egy másik suliba, bár akkor már ő is könnyezett.
Daniel hazament, halomba rakta kirándulások alkalmával használatos cuccait, majd leült a heverőre és csak bambult maga elé. Üresnek érezte magát. Úgy gondolta, még sokáig sírni fog, ha eszébe jut barátja. De nem sírt. Ami azt illeti, inkább mosolygott. Mert az emlékek közül csak a szépeket tartotta meg. Nem iratkozott át másik iskolába, nem menekült el. De nem nagyon barátkozott többet. És nem találta helyénvalónak, hogy így alakult. Megfogadta, minden ősszel kimegy a viadukthoz, és elhelyez egy fekete szalagot a fatákolmányon. Így illik - gondolta. És ahányszor ezt megteszi, arra gondol, milyen fontos is a barátság, az összetartás. A szeretet nemkülönben.
S onnantól kezdve minden őszön fekete szalag játszott a széllel a lágyan csüngő viadukton.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1311
Időpont: 2009-10-09 00:03:02

Jól leírtad azt, amit a kamaszok érezhetnek, az útkeresést, az erejük próbálgatását és némely cselekedetük értelmetlenségét. Érdekes történetet olvastam tőled.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

szaty bejegyzést írt a(z) Bús élet című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Apám gazdagsága című alkotáshoz

dodesz bejegyzést írt a(z) Büszkén jelentem fórumtémához

túlparti bejegyzést írt a(z) Büszkén jelentem fórumtémához

dpanka bejegyzést írt a(z) Büszkén jelentem fórumtémához

szilkati alkotást töltött fel Ködben címmel a várólistára

hundido bejegyzést írt a(z) (az) Ősz melege című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 7. című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 5. című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Veres Mariska című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Jose Martinez vitorlázós történetei 9. címmel

Bödön bejegyzést írt a(z) Mint tollpihe című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Veres Mariska című alkotáshoz

ermi-enigma alkotást töltött fel Villanás címmel a várólistára

Istefan alkotást töltött fel Virtuális gazdagsági analízis 2018 címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)