A végtelen hosszúságú éjszaka nem akart múlni.
Ilonka néni úgy érezte, hogy már eleget aludt, réges-régen meg kellett volna virradni. Az ablak sötét négyszöge azonban nem világosodott. Felkapcsolta az éjjeli szekrényen a kislámpát és a vekkerért nyúlt. Szemüveg nélkül, hunyorogva próbálta megnézni az órát. Öt óra, állapította meg, és nagyot sóhajtott. Eloltotta a kislámpát, nyögve a hátára fordult. Már megint zsibbadt a bal karja, az ágyhoz ütögette, amíg csillapodni érezte a zsibbadást.
Odakint feltámadt az őszi szél, rázta a kerti fákat, szaggatta róluk a sárguló leveleket. Kopp, kopp, kopp mintha az ajtón kopognának, úgy hallotta.
- Ugyan ki lehet az, hajnalok hajnalán? - gondolta aggódva. Mozdulatlanul feküdt az ágyában, fülelt, de csak a szél zúgását hallotta, ahogy az lezúdult a környező dombokról. Na most megint egy koppanás! Aztán semmi. Most megint gyors egymásutánban három halk koppanás.
- Csak a dió hull a fáról a kamratetőre - nyugodott meg végre. Elfészkelődött a régi matracon, és hallgatta a szelet. Az úttesten és a járdákon sodródó falevelek száraz széle az aszfalthoz csiszolódott, zizegve szánkóztak végig az úton. Csepp, csepp, csepp, csepegett a megvetemedett tetőléceken szétcsúszott cserepek között az őszi eső a tornác kövére készített bádogvödörbe. Állig húzta a paplant, bedugta alá a karját, lehunyta a szemét.

Csatt, csatt, csatt, csattog a habverő az üstben, s, s, s, súrlódik a nyújtófa az asztalon a tésztához, kop, kop, kop, kopog a fakanál a tál oldalán, a sűrűsödő krémben, ahogyan az ügyes asszonykezek forgatják. A konyhát betölti a sülő sütemények illata. Már egy hete csak sütnek-főznek. A szobában tele a sublót minden fiókja süteménnyel. Esküvőre készülnek, az ő esküvőjére. A kisepert pajtában terítenek a kereszték a vendégeknek, a kocsmából elkért, a fal mellett körbe rakott asztalokon. Délután megrakják majd a kis dobkályhát is, amit beállítottak a sarokba, hiába van szép, napos idő, azért október elején foga van már az estéknek.
Kimosva, kikeményítve az édesanyja hófehér menyasszonyi ruhája, mind a sok alsószoknya és a csipkedíszes nehézselyem felsőszoknya, a hófehér, testhez álló, sonkaujjú flitteres blúz, a fehér zsinóros, gyöngyös pruszlik, a fehér nagykendő. Ebben esküszik ma ő is, az édesanyja egyetlen lánya.
- Jaj az a Mihály, hogy az milyen egy fess legény, azzal a sok sűrű, fekete hajával, azzal a kackiás bajszával, a nevetős fekete szemével. - ábrándozik, miközben a haját fonja egy ágba, belefonva a rózsaszín szalagot. Ma lesz utoljára így a haja, holnaptól már koszorúba fonja, feltűzi, kendőt köt rá, mint az asszonyok. Holnap már asszony lesz.
- Gyere jányom - nyitott rá az édesanyja a tisztaszobába - őtözzünk, mert egy fertályóra múlva indulni köll mán a templomba! Azzal kezdi ráadogatni sorban a szoknyákat. Milyen sok van belőle, hogy suhognak a feje felett a levegőben, mint a hófehér madarak szárnya, ahogy egymásután ráadják. Sorban mindet megköti a derekán, a csipkedíszes, nehézselyem felsőszoknya már szinte vízszintesen fekszik a többi tetején. Belebújik a grenadin blúzba, felveszi a pruszlikot, a mellén keresztbe ráköti az édesanyja a hófehér gyapjú nagykendőt. Aztán gyors léptekkel a kis üveges szekrénykéhez siet az anyja, ami a tisztaszobában a szentkép és a tükör között a falra akasztva őrzi az ő hajdani menyasszonyi pártáját. Kiemeli a szekrénykéből a díszes, gyöngyökből, szalagokból, viaszvirágokból készült fejdíszt, lefújja róla a láthatatlan porszemeket, ráilleszti a leánya fejére, akkor elégedetten elmosolyodik. Agyondolgozott két keze közé fogja a menyasszony lánya kezét, és elmondja azt, amit az édesanyja neki mondott, amikor régen, ebben a ruhában őt készítette fel az esküvőjére.
- Engedjed jányom majd éjszaka az uradnak, hogy tegye a dógát. Köll az a kisgyerek végett - azzal elfordul, és már megy is öltözködni, becsapódik mögötte a tisztaszoba ajtaja.

Ilonka néni a csattanásra egy percig az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozott, aztán kinyitotta a szemét.
- Valamit felborított a szél odakinn. Vajon mit dűt, borogat? - micsoda bolond egy idő van mindig. Az a ménkű nagy fa a szomszéd kertjében, csak azt ki ne döntse ez a bolond szél. Micsoda kár lenne abbúl - morfondírozott.
Ő tavaly kivágatta mind a nagy fákat az udvarában, nem bírta idegekkel ezeket a szélviharokat. Ez a régi öreg vályogház még elég jól ellenáll az időnek, de egy nagy fa ami kárt tenne benne, azt már nem bírná megjavíttatni, abból a kicsike nyugdíjából. Éppen elég lesz a sok hullott gyümölcsöt összeszednie, azzal a fájós derekával, meg a faleveleket összegereblyézni.
- Édesanyámmal álmodtam az imént. Azt mondják a régi öregek, hogy halottal álmodni esőt jelent. Esik is rendesen odakinn, csak úgy csurog az eresz, még idebenn is hallani.
Hát kisgyerek az nem lett. Fiatalon nagy beteg lett, sokáig a kórházban volt, úgy nézett ki, hogy meg sem marad. Aztán mégis megmaradt, csak gyerek az nem lehetett. Azt gondolta, hogy el is hagyja az ura emiatt, de együtt maradtak. Az öccsének a kisfiát, a kis Lacikát, később meg annak a két kislányát, az Orsikát és a Barbarát szeretgették, vigyázgatták a sajátjuk helyett. Milyen szépek, milyen aranyosak voltak. A kedvenc könyveikből mennyit mesélt, verselt nekik... Van amire még emlékszik is.
"Bóbita, Bóbita táncol, körben az angyalok ülnek, béka-hadak fuvoláznak, sáska-hadak hegedülnek.
Bóbita, Bóbita játszik, szárnyat igéz a malacra, ráül, ígér neki csókot, röpteti és kikacagja.
Bóbita, Bóbita épít, hajnali köd-fal a vára, termeiben sok a vendég, törpe-király fia-lánya.
Bóbita, Bóbita álmos, elpihen őszi levélen, két csiga őrzi az álmát, szunnyad az ág sűrűjében."
Az oldalára fordult és észrevétlenül lecsukódott a szeme.

- Orsika, gyere már, gyere szépen kislányom! Ne kelljen százszor mondani!- szólongatja a csepp kislányt. El kell mennie a boltba, néhány dolgot venni az ebédhez. Viszi a kislányt is, egy kis levegőzés, mozgás nem árt neki sem. Már két napja csak esik ez a hideg őszi eső, be van szorulva a házba a gyerek is. Hol őnáluk, hol otthon, de mindig csak benn a lakásban. Végre elállt egy kicsit az eső, s bár borongós most is az idő, tán nem ered el újra, amíg megjárják a boltot. Bár ha így haladnak, délre sem érnek oda. Féllépésenként megáll a kislány, leguggol, és egyre csak a földön bogarászik. Most is csak a hátát, meg a gömbölyű popsiját látja a kis kék plüss overállban, meg a nagy fehér pompont a sapkája tetején. A picike ujjacskáival egyre csak a földön turkál, a lehullott avarban. Mintha a falnak beszélne, nem akarja abbahagyni a vizes falevelek között a kotorászást ez a gyerek. Lassan, halkan megkerüli, és leguggol, hogy jobban lássa, mit csinál a kislány. Orsika egyenként felemeli a sáros, vizes elsárgult leveleket, és egy kis kupacba rakja a lábacskája elé.
- Orsikám, csillagom olyan piszkosak, sárosak a falevelek, nedvesek és hidegek a sok esőtől, megfázik a kis kezed. Gyere szépen kislányom, menjünk a boltba! Aztán főzünk finom ebédet otthon. Segítesz majd nekem? Hagyd már ezeket a lucskos leveleket! Miért szedegeted fel őket?
A kislány felemeli a fejét, a kis kerek arcocskáját pirosra festette a hideg és a hajlongás. Ráemeli huncutul csillogó nagy, barna szemét, feléje nyújtja a kezében levő sáros, vizes őszi levelet és megszólal:
- Kejesem Bóbitát!
Olyan édes, olyan meghatóan aranyos, hogy ő szólni sem tud. Felegyenesedik, aztán lehajol, hogy megpuszilja azt az édes kis arcocskát, de a kislány felugrik, és szaladni kezd. Fut, fut, egyre sebesebben távolodik tőle a kis kék ruhájában, a sapkáján billeg a nagy fehér pompon.
- Orsika! Orsika! - kiabálja kétségbe esetten.

A saját motyogására ébredt. Megkönnyebbülten sóhajtott. Csak álmodott megint. Az ablakon át már egy kis szürke derengés látszott az égen.
- Hál istennek, virrad - gondolta Ilonka néni. Ahogy világosodott, kezdett megelevenedni az utca. A szomszédok felkeltek, villanyt gyújtottak az elfüggönyözött ablakok mögött. Később elhúzták a függönyöket, a tévé képernyőjének villogása tükröződött az ablakon, ajtók nyíltak, csukódtak, zörögtek a kertkapuk, autók indultak, megelevenedett a világ.
Néhányszor nekiveselkedett, amire sikerült felülnie az ágyban. Hiába az a nyolcvan év, ami a vállát nyomja, az csak nyolcvan év...
Lassan kiült az ágy szélére és masszírozni kezdte a lábát, a karját, a vállát - amennyire csak elérte, a derekát. Óvatosan állt lábra, nehogy elessen, és nekiállt a reggeli készülődésnek.
Reggeli után kiterítette a képes újságot a konyha asztalon, amit a szomszédasszonytól szokott kapni, ha ő már kiolvasta. Feltette a szemüvegét, de nem olvasott. Számba vette a mai elintézendőket.
- Leszedem a kertből a megmaradt virágokat, kötök belőle egy csokrot. Elviszem délután a templomba, kicserélem az oltáron a vázában a virágokat. Mondok egy imát az édesanyámért, ha már vele álmodtam. Meg egy imát az uramért is. Itt hagyott egyedül már tíz éve. Magam vagyok, csak így lassacskán, még valameddig...