I. CSÚNYÁCSKA

A legelbűvölőbb csúnya lány Rónatelky Lilla volt azok között, akiket világéletemben láttam. Pedig láttam egynéhányat, azt elhihetitek. Hámori Bandi soha el nem mulasztotta felhívni a figyelmemet rájuk, ha a Dunán jártunk evezős csónakkal. "Szeva' kislány, ne haragudj de te olyan csúnya vagy, hogy csak uborkasalátával lehet rád nézni" -kiáltotta oda a stégen napozó leányzónak, s, hogy mondanivalóját alátámassza, evezője tollával lefröcskölte a csúnya lányt. No, de hol voltak a stégen napozó csúnya lányok Rónatelky Lillához képest!
Ha az ember egyenként vizsgálta arcának részleteit még tán nem is talált semmi kivetnivalót. Igaz, hogy a szem olyan világos volt, mint a víz, a szempillák és szemöldök szabályos, de seszínű, a száj pici és csücsöri, s a fülek, Istenem, a fülekre nem is emlékszem, mert mindig sísapkában láttam. Szóval külön-külön rendben lett volna a dolog. De az egész arc úgy volt összetákolva, hogy azt valóság-hűen leírni nem lehet. Szemei túl messze álltak egymástól. Orra a középvonaltól fél-újnyira jobbra helyezkedett el. Nem volt álla, arca a szájjal fejeződött be alul. S mindehhez képzeljetek el egy vörösre csípett, lila bőrszínt átbarázdálva hajszálrepedésekkel!
"Lilla szívét kértem, s megadá az ég" -szavalta dr. Völgye, ha meglátta a csúnya lányt a síliftnél sorban állni.
Az ifjú hölgy ilyenkor elpirult, s ez még rosszabb volt, elviselhetetlen volt.
Csúnyácskának dr. Völgye nevezte el. A Deresen tipródtunk éppen, a korongos felvonó beszállójánál, léc a lécen, csikorog az él, elfojtott káromkodások szlovákul, magyarul. Egyszer csak azt mondja a Völgye: -Testvér /mert abban az időben a Hámori után szabadon "Testvérnek" nevezett már minden haver a hegyen/, nem láttad ma még Csúnyácskát?
Poénnak szánta, nyerített is mindenki, aki hallotta.
-Ne fesd az ördögöt a falra, -kiáltott rá Kaltenbunner, -mert megjelenik!
Botjával felmutatott a buckákra, s már láttuk is. Messziről megismertük mozgását, porzott a hó, ott kígyózott lefele Rónatelky Lilla.
Elegánsan mellénk siklott, már-már úgy tetszett, megúszta. De nem, az utolsó pillanatban lécei keresztbe fordultak, s ő fejjel előre bezuhant a tömegbe.
-Kurva madzsarszka, -kiabáltak rá a szlovákok, mert egy szlovák társaság közepébe rongyolt bele éppen.
Felállt, leporolta fakó-lila overálját. Szeme elmerengett a távoli hegycsúcsokon. Megpróbált mosolyogni, de Kaltenbrunner rászólt, hogy ezt azonnal hagyja abba.
-Nincs a kérótokon még egy hely? -kérdezte, icipicit oldalra hajtva a fejét.
Fényes dél volt, hosszú árnyékot írtak a hullámos havon a felvonó vastraverzének csonka karjai.
Kicsit elképedtünk. Szombat van, dél van, s ennek a magyar lánynak nincs szállása?! Vajon hol fog éjszaka aludni? Mert Bysztrától Breznóig minden szálláshely foglalt már, az tuti fix.
-Mikor jöttél Lilla? -faggatta dr. Völgye.
-Tegnap, -vonta meg a vállát Csúnyácska.
-S hol aludtál?
-Egy fáskamrában, -mondta Csúnyácska.
-Egy fáskamrában? Nem mondod? -Komáromi vetette közbe, aki egy kezdő lányt menedzselt a csoportjából, s csak fél füllel hallgatta az épületes eszmecserét.
-Egy fáskamrában, na, -erősítette meg Csúnyácska. -Nem kaptam máshol helyet éccaka. Azér kéreckettem rá a ti kecótokra.
Lassan lépegettünk felfele, s lassan kibontakozott Csúnyácska utazásának története.
Vonattal jött Budapestről. Tehervonattal. A határon behúzódott egy fülkébe, senki nem vette észre. A vonat Sahyt elhagyva nyugat felé, Levicének kanyarodott. Csúnyácska éberen figyelt és a váltóknál, ahol a szerelvény lassított, léceivel, s egyéb motyójával leugrott. Bevárta a másik tehervonatot, ami úgy tűnt, jó irányba halad. Ötször szállt át éjszaka. Csodálkozó, álmos vasutasok segítették félreeső teherpályaudvarokon. Éjfél jócskán elmúlt, mire Bystránál lekászálódott a vonatról. Felment gyalog a kocsmáig, mi az a nyolc kilométer egy elszánt sportembernek. Fellármázta a szomszédos házban Hudikovát, mert csak őt ismerte a faluban, és szállást kért tőle. Hudikovánál azonban tele volt a ház, elküldte hát a lányt. Másfél órát bolyongott, mindenhonnan kidobták. Végül visszament Hudikovához. Az öregasszony megszánta és néhány koronáért felajánlotta a fáskamrát. Csúnyácska bevackolta magát, beállította a vekkerét hétre, de fél hétkor már fenn volt, megmosdott a hóban és készülni kezdett, nehogy lekésse a síliftek indulását.

-Mi a helyzet a kérótokon? -kérdezte még egyszer. Tekintete riadt madárként egyikünkről a másikunkra röppent.
Dr. Völgye a hóba köpött. -Mi lenne? Tömegnyomor a köbön.
-És a szomszédban?
-Dettó.

Be kellett fejezni a társalgást, mert közben odaértünk a beléptető kapuhoz. Magam elé engedtem Lillát, hogy ha kizuhan, előttem zuhanjon ki, ne valamelyik kezdőm előtt. Elment rendben, kicsit billegett lécein, de nem esett el. A lámpa, jobbra fönt zöldre váltott. Elkaptam a rudat, az automata az oszlop tetején rákapcsolt a végtelenített drótkötélre, s már rántott is előre. Lábaim közé igazítottam a korongot. Sebesen vitt felfelé a húzólift, léceim pattogtak a keményre vasalt havon. Előttem Csúnyácska siklott, mögöttem dr. Völgye, utánuk a csoport. A sort Kaltenbrunner és Komáromi zárta. Baj nélkül értünk fel. Tinta-kék égbolt borult a Deres 2000 méter magas csúcsára. A nap lustán izzó, vörös korongja oldalt, a zord sziklák felett görgött. Éles kontúrokkal parádézott a téli táj. Északi irányban a Magas-Tátra kiugró ormai csipkézték a láthatárt délen, lent a völgyben fekete árnyékot vert a komor fenyves. Kiszálltam és megvártam a többieket. Komáromival kettéosztottuk a társaságot, és elindultunk lefele. Ekéztem és mellézártam, ekéztem és mellézártam. Reméltem, a kezdők tudnak követni. Meredek volt a pálya, mély volt a hó, bucka, bucka hátán sorjázott. Csúnyácska egy ideig velünk haladt, aztán, lassúnak találta a tempót, és otthagyott bennünket. Mi, a hatalmas, katlanszerű völgy jobbszélén, a felvonó pályája mellett óvakodtunk, Komáromi elvitte az embereit balra, átkaroló hadműveletet hajtott végre, hogy a sílift alsó állomását simább terepen közelítse meg. Dr. Völgye és Kaltenbrunner már messze lent mozogtak, kis pontoknak látszottak a végtelen hómezőben.

Így síeltünk egész nap. Csúnyácska néha előkerült, hol a pályán találkoztunk vele, hol a felvonónál. A szlovákok rettenetesen mérgesek voltak rá, ha meglátták, kiabálni kezdtek: kurva madzsarska!
Aztán este, lenn a kocsmában megint összefutottunk. A duruzsoló vaskályha melegétől arcszíne még a szokottnál is lilábbnak tűnt.
-Nem tudtok valami elfogadható pecót a környéken? -nézett ránk seszínű szemével tehénszerűen szőke szempillája alól.
Sört ittunk korsóból, vastag habbal a tetején. Elég oldott volt a hangulat.
-A fürdőkádat kibérelhetnéd a mi házunkban, -enyelgett vele Kaltenbrunner. -Ne, kérlek. Csak ezt ne! Légy szíves ne mosolyogj!

Sok éven keresztül jártuk a hegyeket. Bármerre síztünk, Csúnyácska ott volt. Jött, lihegett, arca feketés-lilába váltott az izgalomtól, ahogy kérdezte: mondjátok, nem tudtok a környéken valami jó pecót?

Az egyik nyáron dr. Völgyével vitorláztam a Balatonon. Nagy szél fújt, mérges, fehér tarajok vicsorogtak ránk, palackzöld hullámok hátán szánkáztak, majd szétomlottak. Nem sokat beszélgettünk, a kötelekre kellett figyelni, a vitorlákra. Raumban értük el a szemesi mólót, ám ahogy az utolsó, ferdén átvonuló hullámhegy tetejéről becsúsztunk az öböl nyugodt vizére, megszólalt a Völgye:
-Hej, Dottore! Tudod-e, hogy meghalt a Lilla?
-Kicsoda halt meg? -riadtam rá, s húztam a nagyvitorla behúzókötelét.
-Hát a Csúnyácska, na.
Belém szakadt a szó dr. Völgye közlésétől. Nem tudtam rá nyögni hirtelenjében semmit.
A doktor elfogulatlanul folytatta.
-Egy közös ismerősünktől halottam, ő is feljár sízni. Vonat-stoppal ment megint, tudod, mindig vonat-stoppal közlekedett. Leszállt az egyikről, várta a másikat. Leült közben a váltókra, mert elfáradt. Elszundított, nem vette észre a sötétben a közeledő szerelvényt. A tehervonat elütötte.

-Ó szegény! -mondtam.

A legelbűvölőbb, legvagányabb csúnya lány volt Rónatelky Lilla, akit valaha ismertem.
Mi, haverok a háta mögött csak Csúnyácskának becéztük. Senki nem tudja, hol nyugszik.