Muki sok-sok évvel ezelőtt, egy diófa lábánál látta meg a napvilágot, ahogy az már a gyugyómanóknál lenni szokott, de azt akkor még senki sem gondolta volna róla, hogy egy napon majd olyat tesz, ami fajtája történelmében példátlan: barátságot köt egy emberrel.

A gyugyómanókról manapság már senki sem beszél, pedig egykor a honfoglaló magyarok a róluk szóló legendák miatt nevezték el a diófát gyugynak, és ez a babonás tisztelet vezette őket arra, hogy ugyanezt a nevet adják annak a falunak, amely a mai Balatonboglártól alig tíz kilométerre fekszik.

Ezek a pöttömnyi lények voltaképpen a diófák gyermekei; a sűrű erdők, amelyek a környező dombokat borítják, egykor több száz, sőt, talán több ezer gyugyómanónak adtak otthont. Hogy hogyan kerültek a diók belsejébe, azt senki sem tudja, annyi mindenesetre bizonyos, hogy születésükig a kemény csonthéjak oltalmában fejlődnek, szép lassan elmajszolva a dióbelet, és amikor már túl szűk nekik odabent, szétpattan a héj, és a fák susogó levelein átszűrődő napsugár füröszti őket életükben először. Minden termésben két gyugyómanó növekszik, egy fiú és egy lány, akik a fél dióhéjakat a születésük után is a hátukon cipelik, ettől aztán úgy néznek ki, mint holmi teknősbékák, csak éppenséggel manóarcuk és testük van.

Mukit úgy nevelték, hogy ne nagyon bízzon az emberekben, mert kiszámíthatatlan népség - ezek után természetesen mi sem érdekelte őt jobban, mint az emberek.
- Ha meglátnak, véged!- fenyegetőzött vékony, bütykös ujját égnek emelve Kobak apó, a legvénebb közülük, és ezzel valamennyire el is bátortalanította Mukit, aki szó szerint vette az öreg szavait, míg aztán egy napon a fülébe jutott, hogy lakik a faluban egy kisfiú, aki nem lát. Először nem is akarta elhinni, hogy ilyen megtörténhet valakivel, hogy még a legborúsabb éjszakánál is mélyebb sötétséget lásson ott, ahol pedig ezer színnel és formával vibrál az élet, ezért elhatározta, hogy majd ő megnézi magának ezt az embergyereket.
- Van itt valaki? - kérdezte egyből a kisfiú, amikor Muki átugrott a diófa ágáról az ablakpárkányra, majd onnan a padlóra - Hallom, hogy dobbant valakinek a lába! Ki az?

Muki igencsak elcsodálkozott, mert a népe mindig azt hajtogatatta, hogy velük ellentétben a kerekfülűeknek nagyon rossz a hallása ("Mit gondoltál, édes fiam, honnan ered a mondás, hogy hegyezd a füled?!" - mutogatott hevesen Kobak apó saját hegyes kis füleire egy alkalommal); és erre eddig még nem is cáfolt rá senki, az ő léptei pedig egyébként is jóformán nesztelenek voltak.
- Muki vagyok - felelte a gyugyómanó, kíváncsian fürkészve a kisfiú távolba révedő szemeit, aztán hozzátette:
- Gyerek vagyok, mint te, de nem mondhatod el egy léleknek sem, hogy itt vagyok, mert ha meglátnak, akkor végem!
- Itt ugyan nem lát meg téged senki - dünnyögte válaszul a fiúcska, és a hangja olyan bánatosan csengett, hogy Mukinak belesajdult a szíve - Engem Bencének hívnak. Ha nem árullak el, leszel a barátom?

Attól a naptól kezdve a gyugyómanó minden este meglátogatta Bencét, bár hogy micsoda ő valójában, azt sosem árulta el neki. A kisfiú elmagyarázta Mukinak, hogy vakon született, így aztán valóban nem látott még semmit nemhogy a világból, de a saját szülőfalujából sem: sem a dombokat, sem a különösen tiszta égboltot cifrázó csillagokat, sem a kerek erdőket; még amikor a közeli Balaton vizében mártózott is meg, akkor is csak a bőrén érezte a nyaldosó hullámokat. A gyugyómanó komoly arccal hallgatta őt, és egyre csak törte a fejét...

Aztán egyszer csak elmaradtak Muki látogatásai. Hosszú hetek teltek el, de a kis gyugyómanónak nyoma sem volt, és ez Bencének nagyon rosszul esett; meg is orrolt a barátjára, ezért aztán amikor egy éjjel Muki mégiscsak kopogott az ablakán, különösen mogorva volt vele:
- Menj innen! - vetette oda durván - Nem akarok veled beszélgetni!
- Pedig ha látnád, hogy mit hoztam neked! - lelkendezett a manó, de erre Bence még inkább dühbe gurult.
- Tudod jól, hogy nem látok semmit! - sziszegte haragosan - Tűnj el!
- Hát majd fogsz - felelte gyengéden Muki, és szeretettel nézett a kisfiúra.
Bencének fogalma sem volt róla, hogy merre járt, és mi mindenen ment keresztül az elmúlt hetekben kis barátja: olyan messzire ment Gyugytól, mint még senki őelőtte a gyugyómanók közül; hol madárháton, hol vakondokok sötét járataiban haladt, hogy eljusson a gesztenyetündérek földjére, akiknek legendás erejű gyógyfőzeteik vannak...
- Miről beszélsz? - kérdezte gyanakvóan Bence, de a hangja már nem tűnt olyan dühösnek.
- Tartsd a kezed! - kérte Muki, majd egy könnyed szökkenéssel ott termett a kisfiú tenyerében. Egész testében reszketett, mert tudta, hogy neki most vége lesz, hiszen Bence meg fogja látni, de hát ő már annyi mindent látott és megélt, a barátja pedig születésétől fogva be van zárva abba az ijesztő sötétségbe...
- Na! - nyögte bosszúsan Bence, ahogy Muki a szemébe spriccelt valamit, ami iszonyatosan viszketett. Hála a hátán lévő dióhéjnak, a gyugyómanó szinte meg sem érezte, ahogy leesett, amint Bence a szemeihez kapta két kezét, és csak dörzsölte, dörzsölte őket...
- Mi ez?... Te jóságos ég, én... Én...

Muki csak vigyorgott szomorúan, és várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, de nem történt semmi, ellenben Bence sírva borult a földre, és a kezébe kapta őt:
- Látlak téged, barátom! Látlak!
Bizony, volt mit megmagyaráznia Mukinak - először is meg kellett értetnie Bencével, hogy az nem szokványos dolog, hogy valaki ilyen picike, mint ő, hanem azért van így, mert ő egy gyugyómanó, akit senki emberfia nem látott még, és ezért továbbra sem szabad, hogy Bence bárkinek is megemlítse a barátságukat. Bánta is ő, hiszen neki minden más is annyira új és mesébe illő volt, mint maga a gyugyómanó!

Gyugy azóta ismét búcsújáró hely, mint hajdanán, amikor harangot hozott neki az eső; mert máig sem érti senki, hogyan eshetett meg akkora csoda egy egyszerű kisfiúval, hogy mire megvirradt, a szemei elől is eltűnt az éjszaka.