Van egy szoba, meg egy rakás ember,
Mind arctalan, ki szólni nem mer.
Középre ülök, körbe nézek,
Neki kezdek hosszú mesémnek.

Tíz személy régen beszélgetett
A világról, de nem született
- nem lehetett - közös vélemény:
Más volt mindnél az ősi eszmény.

Az első mondott harcról szépet,
Mars felé fordult a tekintet.
Háborúba mindig ment volna,
Őrült volt, mégsem halt meg soha.

A második majdnem hajba kapott
Vele, de haragnak nem adott
Hangot mégsem, félte azt nagyon:
Béke-hívő ült a pamlagon.

A harmadik csöndben nézett
Előre, soha semmit nem érzett.
Ő volt a nemtörődöm, csak ült,
Lelkében magának hegedült.

Majd a negyedik következett,
Ki tisztelt minden művészetet.
Ő volt a kilenc múzsa őse,
Festő, dalnok egyetlen hőse.

Az ötödik ölelő anya volt,
Szívében örök béke honolt
Gyermekére bármikor nézett,
Számára fia volt az élet.

Ölében aludt a kis fiú,
Játék után volt csak halk szavú.
Ő volt az apró, szent tisztaság
Kis lelkét kerülte hazugság.

Bezzeg a mellettük ülőét!
Maga volt a csaló, bűnös lét.
Bár próbált ezerszer kilépni,
A hazugság magához köti.

A nyolcadik hitt, örökké hitt
Mindenben, minek hely nincsen itt:
Hitt a jóban, örök erkölcsben,
Hitt a szép, igaz szeretetben.

Vele veszekedett a párja,
Ki Istent soha nem láthatja,
Ő a hitetlen, mindent kérdő,
És rögtön megkérdőjelező.

A tizedik maga az ember,
Nem ért semmit, hinni, azt nem mer,
A harctól fél, a békét öli,
Szülte anyja, mégsem tiszteli.

Minden arctalan engem néz már,
Látják hirtelen, mi rájuk vár:
Az életük célja rég halál.


Keresem, mit senki nem talál.