Ilyenkor ősszel a Halottak Napja közeledtével a temetőket mindenki igyekszik az ősz virágaival feldíszítve még meghittebbé, még hangulatosabbá tenni kimutatva azt, hogy az elhunyt szeretteink, barátaink így is velünk vannak. Holott minden rokonunk, szeretteink egész évben állandóan együtt vannak velünk a szívünkben, lelkünkben, mindennapjaink cselekedeteiben, tetteiben még akkor is, hogyha esetleg azok pillanataiban erről nem is tudunk, hiszen az élettapasztalataikat, amelyeket tőlük is megszereztünk, használjuk. Velünk vannak a minden esti imáinkban is, amikor a jó Istent arra kérjük, hogy legyen velünk életünk minden percében és elhunytjainkkal haláluk, eltávozásuk után is. Mi is kimentünk a temetőben rendbe tenni elhunyt szeretteink sírjait, amikor egy megható dologra figyeltem fel. Mivel hétköznap volt, közelünkben temetési gyászszertartás folyt. Ahogy a hátramaradottak imádkoztak, egyszer csak egy halk zúgásra figyeltem fel az ég felől. Az égen két mentőhelikopter sietett a bajba jutottak segítségére. Milyen kettősség és milyen meghatóan szép. Amíg mi idelent emlékeztünk az eltávozottjainkra és a közelben meg éppen temetés volt az égen az életért siettek. Egyben ez azt is kifejezi, hogy az élet útjába még a halál sem állhat, hiszen mindig akad olyan, aki a bajbajutotton segít, vagy ha már ez lehetetlen, meghitté teszi a búcsúzást mindannyiunk számára, amikor már arra az útra kellett lépnünk, ahonnan már, amint tudjuk, nincs visszaút. Amíg ezek a gondolatok kavarogtak bennem, a temetési szertartás lassacskán véget ért, az új sírt már elborították az emlékezés koszorúi, a mi hozzátartozóink sírjait is rendbe tette a feleségem és a mentőhelikopterek folytatták magasztos útjukat az életért.