Lehajtott fejjel fekszik a kanapén. Hallgat minket, néha felnéz, ránk néz, aztán megint lehajtja fejét, füle alig érzékelhetően mozog, figyel, jelen van, ott van közöttünk, és egész lényével egyetlen dolgot közvetít felénk: örülök, hogy vagytok nekem. S ez neki mindennél többet jelent. Túl mindenen, minden úgynevezett körülményen - amit az emberek oly' szívesen emlegetnek -, Fifi kutya úgy fogad el minket, amilyenek vagyunk. Épp olyannak. Mindenféle elvárás és ítélet nélkül. Furcsa, nem? Engem a kiskutyám tanít erre. Örülök, hogy vagytok nekem - mondja jelenlétével.
Ez egyébként az ember szellemi tevékenységének legalsóbb, legalacsonyabb, mégis legelementálisabb foka. És - bár ösztönösen - Fifi mégis tudja ezt. Bár lennénk mi is ennyire ösztönösek! Fifi - mivel családban, emberek közt él - felemelkedik emberi létezésünk legalapvetőbb fokára, és máris felmutatja az elsőszámú és legfontosabb emberi viszonyulási pontot.
Itt tartunk vajon? Egy kis állat nevel valamire, amit Istenen és az angyalokon kívül legfeljebb a gyerekek tudhatnak még? Csak mi - ó jaj - felnőtt emberek nem? Fifi ösztönösen tudja, hogy ennél nincs fontosabb, nincs is lényegesebb és maradandóbb: mint egymás jelenléte. Mint az, hogy valaki van nekünk; hogy vagyunk egymásnak. Fifivel tanította meg nekem ezt az Ég. Tegnap délután...