A Fable

Some cawing Crows, a hooting Owl,
A Hawk, a Canary, an old Marsh-Fowl,
One day all meet together
To hold a caucus and settle the fate
Of a certain bird (without a mate),
A bird of another feather.

'Myfriends,'saidtheOwl,withalookmost wise,
'The Eagle is soaring too near the skies,
In a way that is quite improper;
Yet the world is praising her, so I'm told,
And I think her actions have grown so bold
That some of us ought to stop her.'

'I haveheard itsaid,'quoth Hawk,with a sigh,
'Thatyounglambsdiedattheglanceof her eye,
And I wholly scorn and despise her.
This, and more, I am told they say,
And I think that the only proper way
Is never to recognize her.'

'Iam quite convinced,'said Crow,with a caw,
'That the Eagle minds no moral law,
She's a most unruly creature.'
'She's an ugly thing,' piped Canary Bird;
'Some call her handsome—it's so absurd—
She hasn't a decent feature.'

Thenthe oldMarsh-Hen went hopping about,
She said shewassure—she hadn't a doubt—
Of the truth of each bird's story:
And she thought it a duty to stop her flight,
To pull her down from her lofty height,
And take the gilt from her glory.

But, lo! from a peak on the mountain grand
That looks out over the smiling land
And over the mighty ocean,
The Eagle is spreading her splendid wings—
She rises, rises, and upward swings,
With a slow, majestic motion.

Up in the blue of God's own skies,
With a cry of rapture, away she flies,
Close to the Great Eternal:
She sweeps theworld withherpiercing sight;
Her soul is filled with the infinite
And the joy of things supernal.

Thus rise forever the chosen of God,
The genius-crowned or the power-shod,
Over the dust-world sailing;
And back, like splinters blown by the winds,
Must fall the missiles of silly minds,
Useless and unavailing.
_____________________________________


Egy tanmese

Bagoly, Kanári, Sólyom, Vízityúk,
Pár hangos Varjú, úgy is, mint tanuk,
Egy szép nap összejöttek,
Hogy egy madárnak sorsát
Rendezzék, megvitassák,
Kit más fajként jelölnek...

"Barátaim - a Bagoly így dohog -
Egyáltalán nem illendő dolog,
A Sas túl fennen szántja az eget!
Bár dicséri a világ, azt hiszem,
Amit cselekszik roppant helytelen,
Kell, hogy közülünk egy állítsa meg!"

Sóhajt a Sólyom: "Hallottam, beszélik,
A nézését túl bárányok sem élik,
Ezért lenézem őt, és megvetem.
De minden más miatt, mi hallható,
Úgy vélem, egy csak elfogadható:
Ne ismerjük el főnöknek sosem!"

Egy Varjú szólt: "A Sasnak, milyen kár,
Az erkölcsön az esze sose jár,
Ő olyan, akit öntörvény vezet!"
Kanári füttyel toldta: "Rút fazon!
És hogy szelíd? Ez abszurd, állítom!
Egy Sas decens természet nem lehet!"

A Vízityúk szólt, s ugrált ez alatt:
"Kétségem nem volt, és nem is maradt,
Hogy itt mindenki igazat szól, sőt.
Hogy Sas röptét meg kell állítani,
A magas égből leszállítani,
S megfosztani a dics fényétől őt.

De ím! A csúcs, a hegynek koronája,
Mely letekint a roppant óceánra,
S a földre is, mely mosolyog,
Épp az a hely, honnan a Sas felröppen,
És pompás szárnyán száll magas körökben,
Mi méltóságteljes dolog.

Az Isten kék egén is által
Süvít ő lelkes vijjogással
Az Örökkévaló fele:
A földre néz éles szemekkel,
De lelke már a végtelennel,
Mennyei örömmel tele.

Isten kegyeltje így tör máris,
Az örök erős, zseniális,
A porfészek világ fölé,
S mint szélben súlytalan szilánknak,
Hullani kell az ostobáknak
A földhözragadtak közé.