HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 5

Online vendég: 28

Tagok összesen: 1826

Írás összesen: 45413

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2017-11-19 20:37:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / mese
Szerző: túlpartiFeltöltés dátuma: 2014-11-20

A zongoratanár I rész (megjelenés)

Sok történetet ismerek zongoristákról. Próbálom felsorolni a legszeretettebbeket:
a zongorista (Roman Polanski filmje), aztán no még a Zongoralecke (Jane Carpila csodálatos filmje), és, végül: Az óceánjáró zongoristája (utóbbi A. Baricco: Történet c. regényéből született.) A felsorolt történetek nagyon fontosak nékem, annak ellenére, hogy nem rólam szólnak. Mondhatni, közöm hozzájuk semmi. (Mert nem tudok zongorázni.) Se. De lenyűgöztek, megértettem őket, tudom, ez most kissé nagyképűen hangzik, de finomítok: vagyis úgy érzem, megértettem belőlük valamit vajmi keveset, számomra fontos, néhány egészen "apró dolgot." No meg ezek a történetek mindannyinkról szólnak, akár beismerjük, akár nem.

Szerintem minden megírt történetnek van valamilyen valóság-alapja. Még a legfurcsábbaknak is. Vagyis valahol, valamikor, valakivel, valakikkel az a történet megtörtént; csak épp máshol, másmikor, másvalakivel, másvalakikkel. "Na" szóval: a történetek már csak ilyenek. Meg volt arra is példa, épp elég, hogy hogy az ember kitalál egy történetet, vár valami történésre, vár valakire, aztán döbbenten látja, hogy az a történet életre kel, "önállósul", mintegy folytatja magát. Kitalálójától függetlenül.

Nekem is van saját történetem. Történet egy zongoratanárról. Pontosabban ez a történet sem az enyém, közöm hozzá éppúgy semmi; a lányom mesélte el, a történet az ő iskolájukban esett meg. (A kislányom tanár egy általános iskolában, egy nagyvárosban, valahol a "végeken".)

Ehhez a történethez csupán annyi közöm van, hogy megpróbálom elmesélni, és elképzelni, megérteni, ami akkor ott történhetett. Természetesen nem szándékom magam mérni az előző alkotókhoz, kicsit sem akarom, van realitásérzékem - nagyritkán előfordul ez azért. És a történet megírása különösen nagy kihívás, mert nem akarom hozzátenni, amit magamba' gondolok, amit magamba' érzek erről az egészről, gondoljon erről az esetről az olvasó akármit, valahol, akárhol, bármikor.

- Nos? Hogy haladnak a gyerekeink a zongoratanulásban? - a csuda- mindig- mosolyogós-szemű, (önmagával szemben) szigorú igazgatónő, szokása szerint szélvészként toppant be a tanáriba; mindig futott, szaladt, sertepertélt, mert dolga volt rengeteg, volt elintézni valója ezernyi, és, felvállalt ügyei általában sikerültek is néki. Drága árat fizetett mindezért, mert mindenkivel törődött, és valójában mindig elégedetlen volt magával, pedig, minden fontos dolgának, meg mindenkinek megfelelt - sokan vissza is éltek ezzel - csak magával volt elégedetlen, önmagának nem tudott (valójába nem is akart) megfelelni.
-
- Ki így, ki úgy - válaszolta erre ő, szokása szerint halkan, és zavartan elmosolyodott. Tudja, van itt néhány nagyon tehetséges gyerek. Meg vannak tehetségtelenek, belőlük sose lesz még csak középszerű zenész sem. És sajnos, közöttük vannak a legszorgalmasabbak. És én magamban nagyon sajnálom őket.

- Ez szomorú, "naggyon-naggyon" szomorú, de legalább örömet lelnek a zenében, és ez mindennél fontosabb.

("Naggyon-naggyon": ez volt az igazgató asszony kedvenc szavajárása; ő maga "naggyon-naggyon" tudott dolgozni, küzdeni az iskola dolgaiért, meg "naggyon-naggyon" örülni, ha valami sikerült, tudott "naggyon-naggyon" szomorkodni, ha valami nem, meg tudott szeretni is... Mert ő olyan "naggyon-naggyon" kedves asszony volt.)
- Hallja, magáról igazán nem mondhatni, hogy túlzottan kommunikatív lenne - a választ már alig hallotta, mennie kellett, mert várták a "tankerben", aztán fel kellett készülnie: délután csatározás az Alapítvánnyal, este meg szülői értekezlet... De azért a hallotta a választ, véste emlékezetébe.

Már senki sem emlékezett arra, mikor érkezett (a zongoratanár). Utólag valamennyien megegyeztek abban, hogy valamikor október derekán történhetett. Mert rég elkészültek már az órarendek, elkészült a tantárgyfelosztás, meg a szeptemberi statisztika, néhány kivétellel megérkeztek a tankönyvek, munkafüzetek is, üzenők kezdtek fontos adatokkal betelni; "kedves szülő! az ön gyermeke ma otthon felejtette üzenő füzetét, tornafelszerelését, bogárgyűjteményét, a WC-ben nagyanyja eltulajdonított műfogsorával ijesztgette az alsósokat, énekórán ritmikusan egy közismert kantátát röfögött, osztálytársnőjét erőszakkal a fénymásolóhoz hurcolta, ahol annak fenekét lefénymásolta! Kérem szíves intézkedését, gyermeke szigorú megfeddését!" Szóval: rengeteg fontos információ.
Fura volt az az ősz, az az október, amolyan fázós, esős, esernyős, nyálkás, nyirkos. Hamar feledtette (nem is olyan) kedves ősz a nyarat.
Ő meg csak belépett a tanáriba, halkan, udvariasan köszönt odabólintott mindenkinek, és lehetetlen volt nem visszamosolyogni rá. Olyan jelentéktelen, olyan szürke volt, hogy - paradox módon - szürkeségével kiemelkedett a hozzá hasonló, összes szürke sorstársai közül.
Felöltőjét felakasztotta a fogasra, körülnézett, keresett helyet, aztán megtalálta, leült a tanári szoba elzugott sarkába, ott talált helyet, (jaj, csak senkit ne zavarjon, a világért se), kicsit összedörzsölte a tenyerét, mer az ujjai elgémberedtek, aktatáskájából selyempapírba csomagolt szendvicset vett elő, szalvétát tett az asztalra, nehogy mindent összemorzsázzon. Befejezte az evést, elrakta a szalvétát, eltakarította a szemtelen-véletlen önállósodó morzsákat, hogy nehogy bajt okozzon, a selyempapírt összegyűrve a szemetesbe dobta. Ilyen volt.
Töltött magának kávét, a közös pedagógus kávéból, tejpor, tejszín nem kellett, azokra érzékeny volt, meg nem kellett a cukorból se, pótolta azt mással, cukorpótlóval, magába igyekezett, hogy természetesen viselkedjék (csak semmi pánik, nem kell félnem, senki se zaklat senki se bánt, egyelőre senkinek se tűntem fel itt).

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Első gyermekem születése 3 című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) szíved-karod című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Első gyermekem születése 2 című alkotáshoz

Ylen Morisot alkotást töltött fel A hold nappal címmel a várólistára

Ylen Morisot bejegyzést írt a(z) Holdbárka című alkotáshoz

Chloe bejegyzést írt a(z) szíved-karod című alkotáshoz

Chloe bejegyzést írt a(z) Mondd Uram című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Várakozás címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) Ha egyszer... című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) November című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Élet című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) A megperzselt völgy című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Holdbárka című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) A lóápoló 42. fejezet című alkotáshoz

Habib bejegyzést írt a(z) Mondd Uram című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)