TALÁN MOST...




Talán most egy vidámat kellene írni.
Egy olyat, mely a képzelet szülötte.
Nem valós.
Ilyet kellene írni.
Ne legyen benne keserűség, bánat,
Csak kacagás.
Most, mikor atom-ízű csend legyez.
Mert szükség van rá.
Elég a sötét gondolatokból, a hazug érzésekből.
Leigáznak engem.
Csapkodnak körülöttem.
Persze, rímek is lennének.
Olyan fülbemászóak, selymesek.
Páncélruhában kopog be hozzám az Igazság.
Kérdőre von.
Miért nem kell ő nekem?
Drámai esemény ez.
Nekem az igazság MÁR nem kell.
Ő pedig MÉG szeretné, ha kellene.
De az Igazság sáros.
Dagonyázott köztünk sokáig.
A vidámsághoz pedig meg kell tisztulni.
Az Oltár előtt.
Szent énekek repkednek körülöttem,
Imaszó duruzsol lebegve.
Hol vagyok?
Miért én tisztuljak meg?
Hol van az Igazság?
Gránát szaggatta történetek lépegetnek be.
Mellém.
Fázni kezdek. Talán nem kellett volna hozzáfognom.
Most mindenkire gondolok.
Rád is.
Te is tisztulj meg velem.
Legalább ketten leszünk.
Nem, nem, nincsenek rímek.
Most tisztulás van.
Pereg le rólam a sok szenny.
Az oltár előtt a föld habzsolva nyeli el
A sok koszt.
Alatta talán Lucifer?
Biztos örül most.
Fekete hang tipeg be koszos ruhában.
Kézen fogja Igazságot.
Én meg csak tisztulok, s irigykedem.
Ahogy telik az Idő, az Igazság egyre
Fényesebb lesz.
Miért nem én csillogok?
Pedig igaz vagyok.
Érzéseim rohanó üstökösök bensőmben,
Gondolataim ragyognak a halóban,
Titkaim fényesen keringenek a bolygók körül.
Igazság megtisztult.
Kívánhattam is.
Kegyelmet, Szövetséget.
Barátokat, Társakat.
Álmokat, Békességet.
Szeretetet, Gyengédséget.
Lehullott rólam minden korom.
És jókat gondolok.
Hogy vannak rímek.
Mert:
Most megfürödtem a forró napban,
Melegek a csillagok, mint egy paplan,
Játszadozom a szavakkal szobámban,
Ekként veszek részt a nagy játékban,
Utat kerestem, s most meg is találtam,
Oltár mellől a tisztulás után felálltam,
Hosszú az út, melyet be kell járnom,
Életem egy hosszú, vadregényes álom,
S midőn az én utam egyszer véget ér,
Fehérség felé egy új álom elkísér,
Boldog leszek, nem vádolnak hamis érvek,
Elmúlnak felettem a magános évek,

Valami vidámat kellett volna írni, olyat,
Mely nem a képzelet szülötte,
Egy ilyet kellene már írni,
S elmaradhatnak a rímek is, akár örökre.