HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 6

Tagok összesen: 1867

Írás összesen: 48423

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: Ferger JolcsiFeltöltés dátuma: 2014-08-26

Gutenberg Gimnázium 1. fejezet

Életem legnehezebb tette volt arra buzdítanom magamat, hogy papírra vessem életem leghosszabb és legsötétebb időszakát. Mindenfelé kalandozó gondolatok, egy-két titokban elmorzsolt könnycsepp a lapok felett, miközben a férjem kutató tekintete fürkész engem. Újra és újra felbukkan egy hívatlan gondolat a fejemben: szétrobbanok, egyszerűen szétfeszít az a sok érzelem, ami kikívánkozik belőlem, nem bírom tovább magamban tartani... Muszáj, leírnom, vagy szép lassan felemészt... Nem hagyhatom, hogy tovább marcangoljam önmagamat, mert ezzel nem csak saját magamnak, hanem a szeretteimnek is ártok.
De vajon hogyan is kezdjek neki?
●●●
- Ki ez a lány? - súgtak össze mögöttem a Gutenberg Gimnázium tanulói, amiért nem hibáztattam őket. Hiszen ez volt az első napom ebben a suliban, így nem tudhatták, ki is vagyok valójában. Hajtotta őket a kíváncsiság.
El-elejtett, futó, kósza mondatfoszlányaikból, döbbent összenézésükből és sugdolózásukból egyértelművé vált számomra, hogy veszélyes vizekre eveztem. Területüket védelmező nőstényállatokra emlékeztetett némelyikük, ahogyan bosszús, dühödt szemekkel néztek rám csak azért, mert be mertem lépni a területükre, a Gutenberg Gimnáziumba.
Féltették tőlem leendő, kiszemelt pasijaikat, amit teljes mértékben meg is értettem. Valamikor hozzátartozott mindennapi életemhez, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, mint ők. A pasikkal, a csajos, cuki dolgokkal. Mára már tudom, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok vannak a világon és eget rengetőbb szörnyűségek is történhetnek annál, minthogy letörik az egyik műkörmünk.
Soha nem is voltam túlzottan "lányos" lány, de mára még kevesebb maradt belőlem az a rész, aki azzal foglalkozott, hogy jól nézzen ki, hogy felkeltse a pasik figyelmét. Most már nem érdekeltek az ilyesmik.
Egyetlen egy tragédia erőteljesen átformálja az ember értékrendjét... Velem is ez történt...

Nagy Leila vagyok, tizenöt éves, s most kezdtem a második évemet, azaz a tízedik osztályt. A múltamban elkövettem egy olyan súlyos hibát, amely örök életre nyomot hagyott bennem. Nem bírtam tovább... Új életre vágytam... Menekülni akartam...
Volt osztálytársaim csak tetézték a bajt örökös beszólogatásaikkal, szemrehányásaikkal. Épp eléggé bűnösnek tartottam magamat anélkül is, hogy mindig újra és újra eszembe juttatták volna a szörnyűségeket - hisz így sem tudtam és tudnám soha elfelejteni a történteket. Túlságosan nagy jelentőséggel bírt az életemben, s kihatással lesz egész elkövetkezendő jövőmre is.
Nagyon reménykedtem benne, hogy ez a suli mindenben eltérő lesz az előző iskolámhoz képest, valamint hogy az osztállyal is jól kijövök majd. Nem vártam el, hogy imádjanak, vagy barátkozzanak velem, csak nyugisan szerettem volna befejezni hátralévő gimis éveimet. Csak azt akartam, hogy békén hagyjanak, fogadják el a gondolatot, hogy ott vagyok, hogy onnantól kezdve nap, mint nap találkozni fogunk egymással.
Nem akartam új barátokat, mert a barátság egyenlő a nyíltsággal és azzal, hogy a felek mindent tudnak egymásról az égvilágon. Ezt azonban én nem tudtam senkinek sem biztosítani, mert úgy gondoltam, ha megtudják múltam azon szegletét, melyet épp lezárni szerettem volna azzal, hogy elmenekültem előle, biztosan megutálnának érte... Jogosan.
Tisztában voltam azonban azzal, hogy nem ilyen egyszerű az élet. Mért is hinném, hogy békésen, konfliktusok nélkül lezavarhatnám ezt a maradék három évemet a gimiben? Egy iskolai közösségben alaphelyzet a konfliktus, ezzel készít fel minket a való világra, ami borzalmasabb lesz csak az évek előre haladásával. Tudtam, hogy ezt diákszemmel nehéz lehet felfogni, vagy előre látni, de én valamiért mindig is érettebb, felelősség teljesebb voltam a korombéli fiataloknál.
Előre tudni véltem a jövőmet: rengeteg szenvedés és megmérettetés állt még előttem, s a java részét saját magamnak fogom okozni az önmarcangolással és a lelkiismeret furdalással, mint ahogy azt az adott pillanatban is tettem.
Nem hitegettem azzal magamat, hogy nem derül fény sötét titkomra, mert azzal hazudtam volna magamnak.
Már előre féltem attól a naptól, mikor az itteni osztályom előtt is nyilvánvalóvá válik, milyen szörnyű dolgot is tettem, amitől egy életre megutáltam magamat, s elintéztem, hogy még véletlenül se legyenek barátaim vagy akár pasim, hisz nem tudtam volna titkolózni, s úgy szeretni, hogy közben hazudnom kellett volna önmagamról.
●●●
Sietve bedobáltam a cuccaimat a sulibokszomba, csak a tesicuccomat tartottam magamnál, tesivel kezdtem aznap. Elindultam körbe-körbe a suliban, hátha megtalálom a termet, de nem jártam sikerrel.
Egy idő után feladtam, hogy megtaláljam, s gondoltam, leszólítom az első velem szembe jövőt, hogy megkérdezzem tőle, merre találom a létesítményt. Mentem a folyóson, de senkit nem találtam, gondoltam, biztos mindenki be van punnyadva még ilyenkor, az első tanítási napon. Közben megcsörrent a telefonom, így nekiálltam kutakodni a táskámban, hogy megnézzem, milyen sms-em érkezett. S ekkor láttam a szemem sarkából egy alakot befordulni a sarkon. Egyből felé fordultam, kihasználva a lehetőséget.
- Bocsi, nem tudod... - kezdtem bele a kérdésembe, de egyből lefagytam, amint közelebbről is szemügyre vettem azt az irtó helyes srácot, akit sikerült megállítanom kérdésemmel. A haja világosbarna volt, pár tincse a szemébe lógott, amitől még inkább kihangsúlyozódott nyílt tekintete, s helyes arca. Egyből megláttam benne a menő srácot. Csak az volt kérdéses számomra, hogy azok közé a fiúk közé tartozik-e, akik előszeretettel kérkednek helyességükkel és minden csaj szívét összetörik, miközben nekik játék az egész, vagy azok közé, akik jól elvannak egyedül is, míg meg nem találják a számukra megfelelő és egyetlen lányt, akikkel igazán boldogok lehetnek.
Persze azért annyira nem voltam naiv akkoriban sem, hogy azt higgyem, a második típus nem szokott csajozni és nem szeret lányok társaságában lenni. A különbség abban rejtőzik közöttük, hogy mennyire tudják értékelni és meglátni egy lány valódi énjét, s törődnek-e azzal, hogy megbántják-e vagy sem.
- Igen? - nézett rám kérdőn mosolyogva a helyes srác.
- Bocsi, csak azt szeretném tudni, hogy merre találom a tesitermet - tértem észhez nagy nehezen. Gyönyörű szép tekintete mintha fogva tartott volna. Kissé zavarba is jöttem, pedig egyáltalán nem volt a szokásom, s ez mutatja igazán meg azt, hogy mennyire tett rám mély benyomást a fiú.
A srác próbálta oldani a feszültséget fesztelen csevegésével és csibészes mosolyával, amitől a szívem a torkomban dobogott. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, nem mutattam ki, hogy milyen hatással is van rám valójában, nehogy félreértse a dolgot.
- Új vagy itt? Most kezded a gimit? - kérdezte mosolyogva.
- Nem, most jöttem át a régi sulimból. Tízedikes vagyok - válaszoltam neki, miközben visszamosolyogtam rá (nem tehetek róla, ezt a hatást váltotta ki belőlem).
- Á, értem. Gyere, megmutatom, merre találod a tesitermet - mondta, s elindult abba az irányba, amelyben egyszer már körbejártam, s még véletlenül sem akadtam rá a teremre. De hát, ha jobban belegondolok, az egész sulit átkutattam, s nem találtam rá...
Mikor elindultunk, eszembe jutott, hogy a telefont még mindig a kezemben markolom, s még mindig nem néztem meg az sms-emet, így hát gyorsan megnyitottam. Anyától érkezett, ez állt benne: "Kicsim, még egyszer sok sikert az új sulihoz! Szorítunk neked! Anya és Apa"
- Egyébként Lovász Dorián vagyok, a barátaimnak csak Ry! - zökkentett ki a gondolataim közül a srác.
- Engem Nagy Leilának hívnak! - válaszoltam, miközben zsebre vágtam a telómat.
- Leila... szép név, és igazán ritka - mosolygott rám újra, menet közben.
- Valóban - vágtam rá, de én nem mosolyogtam. Túlságosan a múltamra és a szörnyűségekre emlékeztetett a nevem, de apuék nem engedték, hogy megváltoztassam, pedig erősen gondolkodtam rajta.
El nem tudtam volna képzelni, hogy valaki ezen a néven szólítson, miközben szerelmes pillantásokat vet rám... az túlságosan rá emlékeztetett volna...
- Nem vagy megbékélve a neveddel? Ha már egyszer irodalom beállítottságú suliba jársz, legalább a neved is legyen poétikai hangzatú! - fejtette ki gondolatait a srác nevetve.
- A te neved is elég ritka! - vettem fel a beszélgetés fonalát.
- Hát igen. Na, itt is vagyunk a tesiteremnél. Remélem, megjegyezted merre jöttünk és nem tévedsz el, bár nem annyira nagy ez a suli, hogy el lehessen benne veszni! Majd még talizunk! Örülök, hogy megismerhettelek! - mosolygott rám újra, majd elköszönt, s már el is tűnt a folyosó végén.
Nem tudtam mire vélni ezt a rövid párbeszédet, ami kettőnk között lefolyt. Nagyon helyes srácnak tartottam. De ennyi. Nem volt semmi "hú, mindjárt elalélok", egyszerűen csak aranyos volt és igazán jóképű.
Előre leszögezném, hogy egyelőre nem akartam fiúk társaságába keveredni, nem álltam még készen egy újabb szerelemre. De lehet, hogy már sosem leszek készen rá! - gondoltam elszomorodva.
Döbbenten vettem észre, hogy jól éreztem magam Doriánnal, újra tudtam szívből mosolyogni, ami a baleset után nem volt igaz rám. Épp ellenkezőleg! Bűnbánat, lelkiismeret-furdalás, szemrehányás magammal szemben, vádaskodás... Ezek a dolgok jellemeztek engem az utóbbi időben, s jó volt egy kissé kiszakadni ebből a légtérből.
Mindazt, amit elveszítettem örökre, felidéződött bennem újra... Olyan nehéz volt így, nélküle...
●●●
Még egy darabig néztem Dorián után, míg be nem kanyarodott a folyosó végén, majd nagy levegőt vettem, s minden lelki erőmet összeszedve benyitottam a lányöltözőbe. Próbáltam vidámnak tűnni, mert tudtam jól, hogy rengeteget számít az első megítélés, s szerettem volna jó benyomást tenni a leendő osztálytársaimra.
Nem akartam, hogy már a legelső GG-s napomon összetűzésbe keveredjek valakivel, vagy esetleg valakiben ellenszenves érzéseket keltsek. De azt azért képtelenségnek tartottam, hogy mindenki megkedveljen. Azért próbálkozni sosem árt, hátha minél több embert sikerül lekenyerezni.
- Sziasztok! - köszöntem a bent lévőknek mosolyogva. Kissé féltem, hisz épp akkor készültem belerondítani a már egy éve jól összeszokott osztályba. Mindig nehéz egy diáknak, ha iskolát vált, sosem lehet tudni, hogy a következő suliban hogyan fogadják majd.
Az első benyomás végett reggel megpróbáltam szolidan, de divatosan felöltözni. Sok vacillálás után végül egy szaggatott, koptatott farmert és hozzá illő fekete pólót húztam fel, na és persze az elmaradhatatlan, kedvenc Converse cipőmet. Szőkésbarna hajamat egyszerűen lófarokba fogtam, nem volt kedvem vesződni vele, s ez a hajviselet is épp annyira megfelelt nekem, mintha órák hosszat vasaltam vagy zseléztem volna. Magamra dobtam egy kis sminket: szempillaspirál, szemceruza, s már készen is voltam. Ez a teljesítmény kb. 10 percemet vette igénybe reggel. Nem volt szándékomban csak azért felkelni korábban, hogy csinosítgassam magamat.
Régen nyugodt szívvel megtettem ezt, egy zokszó nélkül. De azóta okosabb lettem ennél. Ha valakinek nem tetszem úgy, ahogy vagyok, akkor az ne nézzen rám, s már meg is van oldva a probléma! - vallottam újabban.
Azért nem fordítottam már különösebb figyelmet a külsőmre, mert már nem érdekeltek a pasik, felejteni szerettem volna. El akartam kerülni azt, hogy felhívjam bármilyen srác figyelmét magamra, s úgy könnyebb volt ezt elérni, hogy levegőnek nézzenek, vagy egyszerűen csak átsuhanjanak a tekintetek rajtam, hogy nem kentem ki magam és nem bújtam kihívó ruhákba.
Már nem volt, akinek tetszeni szerettem volna...
Mikor beléptem az öltözőbe, némelyik lány kíváncsian, érdeklődően tekintett rám, mások nyíltan ellenséges pillantásokat vetettek felém, méregettek, s latolgatták az esetleges bonyodalmakat, amelyeket a puszta jelenlétemmel okozhattam nekik.
Még a végén ellopom előlük a pasijakat! - gondolhatták, hisz nem tudhatták, hogy nem állt szándékomban belebonyolódni a kamaszkori veszekedésekbe, s abba a tipikus hibába, hogy a mai fiatalok készakarva elhódítják egymás elől a "barátnőik" pasijait. Ők ezek alapján mérték a menőséget.
Régen én is képes voltam belebonyolódni ehhez hasonló vitákba. De ezek többnyire azért történtek, mert úgy gondolták a lányok, hogy veszélyt jelentek a barátjukra nézve. De engem csak életem szerelme érdekelt, a többi srácra csak haverként tekintettem.
Ma már azonban jóval nagyobb dolgokkal kellett megküzdenem, mint a korombéli fiataloknak. Le kellett számolnom önmagammal, le kellett zárnom magamban a tragédiát, a múltamat. S ezen az úton elindulva a suliváltás és az új iskolai osztályközösségbe való beilleszkedés volt az első állomásom.
Voltak, akik reagáltak a jöttömre, és visszaköszöntek nekem, s voltak, akik szimplán csak bámultak rám. Már most be tudtam volna sorolni mindenkit az iskolai élet hierarchikus helyére aszerint, hogy kik tartoztak a menők, dívák, plázacicák, bajkeverők, normálisok és könyvmolyok közé. Ez nem jelentette azt, hogy előítélettel tekintettem volna rájuk, csupán megpróbáltam kitalálni, hol helyezkedhetek majd el ebben az új osztályban a ranglétrán.
- Itt mellettem van szabad hely - jelentette ki segítőkészen az egyik lány.
- Köszi! - mosolyogtam rá, miközben levetettem magamat mellé és előbányásztam a tesicuccomat. Épp neki akartam kezdeni az átöltözésnek, mikor észrevettem, hogy még senki nem öltözött át, pedig kb. 5 perc volt vissza órakezdésig. Értetlen arckifejezésemet látva így szólt a mellettem ülő segítőkész lány:
- Nem kell sietned az átöltözéssel. Kolbi mindig késik vagy 10 percet, ha nem többet. Nem szoktunk csengő előtt átöltözni - jelentette ki.
- Kolbi a tesitanár akar lenni, ugye? - kérdeztem.
- Igen, Kolbert János, de mi csak Kolbinak becézzük.
- És erről ő is tud? - kérdeztem sokat sejtető mosollyal.
- Tudod, hogy van ez a gimikben! - mosolygott vissza rám. - Fáth Cintia vagyok! A barátaim csak Szisznek szólítanak. És már most nagyon csíplek téged!
- Engem Nagy Leilának hívnak - viszonoztam a bemutatkozást, miközben egy nagy kő esett le a szívemről, úgy látszott mégsem lesz olyan szörnyű ebben az osztályban lenni, mint gondoltam. Legalábbis nagyon kedvező előjelnek vettem, hogy ilyen aranyos fogadtatásban részesültem Szisz részéről. Igazán aranyos lánynak tűnt. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ne kedveljem meg túlságosan, mert nem lehetett a barátnőm, hisz nem tudtam neki őszinteséget nyújtani.
Szisz nagyon csinos lány volt. Fekete haja, sötétbarna szeme és sötét tónusú bőre mediterrán külsőt kölcsönzött neki, amelyért a pasik dögleni szoktak. Ez az ő esetében sem lehetett másképpen, sőt, amellett, hogy igazán csinos volt, még ráadásul kedves is és sugárzó egyéniség, nagyon vidám típusnak tűnt első ránézésre. Szempillái extra hosszúak voltak, szemhéján füstös smink díszelgett, de nem volt rajta egy kiló smink.
- Hogy keveredtél a mi sulinkba? - kérdezte tudakolózva Szisz.
- Hát nem igazán kedveltek ott engem, s jobbnak láttam, ha lelépek, így itt vagyok! - magyaráztam kissé bezárkózva magamba, megpróbálván elfojtani az emlékeket. Úgy tartottam jónak, hogy annyira legyek őszinte velük, amennyire csak lehetséges. Semmiképpen sem akartam hazudni nekik, csak nem szerettem volna, hogy fény derüljön a titkomra. Még csak gondolni is szörnyű volt számomra a múltra... Nemhogy még beszéljek is róla... Nem akartam, hogy megutáljanak. Bár nem akartam igazán közel sem kerülni hozzájuk (vagyis, jobban megfogalmazva nem tehettem). Jobban láttam, ha megpróbálok majd távolságot tartani tőlük, de azért azt sem szerettem volna, ha meggyűlölnének, mint ahogy az az előző osztályomban történt.
- Fú, ennyire kikészítettek, hogy nem tudtál maradni? - biggyesztette le az ajkát együtt érzőn Szisz. - Szörnyű lehetett.
- Hát részben megérdemeltem! - vontam meg a vállamat, hogy elkergessem a szörnyű emlékeket a fejemből.
- Ebben az osztályban ilyesmitől nem kell félned. Lehet, hogy elég sokat veszekszünk, de ha kell, összetartunk. Ugye? - kérdezte megerősítésre várva a mellette ülő lányt.
- Aha, Szisznek tök igaza van, nem kell félned! - szajkózta barátnője szavait ellenségesen méregetve engem a lány. - Amúgy én Fehérvári Judit vagyok, Szisz legjobb barátnője - nyomta meg a legjobb szót figyelmeztetésképp, hogy mihez is tartsam magamat. Jó volt még az elején rendezni a "hatalmi viszonyokat".
Szerencsére a csengő megmentett attól, hogy erre a kijelentésére bármit is reagálnom kelljen. A csengőszó elhangzása után mindenki elkezdett átöltözni, s el is lett felejtve, hogy előtte miről is volt szó.
Öltözés közben Szisz kíváncsian faggatott engem, hogy jobban megismerhessen. - Mivel foglalkoznak a szüleid?
- Van egy boltunk, anya eladó, apa pedig a könyvelő - kezdtem bele a magyarázatba. - A bolt fölött van a lakásunk. Az épület maga kétemeletes, a földszinten a bolt és a raktár helyezkedik el, az első emeleten van a nappali, anyáék hálószobája, egy konyha, fürdő, és a másodikon az én lakrészem van berendezve - csevegtem, hisz nyugodt vizeken eveztem ezzel a témával.
- Hú, egy egész emelet? - hüledezett Szisz.
- Ja, de elég nagy a hely, nem tudom rendesen kihasználni, de jó ez a kis szabadság - csacsogtam. - A limlom dolgok is az emeletemre vannak bezsúfolva, úgyis van bőven elég kihasználatlan tér a számukra.
- Azti! Ez tök jó lehet! - esett le az álla a lánynak. - Meg kellene dumáljam anyáékkal, hogy oldják meg valahogy, hogy nekem is egy egész emeletem lehessen. Tök király lehet! Igaz, hogy a szüleiddel élsz, de olyan, mintha függetlenedtél volna, nem? - kérdezte a lány beleélve magát a helyzetbe.
- Igen. Leginkább lent vagyok velük, általában apával, de ha úgy tartja kedvem, elvonulhatok nyugodtan a kis zugomba, és senki sem zavar engem. Egy kis szobával is megelégednék, ez nem a helytől és annak nagyságától függ, hanem attól, hogy milyen szülők is adattak meg az embernek. Nekem királyok a szüleim. Imádom őket, szinte mindent megengednek nekem. Rám bízzák a dolgokat, hogy döntsek én az adott témában. Tisztában vannak azzal, hogy jó nevelést kaptam, s bíznak bennem! - magyaráztam szeretetteljesen gondolva a szüleimre.
- Hű, azért az én szüleim se semmik, de ez tök frankón hangzik. Remélem, lesz alkalmam összefutni majd a szüleiddel! - lelkendezett csillogó szemekkel Szisz.
- Összehozzuk majd! - mosolyogtam félszegen a lányra.
Így ment ez a beszélgetés addig, míg a tanár meg nem jelent és félbe nem szakított minket.
Az első benyomásom az volt Sziszt illetően, hogy imádni fogom őt, s nagyon jól megleszek vele az elkövetkezendő években. Reméltem, nem csal az előérzetem, s valóban olyan imádni való, aranyos lány, mint amilyennek most, első alkalommal mutatta magát.
●●●
Sosem voltam jó a labdajátékokban... épp ellenkezőleg, ha úgy vesszük, egyenesen az ellensége voltam a labdáknak, valamiért nem nagyon csíptek engem... A testnevelésről meg inkább ne is beszéljünk. A futást még csak túléltem valahogyan, sőt, futni még szerettem is, de a talajtorna és a szekrényugrás egyszerűen a legrosszabb dolgok voltak a világon számomra... Míg többet nem láttam az életből...
Nem tehettem róla, hogy nem volt jó a koordinációs képességem. Azért szerettem próbálkozni mondjuk a focival meg a kosárlabdával, több-kevesebb sikerrel. Gimnasztikázni azonban nagyon szerettem.
Először futottunk egy kicsit, majd gimnasztikáztunk. Eddig minden nagyszerű volt, hisz ezeket a részeket még szerettem is, de aztán tekintve, hogy ez volt az idei legelső óra, sor került a játékra, mégpedig a röplabdára. Én azonnal kimentettem magamat a tanár úr előtt, hogy nem igazán az erősségem ez a tevékenység, hadd ülhessem inkább végig az órát. Kolbert tanár úr azt mondta, megengedi, mivel ez az első napom itt és hozzá kell még szoknom a közösséghez, a tanárokhoz, meg egyszerűen az egész helyzethez, így az óra hátralevő részét a padról követtem nyomon. De a következő órán már tesiznem kellett!
Imádtam nézni a röplabdát. Nagyszerű sporttevékenységnek tartottam, s szerettem volna, ha megáld az ég egy kis készséggel a labdajátékok iránt, hogy én is játszhassam. De nem így történt, ezért inkább szerettem kivonni magamat a játék alól. Ember nem marad épen, ha engem labda közelébe engednek. Ezt a többiek még nem tudhatták, mert akkor egyrészt nem akarták volna, hogy valóban álljak be játszani, másrészt pedig már rég egyedül maradtam volna a teremben, olyan gyorsan rohantak volna kifelé innen magukat mentve. Ez van! Én és a labdák örök ellenségekként kerültünk napvilágra.
Volt elegendő időm arra is, hogy átnézzem azokat a papírokat, amelyeket óra elején Kolbert tanár úr a kezembe nyomott: egy osztálynévsort, a tanáraim listáját, valamint az órarendet (mivel a suli netes oldaláról csak a mai órarendet tudtam letölteni, s tegnap nem voltam évnyitón, ezért most kaptam meg őket).
Óra elején az osztálytársaim bemutatkoztak nekem a tanár úr unszolására, s mikor elhangzottak a beceneveik, a nevük után odaírtam zárójelbe azokat.
Íme a papírokon lévő adatok:

Osztálynévsor (15 fő)
1. Baricz Anett (Netti)
2. Barta Titanilla (Tita)
3. Csák Mariann (Maya)
4. Delph Benjámin (Ben)
5. Demes Valéria (Demi)
6. Égi Zita (Zitus)
7. Fáth Cintia (Szisz)
8. Fehérvári Judit (Jutta)
9. Kiszler Dániel (Dani)
10. Meister Patrik (Pat)
11. Nagy Leila
12. Péter Tamara (Tami)
13. Raát Zsolt (Zsotya)
14. Tekker Tamás (Tom)
15. Wáter Alexa (Lexi)

Tanárlista
Tomori Anikó (ofő): Irodalom, nyelvtan
Világos Miklós: Német, angol
Kis Csaba: Matematika
Künstler Sándor: Történelem, földrajz, művtöri
Szigeti Kíra: Informatika, médiaismeret
Kolbert János: Testnevelés, biológia
Beregi Rita: Ének-zene

Órarend

Óra Hétfő Kedd Szerda csütörtök Péntek
1. Testnevelés Médiaismeret Német Irodalom Matematika
2. Irodalom Nyelvtan Matematika Irodalom Történelem
3. Irodalom Német Történelem Nyelvtan Földrajz
4. Biológia Történelem Irodalom Testnevelés Német
5. Matematika Angol Földrajz Informatika Német
6. Informatika Művészettörténelem Biológia Matematika Angol
7. (Iskolaújság) Ének-zene

Miután befejeztem a lapok tanulmányozását, áttértem az osztálytársaim megfigyelésére. Mondhatni volt pár "helyes" srác az osztályban.
Kezdjük Zsotyával, akit inkább a visszahúzódó, csendes srácok közé soroltam volna első ránézésre (kissé pattanásos és pufók), de hamar rá kellett jönnöm, hogy a külsőségek sokszor nagyban eltérnek a valóságtól (bár ezt eddig is tudtam, de újra tudatosult bennem).
Zsotya igencsak humoros, vidám, életerős fiú volt, aki azonnal belopta magát mások szívébe bohóságával, tréfálkozásával. Azonnal láttam, hogy az osztályból mindenki odavan érte, még a "plázacicák" is el-el tudtak mosolyodni poénjain. Arca vidámságot tükrözve meredt a világba. Haja és szeme egyaránt barna volt, lokniai zabolázatlanul meredeztek mindenfelé.
Térjünk át Tomra és Patre. Őket nem is lehetne külön-külön említeni. Már első látásra is úgy tűnt számomra, hogy ők ketten bizony elválaszthatatlanok egymástól. Ezt a gondolatomat Szisz erősítette meg, mikor feltérképezte számomra az "osztály felhozatalát", azaz a fiúkat. Elmondása szerint Tomék óvodás koruk óta ismerik egymást és legjobb barátok voltak, nem csak felszínesen, ahogy az a mostani diákok körében "menő", hanem ők ketten valóban együtt élték le az életüket, ezáltal mindent tudtak egymásról, ergo valóban igaz barátság volt az övéké, ha lehet ilyet mondani ilyen hosszú barátság és ismeretség után. Én inkább úgy mondanám, lelki társak voltak, testvérekké nőtték ki kapcsolatukat az éveken át tartó hűségükkel.
Csibészes mosolyuk mindig ott bujkált szájuk szélén, mintha minden percben rosszban sántikálnának, de egyáltalán nem néztem őket bajkeverőknek, amolyan "rossz fiús" típusnak. Barna hajuk alól mosolyogva, vidáman néztek a nagyvilágba Tom zöld, Pat zöldesbarna szemeivel.
Szerintem bármelyik lány szívesen járna egy hasonló jó kiállású és aranyos sráccal, mint amilyenek ők ketten voltak. De addig még komolyodniuk kellett. Tekintve, hogy igazán jó barátságban voltak Zsotyával, róluk is elmondható volt a bohóság. Benne voltak a "buliban", ésszerű keretek között.
És végül legutoljára hagytam a két legszexisebb, legaranyosabb, legelvontabb és legmenőbb srácot az osztályból, sőt szerintem az egész suliból.
Szóval Dani és elsősorban Ben, az álompasi... Szisz állítása szerint ők még Patéknél is közelebb állnak egymáshoz unokatestvéri rokonságuk lévén. Nem töltötték minden szabad percüket együtt, rengeteg barátjuk volt, akikkel eltölthették idejüket, mégis ők voltak egymásnak a minden, megbíztak egymásban, számíthattak a másik félre a bajban. Amellett, hogy rokonok voltak, egyben igaz barátok is.
Mindkettejük eszméletlenül jól nézett ki, főleg Ben, aki egy évvel idősebb volt nálunk. Szisz azt mesélte, hogy egy motorbalesetben elszenvedett sérülés miatt rengeteget hiányzott az iskolából, és ezért osztályt kellett ismételnie. Nem mintha ez visszahúzta volna a menőségi listán, sőt szerintem előrébb tolta. A többiek ezért is felnéztek rá: hisz megbukott, ohhh milyen csodálatos - gondolhatták.
Tudom, hogy hülyén hangzik, ha azt állítom, hogy ez az egy év korkülönbség meglátszott rajta, de ő valóban érettebbnek tűnt az osztály többi fiútagjánál, sőt az osztály bármely más tagjánál. Leírhatatlanul jól nézett ki. Ha nem végeztem volna örökre a pasikkal, biztos elolvadnék tőle. (Na jó, így is elolvadok egy kicsit, de megtartva a kellő távolságot és persze a pókerarcot magamon hagyva.)
Mikor először megláttam őket, majdnem dobtam egy hátast tőlük. Minden nőneműnek vigyáznia kellett, aki a közelükbe merészkedett, könnyen elrabolták a lányok szívét, s onnan már nem volt menekvés. Izmaik még a bő póló alól is kivillantak, annyira jól ki volt dolgozva a felsőtestük. Aki egyszer belenézett azokba a csodálatos szempárokba... az biztos lehetett benne, hogy nem tudja többé elfelejteni őket. Bennek természetből kölcsönzött, ragyogó zöld szemei és sötétbarna haja volt, Daninak tengerkék szem és barna haj adatott. Mindketten sármosan jóképűek voltak, mikor mosolyogtak, aranyos kis gödröcskék jelentek meg a szájuk szélén.
Ha jobban megnéztem őket, láttam közöttük a hasonlóságokat, valóban, le sem tagadhatták volna, hogy rokonok voltak. Piros pontot adtam nekik gondolatban azért, amiért nem abból a típusból származtak, akik visszaéltek volna a külsejükkel. Biztos élvezték a csajok társaságát, de szerényen viselték és nem törték össze a lányok szívét - legalábbis Szisz elmondása szerint.
Azt is megtudtam, hogy egy együttesben, a Five Boys-ban játszanak, amiben énekelnek és gitároznak, valamint ők írják a zenéiket is (plusz van még 3 tagja a bandájuknak, mint ahogy azt az együttesnevük is mutatja). Emellett verseket is előszeretettel alkotnak, s úgy értesültem, megfelelnének profi művészeknek, annyira jól bánnak a szavakkal, legalábbis írásban.
Mert beszélgetésük kifulladt pár szóban, inkább csendben ültek és zenét hallgattak, vagy írogattak, minthogy valakivel társalogjanak. Ezeket a srácokat hívtam én visszahúzódó művészlelkeknek. Mégis lerítt róluk egyfajta lazaság, mintha minden mindegy alapon viszonyulnának a világhoz és a benne helyet foglaló emberekhez. Azonban ez közel sem lehetett igaz, mivel véleményem szerint egy jó művész az érzelmességéről ismerszik meg, azáltal, hogy foglalkoztatja őket a körülöttük zajló világ, s az abban elfoglalt helyük.
Tökéletesnek tűntek egy kívülálló számára. De én már tapasztalatból tudtam, hogy nem léteznek tökéletes emberek, csak olyanok, akik igen közel állnak hozzá.
Dorián is nagyon jóképű srác volt, de Benék mellett még ő is elbújhatott, ők még nála is lélegzetelállítóbb látványt nyújtottak, amit szavakba önteni lehetetlen, így fel is hagyok a próbálkozással. Legyen elég annyi, hogy megingattak abban az elképzelésemben, hogy egy pasi sem kell többé az életemben... Pedig ha én egyszer elhatároztam valamit, akkor azt véghez is szoktam vinni...

2012

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2014-03-12
Összes értékelés:
160
Időpont: 2014-09-15 22:23:09

válasz dpanka (2014-09-15 20:14:11) üzenetére
Kedves Panka!
Köszönöm a jó tanácsokat. Az a baj, hogy én már annyira benne élek a sztoriban, hogy nem veszem észre a hibákat. Már számtalanszor átolvastam, de ezek szerint van még mit javítani.. Ügyelni fogok rá...

Jolcsi
Szenior tag
dpanka
Regisztrált:
2007-11-07
Összes értékelés:
5357
Időpont: 2014-09-15 20:14:11

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Jolcsi!
Ezzel a prózáddal kezdtem. Már kintről elolvastam. Megyek majd tovább, ahogy időm engedi. Gördülékenyen fogalmazol. Néhol sok az ismétlés. Persze az is lehet azért mert arra akarod helyezni a hangsúlyt. Ha átolvasod látni fogod mire gondolok. A másik a "volt" szó. sok helyen felesleges. De nem akarom a kedvedet szegni, szerintem van benned írói véna. Hidd el sokan így kezdik, szerintem menni fog ez neked! Minden tanácsra amit kapsz figyelj, sokszor többet ér mint egy "kalapemelés"!
szeretettel-panka

Legutóbb történt

mandolinos alkotást töltött fel Szergej Sztrelec: A harmonika címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Egy villanás című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) A pokolban című alkotáshoz

Thuan alkotást töltött fel A pokolban címmel a várólistára

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Írj, ...vagy rágcsáld a ceruzád végét című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Írj, ...vagy rágcsáld a ceruzád végét című alkotáshoz

oroszlán alkotást töltött fel Egy villanás címmel

oroszlán bejegyzést írt a(z) Sárga vers című alkotáshoz

Kőműves Ida alkotást töltött fel Muffin címmel

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 14. című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Írj, ...vagy rágcsáld a ceruzád végét című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) A hívás című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Ti régi lombok! címmel a várólistára

mandolinos alkotást töltött fel Szergej Sztrelec: Harmonika címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)