Harangoznak, templom felől érkező hang.
Tántorgó falevelek lepleznek, talán meg is sebeznek.
Gondolatom még mindig csak te, egyetlen te.
Megfékezed kezem, hogy ne álljon meg szívem.

Sétálok feléd, kezemben trombita.
Esztelen halk kacaja, felemás szerelmes illata.
Emlékszel akkor télen, milyen jót nevettél?
Mára minden halott, te a temető csendjében,
várod meg velem a pillanatot.

Démonokkal a parkban ülve,
hibáimmal szembenézve, teszek a tegnapra.
Mégis a szívem ki kutatja?
Sebezlek téged életem, esztelen semmise.
Szerettelek, imádtalak, gyűlölve féltem veled.
Kikövezett az övezet, rám vársz érzem jól,
S tudod mit?
Jövök nemsokára, érzem Istennek itt a mostohája,
Megkarmolta szívemet, Istenem ez már nem kegyelet.

Esteledik, készül a meleg vacsora, szívem óh te ostoba.
Családommal ülve olyan jó, démonokkal nyugtató.
Tönkreteszlek te balgatag , mert nekem a szeretet oly hallgatag.
Vágyaim ölnek meg.
Fények, drága jó testvérek, a meleg illata, a családom hű mosolya.
Elhagyom e várost messze én, talán nem ér utó a feledés.