HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 31

Tagok összesen: 1866

Írás összesen: 48396

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Cikkek / esszé
Szerző: MüszéliaFeltöltés dátuma: 2014-11-08

Ír koronaékszerek

Koronaékszereknek nevezik, de sohasem voltak azok. A Szt. Patrikról elnevezett ír lovagrend nagymesteri csillagát és jelvényét nevezik koronaékszereknek, valószínűleg azért, mert a rend nagymestere a király volt - mégpedig az angol király. III. György alapította 1783-ban, hogy a szegény írek is részesüljenek az angol civilizáció áldásaiban. Angliában ugyanis már 1348 óta létezett a Térdszalagrend, amelynek a tagjai egyáltalán semmit sem csináltak, csak élvezték a megtiszteltetést. Néha díszruhát öltöttek, és összegyűltek a windsori Szt. György kápolnában, ami nagyon nagy kiváltság. Ezt az előkelő játékot vezette be III. György Írországban. Égszínkék palástot és vállszalagot írt elő a rend tagjainak. A kékből időnként lila vagy zöld, aztán megint kék lett, annak megfelelően, hogy éppen mennyire támogatták az angol uralkodóházat. A "koronaékszereket" IV. Vilmos adományozta, ezüstbe foglalt rubinokat, smaragdokat és brazil gyémántokat.

És ezek tűntek el 1907 június 11 és július 6 között.

Néhány lovagi gallérral és egyéb gyémánttal együtt. Nagy botrány volt, amivel a nyomozás egyáltalán nem állt arányban.

Pedig maga Sherlock Holmes, vagyis Sir Arthur Conan Doyle is beállt a nyomozók közé. Talán felhívta Watson figyelmét egy-két érdekes dologra, de az ékszerek azóta sem kerültek elő.

Elég sokat tudunk arról, hogy mi történt a 20. század elején Dublinban, de nem eleget. Úgy látszik, a lovagok és barátaik nagyon vidám életet éltek. Egymást érték a lakomák és az ivászatok. Hölgyek nem vettek részt a szórakozásban; a lovagok beérték egymás társaságával. Manapság ez nem lenne probléma, de akkor éppen súlyos bűnnek számított, és a lefülelt urak különböző fogházak vendégszeretetét élvezhették egy ideig.

Ami ismét fölveti a kérdést, hogy az alternatív orientáció beprogramozott vagy eltanult viselkedés. Ha betegségnek tekintjük, a börtönbüntetés bizonyára nem gyógymód.

Nem is származott semmi jó ebből a gyakorlatból, csak A readingi fegyház balladája. Más kérdés, hogy szegény Oscar Wilde túl nagy árat fizetett ezért a költeményért. De mindegy, tudomásul kell vennünk, hogy száz évvel ezelőtt a bíróság még az Ószövetség alapján ítélkezett. Egyelőre a lovagokat nem gyanúsította senki, egyébként is volt egy kiváló pártfogójuk, Argyll hercege, aki Lujza hercegnőt, VII. Edward nővérét vette feleségül. Éppen VII. Edwardot várták a dublini világkiállítás megnyitójára, amikor kiderült, hogy lába kelt a családi ékszereknek.

Híres ékszert, festményt, miegymást nem érdemes ellopni. Nem lehet értékesíteni, és csekély boldogság lehet az a tudat, hogy jól el van rejtve a pincében vagy a padláson.

Éppen egy ilyen eset volt a lovagok egyik nagy barátja, Francis Bennett Goldney, egyébként Dublin polgármestere. A halála után gyanús tárgyakat találtak a hagyatékában: Canterbury város tulajdonát épező régi dokumentumokat, áldozókelyheket a Canterbury katedrálisból, egy festményt a bedfordi herceg gyűjteményéből, és hasonló apróságokat.

Nem az egyetlen tolvaj szarka a polgármesterek között.

Ekkor azonban még nem ismerték erről a szenvedélyéről. Természetesen a főherold volt az első számú gyanúsított, Sir Arthur Vicars (1862 - 1921), aki a páncélszekrény kulcsait őrizte.

Hol volt ez a páncélszekrény? Jól őrzött helyen?

Egyáltalán nem. Egy könyvtárszobában állt, ahol egész nap ki-bejártak a látogatók.

Akárki feltörhette a mackót...

Nem törték fel. Kulccsal nyitották ki. A két kulccsal, amelyeket Vicars őrzött.

Akkor a dolog elég egyértelmű.

Nem az. De menjünk sorsában. Edward és a dán felesége, Alexandra megérkeztek Dublinba. A világkiállítás megnyitása lényegtelen esemény volt, tulajdonképpen egy Castletown nevű urat kellett volna sürgősen lovaggá ütni. Ékszerek hiányában erről természetesen szó sem lehetett. A királyi nagymester rosszul viselte a veszteséget. Toporzékolva kiáltozta: "Az ékszereimet akarom!" Hamarjában összeütöttek egy alkirályi bizottságot, hogy megállapítsák a tényálladékot. Elvárták, hogy Vicars azonnal mondjon le. Vicars nem mondott le, és nem jelent meg a bizottság által elrendelt kihallgatáson.

Ez csak elég egyértelmű.

Még mindig nem. A bizottság Vicars nélkül is megállapított néhány érdekes dolgot. Először is, a páncélszekrényt még 1903-ban el akarták helyezni a külön e célra épített páncélteremben. Mivel nem fért be az ajtón, Vicars átmenetileg a könyvtárszobába vitette. Senki nem gondolt arra, hogy tenni kellene valamit, talán ki kellene szélesíteni az ajtót, persze ez nem csökkenti Vicars felelősségét. Az ékszereket 1907 június 11-én látták utoljára, amikor Vicars megmutatta John Hodgsonnak, a northumberlandi herceg könyvtárosának. A páncélszekrényt bezárták, és Hodgson elutazott. Nem sejthette, hogy ő látta utoljára a 160 brazil gyémántot, na meg azokat, amelyek állítólag Vicars anyjának a tulajdonában voltak.

Ki tudja, hogy a kedves mamának voltak-e egyáltalán gyémántjai.

Ezekkel nem is foglalkozott a bizottság, mintha sose lettek volna. Az eseményeket viszont így rekonstruálták: Július 5-én a takarító néni, bizonyos Mrs. Farrell jelentette a közvetlen felettesének, William Stivey-nek, hogy valaki nem zárta be a könyvtár ajtaját. Stivey közölte Vicars-al, aki állítólag vállat vont: "Tényleg? Na és?" - vagy valami hasonlót mondott. Július 6-án Mrs. Farrell már tárva-nyitva találta a könyvtár ajtaját. Vicars még mindig közömbösen viselkedett. Délután azonban odaadta Stivey-nek a páncélszekrény kulcsát, meg egy elhunyt lovag gallérját, hogy tegye a többi közé. Stivey csodálkozott, mert a széf kulcsa még soha nem volt a kezében. Egyedül ment a páncélszekrényhez, és hallj csudát, annak se volt bezárva az ajtaja. Azonnal értesítette Vicars-t, aki végre maga is odament, kinyitotta a lazán betett ajtót, és a széfet üresen találta. Kihívták a rendőrséget, és a szakértő megállapította, hogy a mackót nem törték fel; kulcsot használtak, mint az a jobb lovagi körökben szokásos. "Ezt csak Shackleton tehette," mondta halottsápadtan Vicars, és élete hátralevő részében is kitartott amellett, hogy Shackleton a tolvaj; beleírta még a végrendeletébe is.

Francis Shackleton a legjobb barátja volt.

Volt.

Szokatlanul közeli kapcsolatban voltak egymással, bár ezt most nem akarom részletezni.

Most már nyugodtan megteheted. Akkoriban az emberek persze még a kezüket is a szájuk elé tették, amikor arról beszéltek, hogy Vicars féltékeny lett Richard H. Gorges kapitányra, Shackleton újabb szívbéli barátjára. Még július 4-e előtt összevesztek, és Shackleton elutazott San Remoba.

A dátumok, ha nem csalódom... Július 4-én vesztek össze, és 5-én már nyitva találták a könyvtárszoba ajtaját. Talán a széf is nyitva volt, csak azt nem nézték meg.

Bravó, Watson. Vicars pontosan ismerte Shackleton ügyeit, már csak azért is, mert együtt laktak. Tudta, hogy Shackletonnak nincs pénze, Gorges pedig köztudomásúan enyveskezű tolvaj, aki csak a jó hangzás kedvéért nevezi magát kapitánynak. Egy garasuk nem volt, most mégis el tudtak utazni San Remoba. Vicars-nak minden oka megvolt arra, hogy Shackletont vádolja, bár utólag kiderült, hogy a kérdéses időszakban Goldney is megfordult a könyvtárban.

Elnézést, hogy közbevágok, lehet, hogy nem Vicars tette zsebre az ékszereket, de elkövetett néhány súlyos mulasztást. Először is, gondolhatta volna, hogy egy páncélszekrényt nem a nyilvános könyvtárban kell tárolni. Nem elég, hogy homoszexuális kapcsolatokat tartott fenn, amikor ez bűnténynek számított, de köztörvényes bűnözőket választott a partnerének. Egyáltalán nem lepne meg, ha most azt mondanád, hogy valaki megtudott róla egyet-mást, és zsarolni kezdte.

Lehet, hogy így volt, de ez megmaradt a pletyka szintjén. A bizottság előtt senkit nem vádoltak homoszexualitással. Pedig ez a vád nagyon könnyen elhangzott, ha egy férfit rosszindulatúan tönkre akartak tenni - éppen olyan könnyen, mintha egy hölgyről állították volna, hogy az ősi mesterséget űzi. Már 1880-ban Szodomának és Gomorrhának titulálták a Dublin Castle egész vezetését.

Felháborító, hogy összekeverik a magánügyeket a közügyekkel. Még akkor is, ha a közügyek ebben az esetben olyan vitatható értékűek, mint az angol uralom Írországban. A magánélet szent.

Az emberek nem így gondolkodnak. Azt mondják, a hercegek és lovagok végtelenül gazdagok. Legalább annyit vállaljanak cserébe, hogy mintaképként élnek. És ha ez nagyon nehéz, akkor annál inkább.

És éljenek a Biblia parancsai szerint. Egyéb meg az arbé, szolám, khargol és khagab sáskákat, törjék el a cserépedényt, amelybe beleesett egy sündisznó, tisztítsák meg a házat madár vérével és izsóppal. Ne mezgéreld le a szőlődet, kövezd agyon az átkozódót, mosd ki a ruhádat veres tehén hamujában, áldozz újévkor egy fiatal tulkot, egy kost, hét bárányt, és egy kecskebakot.

Az idők és az erkölcsök megváltoznak, de nem jó az, ha van egy ideálod, ahhoz mérheted magad, és tudod, hogy még mit kell tenned?

Nem feltétlenül. Ha belátom, hogy milyen messze vagyok az ideáltól, az egésztől elmegy a kedvem. De ha már a felelősségről beszélünk, az első hibát az követte el, aki Vicars-ot kinevezte. Genealógus és címerkutató volt, Oxfordban kellett volna maradnia, megsárgult papírok és ócska vacakok között.

Igen. Akkor nem Shackletonnal ismerkedik meg, hanem valaki mással, aki pontosan olyan. Shackletont azonban felmentette a bizottság, mindössze kiutasították az országból. El is ment boldogan, de úgy látszik, mindenkit nyomon kísért az átok, aki belekeveredett a koronaékszerek ügyébe. Shackleton pl. mégis börtönbe került 1913-ban valami csalás miatt, állítólag ellopta vagy elcsalta egy özvegy megtakarított pénzét. 15 hónap kényszermunkára ítélték, aztán különböző álneveken élt még 1941-ig. Gorges időnként azzal dicsekedett, hogy ő lopta el az ékszereket, aztán 1915-ben megölt egy rendőrt, és börtönbe került. Legenda vagy valóság, de talán mégis inkább legenda, hogy egy vonat elé vetette magát a londoni Edgware Road állomáson. "Jellemző, jegyezte meg egy rokona, legalább egy decens helyet választott volna, mondjuk a South Kensington állomást." Törölték a nevét a családfáról, de ezt már végképpen nem hiszem; csak a nemesi családok tartják számon az őseiket. Pierce O'Mahony Vicars unokatestvére vagy féltestvére volt, 1914-ben átlőtt szívvel, holtan találták. Hivatalosan vadászbaleset volt, de az emberek gyilkosságról beszéltek. Goldney autóbalesetben halt meg 1918-ban Franciaországban. Mrs. Farrell csupán elvesztette az állását, és nagy szegénységben halt meg 1910-ben.

Rosszkor, rossz helyen volt. De mi történt Vicars-al? Mulasztást követett el, és ennyi?

Ennyi. Visszavonult vidékre, Kerry megyébe, Kilmorna faluba, és szívesen eltemette volna a lovagi élet ábrándjait. Az újságok azonban gondoskodtak arról, hogy ne tudjon felejteni. 1908-ban a Gaelic American szenzációs leleplezéseket közölt. Azt állították, hogy egyszer valaki tréfából ellopta a széf kulcsait a teljesen részeg Vicars-tól, és aztán postán visszaküldte. Shackleton és Gorges megismételték a jó viccet, a kulcsokat azonban nem küldték vissza. A hatóságok mindent tudtak, "de nem akartak botrányt."

Ezt csak egy nagyon amatőr újságíró körmölhette. Különösen az utóbbi megjegyzés hangzik nagyon meggyőzően.

Nem is foglalkozott velük Vicars. 1912-ben azonban új rágalmakkal állt elő egy angol újság, a London Mail: Vicars szeretője, egy hölgy, titokban másolatot készíttetett a páncélszekrény kulcsáról, és az ékszerekkel külföldre szökött. Vicars az ügyvédje, Tim Healy tanácsára beperelte az újságot. Elismerték, hogy a story alaptalan, a kérdéses hölgyet a szerkesztőségben találták ki. Vicars 5000 Ł kártérítést kapott.

5000 Ł, ez érdekes. 1927-ben felröppent a hír, hogy az ékszerek előkerültek, valaki felajánlotta megvételre az Ír Köztársaságnak. W.T. Cosgrave miniszterelnök 5000 Ł-ot fizetett értük, de elrendelte a szigorú titoktartást.

Az ékszerek csak annyit értek volna, mint a kártérítés egy rágalmazási perben?

Más szépséghibája is van ennek a történetnek. Elrendelték a teljes titoktartást, az adásvételről nem készült dokumentum, de mégis mindenki tudja, hogy mit kellett volna titokban tartani. Azt ugye mondanom sem kell, hogy az ékszereket azóta sem látta senki, ezért ha csak nem feltételezzük, hogy Cosgrave megtartotta magának, és elrejtette a pincében vagy a padláson, az örökösei pedig azóta se találták meg.. ez már igazán fantasztikus történet.

És természetesen nem is igaz. Hallottam valamit félfüllel, hogy orosz cári ékszereket is őriztek Dublinban, aztán egy ideig valóban megfeledkeztek róluk, és nagy bocsánatkérések közepette küldték vissza a szovjet államnak. Valaki összetévesztette az ír és az orosz koronaékszereket, ez a magyarázata annak, hogy egyszer megkerültek, máskor meg elvesztek örökre. Ilyen hibát esetleg elkövethet egy hivatalnok, aki az egész életét akták között élte le, és sose látott más ékszert, mint a jegygyűrűjét.

Miért őrizték volna az orosz koronaékszereket Dublinban?

Miért ne?

Ez nyomós érv.

Vicars 1917-ben megnősült, ekkor már 55 éves volt. De nem sokáig élvezhette a házi boldogságot, 1921-ben lelőtték a felesége szeme láttára, és felgyújtották a házát. Ez az akció nem volt kapcsolatban az ékszerekkel. Vicars angol katonákat bújtatott a függetlenségi háború alatt. Ez volt a halálos bűn, az IRA-t egyáltalán nem érdekelték egy angol király ékszerei. Ha valaki nagyon akarja, felfoghatja úgy, mint az ékszerek átkát.

Ez tehát az egyik dolog, a múmia... akarom mondani, az ékszerek átka. Mindenkit bajba sodortak, aki a közelükbe került. A másik az, hogy szó sincs tolvajlásról. Az ékszereket Owen Kerr dublini rendőr vette magához, hogy leleplezze a főurak homoszexuális orgiáit. Nem lehet kizárni a politikai indítékokat, sőt azt sem, hogy egy ponton mindent visszaküldtek az angol királynak, jelvényestől és csillagostól. Tény csak az, hogy az ékszerek nincsenek a Tower-ban. Véleményem szerint már 1907-ben szétszedte egy ügyes ékszerész; a gyémántokat, rubinokat és smaragdokat egyesével értékesítették. Senki nem tudhatja, honnan származik a kő, amelyet a gyűrűjében visel.

Én azonban tudom... egy üveges műhelyéből. De tény az is, hogy a levéltári anyag nagyon hézagos, éppen a döntő évekből hiányzik a dokumentáció. Sean Murphy kutató azt állítja, hogy egyes aktákat szándékosan semmisítettek meg.

Nem az első eset a történelemben. Valahányszor rendszerváltás történik...

... ami egyáltalán nem ritka esemény.

Vagy ha nem is a rendszer változik meg, csak a hatalmon levők neve...

... ami szintén nem ritka. Többen azt gondolták, hogy az ékszerek egy angol vagy amerikai magángyűjteményben vannak, hogy a százéves évfordulóra előkerülnek.

Szamárság, miért kellene megünnepelni egy lopás századik vagy akárhányadik évfordulóját?

Nem tudom. Talán arra számítanak, hogy már elévült a dolog, és nyugodtan előállhatnak az értékes kincseikkel.

Ez nagyon bonyolult kérdés. Biztosan eltérő rendelkezések vannak érvényben Angliában, Írországban, meg abban az országban, ahol jelenleg lappang. El tudod képzelni, hogy előáll egy Rockefeller vagy Bill Gates formátumú milliárdos, és bejelenti, hogy nála van a szajré?

Mindent el tudok képzelni, de ha az ékszerek még megvannak valahol, akkor a legvalószínűbben Írországban. 1983-ban valaki állítólag meg is mondta a halálos ágyán, hogy hol kell keresni, egy mezőn a Dublini-hegység közelében. A kérdéses mezőt felásták, de nem találtak semmit. Reklamálni már nem lehetett, mert az illető közben meghalt.

Egy ilyen információ alapján kivonul a rendőrség?

Nem kellett hozzá nagy befektetés. A gond az, hogy még számos hasonló mező van az előhegységben, és az ékszereket akárhol eláshatták. Nem elképzelhetetlen, hogy mégis Vicars a hunyó. Már többször jelentették, hogy éjszakánként különös dolgok történnek a kilmornai ház romjai között. Embereket véltek látni lobogó szurokfáklyákkal, de ha közelebb mentek, mindenki eltűnt, és a bátor kísértetvadászokat síri csend fogadta.

Hiszi a piszi.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

oroszlán bejegyzést írt a(z) Sárga vers című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) A csavargó kismacska című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Lakatra zárva című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) A fuldokló című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megjött az éj című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megjött az éj című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Az Aare ott örökkön zúg címmel a várólistára

dodesz bejegyzést írt a(z) XXI. századi ballada című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Három lány 11. címmel a várólistára

alberth alkotást töltött fel A pünkösdi rózsaszirom címmel a várólistára

alberth bejegyzést írt a(z) A csavargó kismacska című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Sarokban című alkotáshoz

Scherika bejegyzést írt a(z) Gondolatok Bonifác napján című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Gondolatok Bonifác napján című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)