Szerelem partján tántorogva ,
nem tudva nap, sem évszakot
botladoztam át a januáron.
Ez a Valami mélyen megfogott.

Idétlen mosollyal, hangos vigyorral
adtam át nap mint nap magam
annak a felejtett, ébredő érzésnek
mely mindenki szívében megfogan.

Kerestem ezer kapaszkodót,
téptem virág és bokorgyökeret,
mégis csak csúsztam egyre lejjebb,
szívszakadék pereme felett,

átfújt a szél, és dideregtem
mint aki nyáron is lázban ég,
először magam is kinevettem.
Bolond! Ez árok nem szakadék,

annyi ilyenen léptem már keresztül.
Hogy szívem a torkomban dobogott,
ha hátranéztem, gúnyoltam magam.
S most érzem, hogy mégis megfogott.

Vihar ez bárki bármit állít,
vad hózápor, szél, mit szél, förgeteg,
felkapva engem, ezer mással persze,
a szédülésig pörgetett,

néha leejtett, s a pillanatnyi csöndben
ültem, mint aki nem tudja merre van,
honnan jött, hová tart, fél-gyerek-felnőtten
kerestem a helyem, kerestem magam.

Nem engedem hogy szédítő viharok
tépjék szakadt szívem mint rongyos kabátot,
valahol legbelül tudom hogy ki vagyok,
megfogalmazódom, a világra kiáltok...

de fáj az én. A szívvihar oly jólesőn sodor,
szállni és zuhanni oly finom-szédítő,
megrészegít, mint a könnyedén finom bor,
tűnik a kor, tűnik az idő...

És mi lesz utána? Mi történik majd ha
a vihar elcsitul, és tiszta lesz az ég,
agyam tovább jótékony köd nem borítja.
E bódult szédülésből mire futja még?

Csöndesős hajnalban kódorogva
mint akit éppen elhagy a mámor,
megsebeztél, de gyógyulok már,
ezerszer áldott és átkozott Ámor.