Lassan kezdtek visszahúzódni a vizek, amelyek elöntötték az igapót. Még néhány nap, s felszabadulnak, járhatóvá válnak az őserdő vízi útjai, hajózható lesz az igarapé. Végre segítséget kaphatnak Padamóból, vagy San Felipéből a központi missziós állomásról: gyógyszereket, fiziológiás só-oldatot tartalmazó palackokat, orvosi felszerelést, élelmiszert.
Antonio utasította Neyomit, hogy helyezze üzembe a rádióadót. A nő helyet csinált az asztalon, feltette az ormótlan, utazókofferhez hasonlatos készüléket, és beindította az aggregátort. Azaz csak beindította volna, mert a gépezet nem működött. Santa Christivel akartak beszélni, hogy minél előbb indítsanak el lefele a Casiquiarén egy motorcsónakot az ellátmánnyal. Ott volt dr. Voght is, ő tudta elsősorban mire van szükség a kórház fenntartásához.
Neyomi rángatta egy ideig a beindító zsinórt, aztán kifulladva megállt.
-Nem megy! Nem segítene valamelyikük?
Antonio odalépett a nő mellé. Az aggregátor a sarokban volt. Hosszú kipufogócsöve az oldalponyva alatt kilógott a szabadba.
-Álljon csak kicsit arrébb!
Hasztalan küszködött, nem akart indulni az Istennek se.
-Bocsánat, hogy közbeszólok - szólt közbe az orvos - benzin van benne?
-Persze, hogy van - bosszankodott felegyenesedve a pap. -Magam töltöttem tele egy hete.
-Nézze azért meg!
Az atya elrittyentett egy cifrát, amit itt most nem idéznénk, de azért fújtatva, prüszkölve kicsavarta a benzintartály kupakját, és belelógatta azt a fapálcikát, ami a benzinszint mérésére lett rendszeresítve. Kihúzta a pálcát, és diadalmasan felmutatta: nézze meg doki, majdnem tele van, nem megmondtam?

Tanakodtak, mit lehetne tenni? A rádióadó, a kapcsolatot jelentette a külvilággal, tudták, a nélkül ki vannak szolgáltatva a vak-véletlennek. Az atya hívatta Pedrot és Carlost ők értettek az ilyesféle műszaki dolgokhoz. Hosszan babráltak vele leszerelték a fedelét, belenéztek, beletúrtak, kicsavartak valamit, piszkálták az úszót egy csavarhúzóval.
-A gyertya rendben van -, közölte Carlos, olajos kezével a homlokát törölgetve - és azt hiszem, az úszó is. Szikra, és üzemanyag tehát rendben, ez a kettő kell a működéshez. Próbáljuk meg akkor újra.
Pedro visszatette a fedelet, Carlos megpróbálta berántani. Kerregett az indító-motor, de a masina fő-motorja nem ugrott be.
-Tegyen már valamit! - mordult rá az orvos türelmetlenül, ingerült hangon. -Maga itt a felelős vezető, nem? Meghal a lányom, s meghalnak a többiek is, akik súlyos állapotban vannak'
A pap arca zárkózott volt, szeme villanása azonban árulkodott a belsejében dúló érzelmi viharról. Hátat fordított a doktornak, és az indiánokhoz beszélt.
-Pedro, Carlos, figyeljetek! El tudunk indulni ma, vagy holnap a motorcsónakkal? Mennyire ment vissza a Sjemice?
-Naponta apad majd' fél métert - mondta megfontoltan, minden szavát patika-mérlegre téve Pedro. -Ha most azonnal nem is, de elképzelhető, hogy egy-két napon belül hajózható lesz. Mindenesetre, én most azonnal szólok néhány embernek, s ha lehet, még ma visszatesszük a kikötő-stéget a helyére, s a csónakokat is visszatesszük a vízre, a stég mellé. Gyere -, szólt oda Carlosnak - nézzük meg, mi a helyzet!
Elmentek, kétségeket hátrahagyva. Ment az orvos is, várták a betegei. Néhány perc elteltével Antonio követte. A kórterembe lépve megállt a szélső függőágynál, jó messze Etheltől. Kaébe éppen akkor tette tisztába. A betegek, s így Ethel is meztelenül feküdtek ágyaikban csak egy vékony lepedővel voltak betakarva, így könnyebb volt mosdatni őket. A pap nem mert odanézni, mégis látta egy-egy akaratlan, odavetett pillantással, mi történik. A lepedő csak az alsótestét fedte, deréktól lefele. Saját hányadékában feküdt, rá volt kenődve a mellkasára, s csont-sovány karjaira. Kaébe lehúzta róla a lepedőt, és a földre dobta. Félvödörnyi vizet zúdított a krétafehér, vézna, élettelennek tűnő testre, majd egy szivaccsal letörölte testéről a mocskot. Felemelte a lábait, széttárta, mint egy kisbabának, s alul is lemosta. Ráöntötte a maradék fél vödörrel, szivaccsal felitatta, s egy tiszta frottír-törölközővel szárazra törölte a bőrét. Végül, a lábakat újra felemelve bekente a fenekét vazelinnel. Amikor újra odanézett, Ethel már nyakig be volt takarva, friss, tiszta lepedővel, s halotthalványan, mozdulatlanul hevert a chinchorróban.

Kaébe vitte kifelé a vödröt és a szivacsokat. Az orvos odament hozzá. Pislogó, álmatlanságtól bedagadt, vörös szemeivel úgy nézett rá, mintha először látná.
-Maga mit csinál itt kislány? Nem megmondtam magának, hogy semmi keresnivalója nincs a kórteremben? El akarja maga is kapni?
-És, ha igen, mi köze hozzá!
-Az, hogy itt én rendelkezem. Szemem elé ne kerüljön még egyszer, megértette?
Kaébe felrántotta a vállát.
-Csak törődjön a betegeivel doki, velem ne foglalkozzon!
S ment tovább a vödörrel, hányaveti nemtörődömséget hangsúlyozva minden mozdulatával.

Ethel haldoklott. Az élet már csak hálni járt bele. Eszméletlenül, magatehetetlenül feküdt az ágyán, szemei csukva voltak. Julianna percenként futott oda, figyelte, lélegzik-e még? Tudta, a folyadékveszteség, a kiszáradás végzetes lehet. Kétségbe esve törte a fejét, hogyan segíthetne? Kaébe haladt arra a mosdató-tállal, odaintette.
-Tedd le azt a tálat kislányom. Szaladj a konyhába, s kérj Zejetétől egy csésze langyos teát!
Kaébe letette a földre a tálat, s hátra szaladt a konyhába. Nemsokára már jött is vissza, jókora bádog-bögrével a kezében.
-Itt vagyok.
-Jól van! -A nővér biccentett. -Gyere, ülj ide erre a székre. -Amíg Kaébe odavolt, kerített egy szétnyitható vászonszéket, olyasmit, amit a horgászok használnak a vízparton.
-Merítsd bele a kanalat, s a széléről csepegtess teát a szájába! Csak óvatosan. Cseppről cseppre. Várj, hozok csipetnyi sót, belekeverjük!
Ült Kaébe óraszámra Ethel függőágya mellett, a kinyitható vászonszéken, s csöpögtette cseppenként az éltető folyadékot a kiszáradt, cserepes ajkak közé. Késő este Julianna le akarta váltani, Kaébe azonban visszautasította.
-Jól vagyok. Ez nem fárasztó. Csak ülök itt és csepegtetek.

A hajnal ott érte. Ugyanabban a pozitúrában ült még mindig a széken, hosszú lábait felhúzta. Nem látszott rajta fáradtság. Mosolygott. Az indiánoknál másképp jelentkezik a fáradtság, mint a civilizációs körülmények között felnövő embereknél. Bármelyik fehér nő már rég ájultan fordult volna le arról a székről! Kaébeén nem látszott kimerültség. Ha vittek neki valamit enni, inni, megköszönte, s ott helyben, anélkül, hogy testhelyzetén változtatott volna, elfogyasztotta. Néha pisilnie kellett, kiment, leguggolt az épület mögött, s elvégezte. Aztán visszaült a helyére, felhúzta a térdeit, s sztoikus nyugalommal csepegtette tovább a teát. Lehet, hogy szunyókált közben, ki tudja? Meglehet, hogy szunyókált, mint katona az őrposzton szuronyos puskájára dőlve, melynek hegye már az állát csiklandozza. E sorok írója emlékszik rá, milyen érzés arra ébredni, hogy kis híján felnyársalja magát az ember a saját szuronyával! Ráadásul Kaébe indián volt, és abban a korban volt, amikor a bokájánál fogva felakasztva is képes lett volna aludni.

Péter, amikor csak tehette, beszökött a kórterembe. Hintázott fejjel lefelé a tartókötélen Ethel feje felett, s vékonyka, aggódó hangon makogott hozzá. Aztán, ha észrevette Julianna nővért közeledni kezében a seprűvel, sipsiric, hanyatt-homlok menekült.
-Nesze, te buta állat, nesze - lihegte a nővér, s vadul csapkodta a kicsi majom hűlt helyét.
A majmocska azonban az első adandó alkalommal visszaszökött, így ez a kergetőzős játék kettejük között egész nap folyt.
Antonio soha nem ment oda Ethel ágyához, de bármerre járt a kórteremben, őt figyelte. Szüntelenül imádkozott magában, mozgott a szája. Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz! Ha elveszítjük, én leszek a hibás, egyedül én. Nekem kellett volna megakadályoznom, hogy agyonhajtsa magát! Szűzanyám, könyörögj érte szent Fiadnál, Jézusnál! Szentlélek-isten, fogadd kegyelmedbe, erősítsd őt, bátorítsd a lelkét!
Az Aszpirin is elfogyott. Dr. Voght elrendelte, hogy Ethel, és a többi lázas beteg részére készítsenek priznicet, áztassanak be lepedőket, amelybe belecsavarhatják őket.