"Meg fogom találni."-mondta magában a vándor, és folytatta útját. Hónapok teltek el, de ő nem adta fela a keresést. "Meg fogom találni, mert meg kell találnom. Nem hagyhatott itt egyedül." Járta a világot, akivel csak szembetalálkozott, megkérdezte, nem látta-e elveszett kedvesét. Bár feladta életét, otthagyta családját és barátait, az otthonát, egyvalamit sosem felejtett el: őt, a lányt, akit szeretett...Lilean volt a neve, szép, karcsú lány, hosszú sötét hajjal, apró fülekkel és rózsás, vörös ajkakkal. Csodálatos lény, oly kecses, oly légies, szinte suhant , nem is a földön járt. Erre gondolt, ha csüggedni kezdett vagy pihenni akart, ez éltette. Már csak ez. Csak annyit aludt, amennyit muszáj volt volt a gyalogláshoz, csak annyit evett, amivel nem halt éhen.lefogyott, szikárabb lett, megbőtt a haja és a szakálla. Ruháit rongyosra szaggatta az idő, cipője szakadozott lábán, de csak ment rendületlenül, mint a bolygó lélek az alvilág tűzlabirintusában. És gondolkodott, nagyon sokat gondolkodott. Főleg az emlékeit élte át újra meg újra.

Amikor először találkoztak, olyannyira elámult a leány szépségén, hogy nem tudott betelni vele. Gyönyörű volt. Földbe gyökerezett a lába, mikor az ráemelte mélykék tekintetét. Úgy érezte, belezuhant abba a tengerkék szempárba. Egy pillanat volt az egész, mégis megpecsételte a sorsát. Ezentúl nem volt nyugovássa, folyton a lányt kereste, mindig látni akarta. Arról álmodozott, hogy Lilean egyszer majd az övé lesz, csak az övé, és a lány szeretni fogja őt. Egy idő után a lány észrevette a férfi rajongását, és kezdeti közömbössége megszűnt. Gyakran kacagott a sóvárgó szerelmesre, aki ezt mint angyali csengettyűk csilingelését hallotta. Egy nap egyedül találta Lileant a folyó partján. Ült maga alá húzott lábakkal és némán nézte a vizet. Ezúttal nem kacagott, még csak nem is mosolygott. A könnyek, mint apró gyöngyszemek csordogáltak végig bánatos arcán. A férfi leült mellé. A lány nem szólt semmit, fájdalma minden bizonnyal nagyobb volt annál, minthogy szavakkal ki tuta volna fejezni. Akkor sem szólalt meg, amikor a férfi remegve megfogta a kezét. Még csak rá se nézett. Helyette a férfi vállára hajtotta fejét, és hagyta magát átölelni. Csendesen zokogott, és olyan törékeny és védtelen volt, mint egy kismadár. A férfi legalábbis így gondolta, és csak óvatosan ölelte, nehogy összetörje. Nemsokára Lilean abbahagyta gyémántkönnyei hullatását, és csak ültek a folyó partján, a rohanó vizet figyelve. Hallgatták a tajtékzó csobogást, az erdő neszeit és egymás szívverését. A férfi boldog volt, a leány szerelmes. Elcsodálkozott, hogy itt ez a férfi, akit eddig semmibe vett, és a csendben töltött órák alatt beleszeretett. Még sose kötődött senkihez ennyire, de a férfi is így volt vele. Megkezdődött a közös boldogságuk, a szerelem és a csókok időszaka.folyvást együtt voltak, nem bírtak elszakadni egymástól, külön-külön magányosnak érezték magukat. Gyakran tértek vissza a folyó partjára, ahol a szerelmük kölcsönössé vált. Egymásnak és egymásért éltek, más nem számított. Örök szerelmet fogadtak egymásnak, a sírig és még azon is túl. Aztán Lilean teherbe esett, de még így is csodaszép volt. A lány kivirult, csupa gyengédséggel gondolt a testében őrzött gyermekre, aki a szerelmük beteljesedése lesz majd. Egy gyermek, akit közösen nevelnek majd, és nem csak egy pár lesznek, hanem egy család. "Olyan szép volt, ahogy a kisbabáról beszélt!"- gondolta most könyes szemmel a vándor. Hideg téli éjszaka volt, mikor a gyermek, akit úgy vártak, végre megszületett. Nem volt könnyű szülés, soká elhúzódott, Lilean kis híján belehalt. A baba sajnos meghalt, mielőtt még az élete elkezdődött volna. Óriási csalódás volt ez mindkettejüknek. Lilean magát hibáztatta, úgy gondolta, nem vigyázott rá eléggé. Rossz ómennek tartotta a kislány - mert kislány volt - elvesztését. A bánata oly mély volt, hogy még könnyet se bírt hullatni. Bezzeg a férfi! Ő sírt, együtt viselte szerelme és a saját fájdalmát is. Nem értette, hogy történhet ilyen velük. És miért pont velük? Lilean eztán megváltozott. Nem nevetett már annyit, régi vidámsága már a múlté. Néha csak bámult maga elé, bele a semmibe. A férfi ilyenkor elgondolkodott; vajon hol jár most a lány? Kinél lehet most? Kit ölel át anyai szeretettel? És a lány saját fájdalma rabja lett, lassan sorvadozott a bánat terhe alatt. A férfi tehetetlen volt, csak nézte keserűen. Lilean egyre haloványabb, egyre gyengébb lett, míg egy nap... eltűnt. A férfi akkor indult a keresésére. Úgy döntött, megtalálja őt bármi áron, hazaviszi és minden úgy lesz, mint a legelején. Szeretni fogják egymást, felhőtlenül, boldogan...

Esteledett, de ő nem állt meg. Emelgett a lábát rendületlenül. Hisz akármikor megtalálja Lileant, és megint milyen boldogok lesznek! Közben feljöttek a csillagok, ezüst fénybe vonva a vándort. Így vándorolt lépésről lépésre, napról napra távolodva elveszett kedvesétől... mert Lilean nem szökött el; ott feküdt a folyó partján egy nagy fűzfa alatt már hónapok óta...