HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 10

Tagok összesen: 1855

Írás összesen: 47741

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2019-02-14 16:50:12

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: ArmandFeltöltés dátuma: 2007-01-10

II.: A vég

Két óra telt el. Mindenki készenlétben, én természetesen MP3-mal felszerelkezve, hogy még véletlenül se unjam magam odalenn. Ugyanis indulunk. Hiába tök kóma a társaság, mi indulunk le, vagy száz méter mélyre a föld mélyébe, ahol megvesz az isten hidege, és közelebb a pokol, mint azt gondolnád. Ezzel a szöveggel hoztam kábé két perce a borzongást Cori háta közepére. Sajnos nem veszi észre, hogy semmi szükség arra, hogy körülöttem ugráljon, megvagyok én egyedül is. Aranyos csaj, csak épp sík flúgos. Mármint nem. A buta a helyes kifejezés. Miután erőteljesen utaltam rá, hogy jobb helyen van Joann-el és Susannel (majdnem maximum hangerőn kezdtem hallgatni mindkét fülhallgatóval az Aerialst) szépen vissza is sétált hozzájuk. Elég csalódott képet vágott. Fél órán belül megkérdi, hogy útálom-e. Ez biztos. Mindig ezt csinálja, amikor nincs türelmem hozzá. És most nincs. Se türelmem, se kedvem. De nem csak hozzá, semmi kedvem barlangászni. Legszívesebben lemennék a tóhoz, és úsznék, de ez most ki van zárva. Ehelyett itt állok pulcsiban, és hosszúnadrágban, a huszonkét fokban, és majd megdöglök. Hicksby biztos benne, hogy odalent nem lesz melegebb öt foknál. Hát jó, bízzunk benne. Még tartalék pulcsit is berakatott volna, de az könyörgöm már sok a jóból. Figyelem a tömeget. Mindenki jó melegen felöltözve, izgatottan várja az indulást. Csak én vagyok ennyire érdektelen? Naná hogy nem. Nem hiába, igazán hasonlítunk Tonyval és Billel. Ők ugyanúgy unott képpel merednek maguk elé, mint én. Csatlakozom hozzájuk, és a lányokhoz.
- Ó hello! Előkerültél?- Nicole bukkan fel a semmiből. Tényleg a semmiből. Az előbb még sehol nem volt.
- El se tűntem. Csak épp nem voltam a szemed előtt- válaszolok.
- Értem. Csak nincs valami baj?- hiába. Ismer. Nincs értelme tagadni.
- A pokolhoz is több kedvem van, mint ahhoz, hogy egy dohos, sötét barlangban rohangáljak egy fél napot. Főleg mivel annyit aludtam, hogy az egy órára lenne elég.
- Hmm. Majd én ébren tartalak. Rugdoslak előre az ösvényen- jót nevetnek. Én még ehhez is hulla vagyok.
- Kösz- zárom le a társalgást egy fanyar mosollyal.
- Na fiatalok, indulás!- kurjant egy hatalmasat Hicksby. Nevetségesen néz ki. Mint valami bajor jódlibajnok. Zöld térdnadrág, vastag, fehér zokni, barna bőr bakancs, mintás nadrágtartó, kis kalap, a nadrágtartóhoz illő szalaggal, hatalmas hátizsák. Csak nézünk. Hogy lehet ez ennyire szánni való? Néha már fáj, amit művel. Tavaly például a farsangon azzal az ötlettel állt elő, hogy öltözzünk Barbie-nak és Ken-nek. Mondanom sem kell, egyöntetűen leszavaztuk. Állva köszöntem meg az osztálynak, mire intővel jutalmazott, hiszen nem adott szót. Talán ezzel kezdődött köztünk az igazán ellenséges viszony. Nem tudom megérteni, miért nem tud ő olyan lenni, mint az alattunk lévő évfolyam egyik osztályfőnöke. Szinte olyan, mint mi, iszonyatosakat lehet vele partizni, és órán kívül nagyon jó fej. Ellenben az óráin ébren maradni...na az gyakorlati lehetetlen. Még jó hogy már nem tanulunk fizikát.
Megindul a menet. Hicksby elöl, a sofőr (időközben kiderült, Mr. McKenzie, főállású kamionsofőr, másodállásban buszvezető, tagbaszakadt, kopaszodó, borostás úriember, aki erősen töri a nyelvet), mi hatan próbálunk középütt maradni, távol a figyelő, esetleg dorgáló szemektől. Jól szórakozunk, beszélgetünk, hülyéskedünk, ugrálunk, egyszóval, pörög az egész osztály. Mintha nem egy tizennyolc órás buszút után lennénk mindnyájan. Hicksby tanár úr a térképet böngészi, erősen állítja, hogy tudja, merre megyünk. Mi meg erősen kételkedünk. Érdekes módon, egy hatalmas fal felé vezet minket. A probléma ott kezdődik, hogy közel s távol egy szem barlang nincs.
- Rendben, elindulunk a fal mentén- mintha kétségbeesés villanna a szemében. Elégedett mosollyal nyugtázom -Ne maradjatok le, bele kell húznunk!
Belehúzni? Hova sietünk? Na mindegy. Fa fa után, kő kő után. Egyhangúbb mint a számítógépes szerepjátékok világai, pedig azokat mesterségesen hozzák létre, pályatervezők, nem pedig a végtelen kreativitású természet. Bah, mióta gondolkodom én így? Csak nincs valami bajom? Komolyan kezdem azt hinni, hogy ez a mai nap nem az én napom.
- Aú!
- Bocs- frontálisan belementem Peterbe. Megálltunk. Megtalálta. Libasorban lépkedünk be a barlangba, kattognak a zseblámpák. Kitaposott ösvényen járunk, egész érdekes, még gyér elektromos világítás is van. Két perce sétálunk, egyre mélyebben járunk, mégis, világosodik.
- Wow...- suttogom. A kibontakozó látvány gyönyörű. Mintha Mória díszes tárnáiba kerültünk volna, egy sziklába vájt város van itt, a föld alatt, a hidegben. Képtelen lennék itt élni, de így elnézni, egyszerűen mesés. A falból kifaragott, kocka alakú házak többnyire boltok és szórakozóhelyek, de akadnak itt irodák és rendes melegedők is. Hatalmas, oszlopokkal megtámasztott tér van a telep közepén, minden oszlop mintha cseppkő lenne. Gyönyörű.
- Tetszik? - lép mellém Nicole.
- Fenomenális. Szerintem én itt befejeztem a túrát.
- Nincs az az isten, hogy nélküled menjek le oda- egy sötét lyukra mutat, amibe csigalépcső vezet le. Észre sem vettem. A tér közepén van, négy oszlop közt, amit négy, hegyi mentőnek látszó alak őriz. Csak mosolygok válasz helyett.
- Mi ez a hirtelen jött ragaszkodás?
- Eddig is mindent együtt csináltunk, nem?
- Azért nem mindent- a mosoly vigyorrá terül az arcomon.
- Lehet is veled beszélni!- csattan fel. Nem tudom, mi baja.
- Hé, most meg mi van?- kiáltok utána. A tömeg zaja tökéletesen elnyom.
- Semmi- és elviharzik. Mindegy. Mindig ezt csinálja. Csak ne utálnám ennyire hogy haragszik rám. Néha szeretném, ha csak barátok lennénk. Sokkal egyszerűbb lenne. Neki így is egyszerű, hiszen fogalma sincs, mit érzek. Egy hónapja szakított a pasijával. Kigyúrt, rögbis fazon, az, akire a pápaszemes stréberpalánták annyira irigyek szoktak lenni, mert ő milyen népszerű, meg milyen jóképű, meg milyen barátnői vannak. Én nem. Én jól érzem magam a bőrömben, és nem izgat, ki mit gondol rólam, amíg nem teszi ezt olyan látványosan, hogy az már zavaró. Ilyenkor leülök, és megbeszélem vele a dolgot. Ha ez nem megy, akkor megértetem vele, hogy megszokja, vagy megszökhet a közelemből. Nem kell velem foglalkozni, ha nem bírtok. Hicksby jegyeket oszt. Még fizettem is érte, hogy lemehessek abba a lyukba? Remek. Elveszem a sajátom, és rádöbbenek, hogy nem is keveset.
- Te figyeled az árakat? Ez a túra majdnem egy százasomban van! Hogy képesek anyámék erre költeni a pénzt, úr isten. Én meg játsszak azon a régi, elnyűtt, szakadt gitáron amim van. Meg kell őrülni...- Bill szenvedélyes basszusgitáros. Öt éve tanulja, már nagyon profi, és tehetséges is. Szeretjük hallgatni, mert általában valami lassú, andalítóan szép ritmust játszik, a vadállatot megtartja a koncertjeikre. Kis helyi csehókban lépnek fel az együttesével, semmi komoly, de ez pont elég, hogy összegyűljön egy kis pénz néha egy rendes stúdiófelvételre. Már egy fél lemezük kész van, és igencsak jó zenét játszanak.
- Hogyne. Szerinted a benzintankban nem lenne jobb helye?
- Dehogynem. De én a saját tankomban is szívesen látnám.
- Mindig csak a pia, a pia, és a pia. Akkora májad lesz mint egy lónak.
- Már most is akkora, csak nem a májam- ezen vagy két percig röhögünk. Hicksby tanerő bejelenti, hogy leindulunk a barlangba. Menet közben, elhaladva az egyik szervezőiroda előtt egy plakátra leszek figyelmes:

TÖRÉSVONAL-TÚRA

Igazi izgalomra vágyik? Az átlagos barlangok már nem nyújtanak Önnek igazi élményt? Mi garantáljuk, hogy a Törésvonal-túra egy életre élmény marad! Hallgassa, a fortyogó láva mélyből szűrődő bugyogását, a Föld mélyének morgását, érezze az apró rezgéseket, ahogy a Hubertus-törésvonal mentén húzódó barlangrendszerben halad tizenkét órás túránkon!

A többi az árakat, és a hasonló maszlagot taglalja. Ami igazán felkelti a figyelmem, az a tizenkét órás időintervallum. Csak nem? A mi túránk is tizenkét óra. Nem lehet, hogy még annál is őrültebb, mint amilyennek mutatja magát. Az osztály nagyon nagy része még gödörben sem volt, nem hogy barlangban, erre ez egyenesen egy törésvonalra akar bevinni minket?Mindenki tudja, hogy Hicksby, mint földrajz- történelem szakos tanár szenvedélyes barlangász, de hogy azonnal a mélyvízbe hajítana minket, kezdő úszókat? Ez még tőle is sok lenne. Másoknak is feltűnik a plakát, aggódó szempárokat nyugtatnak bátrabb osztálytársaik, vagy azok, akiknek fogalmuk sincs, mennyire valószínű egy földrengés, vagy kőomlás egy törésvonal mentén. Nem tudom eldönteni, vajon csal-e a megérzésem, mely szerint ma még történni fog valami, amiről most jobb nem tudomást venni. Inkább csatlakozom Nicolékhoz, és kihúzom belőle, mi baja van.

Nem tévedtünk. Hicksby tényleg a Hubertus mentén vezet végig minket. Nem mondom, gyönyörű látvány, talán tényleg megérte azt a pénzt, amit kipengettünk érte. Rengeteg a cseppkő, a kristály, és a különböző érc a barlang falán. Szerencsére elég aprók ahhoz, hogy ne kerüljenek kitermelésre, így megmaradhat természetvédelmi területnek, és turistalátványosságnak. Hicksby folyamatosan sorolja a különböző kövek nevét. Teljesen készen van a gyönyörtől, szinte nem is hall, csak néz, és beszél. Tetszik a csillogás a szemében, az viszont nem, hogy magamra emlékeztet. Pontosan így tudok viselkedni ha valamilyen profi, ultramodern számítógép, vagy egy bikaerős motor közelébe kerülök. Zavaró, úgy mint az a mélység is, ami mellett néha haladunk, és amitől csak vékony acélrudakon lógó, jelzésértékű láncok választanak el. Elég meredek, amikor lenézek, és nem látok magam alatt semmit, azon a negyven centis párkányon kívül, amiről próbálunk nem leesni. Mondjuk az még hátborzongatóbb, amikor látom mi van alattam. Egy sárga, izzó fénycsík, és semmi más. Na ilyenkor futkos a hátamon a hideg. Megpróbáltam beszélni Nicolelal. Semmi baja nincs, aminek örülök. De valahogy nem hagy nyugodni ez a felcsattanás, valahogy nem illett bele abba a képbe, amit róla alkottam ez alatt a három év alatt. Ilyenkor mindig beszáll a buliba, és együtt hülyéskedik velünk, húzzuk egymás idegeit, mígnem mindenki hangos nevetések közepette könnyezve jelenti ki, hogy ebből most volt elég. Most is ennek kellett volna történnie, de nem ez történt. Fogalmam sincs miért, de ma mindenben mélyebb jelentést keresek. Kezdek begolyózni, vagy csak a kevés alvás tett be az agyamnak? Nem tudom. De már az is zavarba ejtő, hogy magammal beszélem meg a dolgot. Egyre szűkebb járatban mászunk, lassan kúszásba megyünk át. Egy kétkedő hangot hallok elölről:
- Mr. Hicksby, biztos hogy ezen a járaton vezet keresztül a túra?- egy fájdalmas kiáltással zárja a mondatot. Gondolom, kicsit feljebb emelkedett mint kellett volna. A zseblámpák biztosítanak némi fényt, de odáig nem látok el.
- Igen, Kyle, biztos.
- Rendben tanár úr.
Én is kezdek kételkedni abban, hogy kedvenc tanerőnk tudja, merre is megyünk. Más utat ugyan nem látni, de abból, hogy a föld időnkét morajlik a lábunk alatt, semmi jóra nem lehet következtetni. Átszenvedem magam a járat végén, ahol körülbelül egy három éves ha kényelmesen át tud jönni. Kíváncsi lennék, hogy jön itt át az a tagbaszakadt birkózócsoport, akik az utánunk következő túrán vesznek részt. Biztos érdekes élmény marad nekik ez az alagút. A lyukon átmászva egy tágas csarnokba értünk. Mindenhol kétméteres, vagy nagyobb cseppkövek, a barlang túlsó végén egy földalatti patak csordogál, olyan érzés kerít hatalmába, mintha valahova az őskorba csöppentem volna, ahol ember még nem járt. Elég kiábrándító az akkumulátoros lámpával megvilágított tábla, mely szerint a cseppköveket tilos megérinteni, vagy megrongálni. Kíváncsi lennék, ki az, aki csak azért mászik le ide, hogy kicserélje a lámpa alatt az aksit. Gondolom, bírja pár hónapig azt az egy darab negyvenes égőt, de azért csak újra kell tölteni az áramforrását, hogy jól látható legyen az egyébként ellenőrizhetetlen betartottsággal felfegyverzett tábla. Nem tudom melyik zseni találta ki, hogy ennek értelme lehet, de az osztály két fenegyereke, Joey és Kyle máris azzal szórakoznak, hogy melyikük meri többször megérinteni szerencsétlen sztalagmitot. Jackasst megszégyenítő hülyeségeket találnak ki. Nekik a gemkapocs a szemhéjra már alapdolognak számít. A másik kiábrándító a barlangban a sok pad. Látszik, hogy pihenőhelynek van kialakítva. Le is ülünk kajálni. Reggeli után mindenki kapott egy csinos csomag hideg élelmet, hogy valahogy kihúzza vacsoráig. Van benne négy szendvics, egy csomag teasütemény, meg egy liter üdítő. Emellé én hoztam még két litert, mert rengeteget iszom. Alig megyünk négy órája, és már elfogyott egy üveg a háromból, pedig még meleg sincs. Bill és Tony azzal foglalják el magukat, hogy minden cseppkőnek formához illő neveket adnak. A kreativitásuk sajnos eléggé az erotikára és a filmekre korlátozódik, de attól még jól szórakoznak. A csoport többi tagja is vidáman beszélget, esetleg hangosan nevet. Úgy tűnik, csak én nem találom ma a helyem. Valahogy, egyedül ahhoz van kedvem, hogy a motoromon üljek, és rockot hallgatva száguldjak az autópályán. Nicole lép hozzám. Még hozzá sincs kedvem.
- Mi bánt?- Tisztán látom, hogy aggódik miattam. Voltam már olyan, hogy hetekig nem lehetett velem beszélni sem, annyira lehangolt voltam. Hiába, nem leányálom az ember élete egy szadista, pénzéhes apa társaságában. Utóbbit a cégei, előbbit mi szenvedtük, vagyis többnyire anyám. De volt az öregnek annyi esze, hogy részegen szembehajtson a BMW volánjánál egy szembejövő olajszállítónak. Két napig oltották a tüzet, hetekig tele voltak vele az újságok meg a TV. Természetesen a robbanást nem élte túl sem ő, sem a kamionsofőr.
- Hát pont ez.
- Vagyis?
- Leginkább az bánt, hogy fogalmam sincs mitől van ilyen rossz kedvem. Talán az éjjel miatt.
- Olyan rossz volt mellettem aludni?- játssza a megdöbbentet.
- Nem, csak...csak álmodtam. Nem szoktam, de most mégis.
- Elmeséled?
- Nem igazán emlékszem. Csak a vége rémlik, egy barlangban voltam, egy kőomlás mellett. Hicksby-t hallottam, ki akart vinni a barlangból. Ásni kezdtem, át az omláson, rakodtam a köveket egymás után, hogy megtudjam, mi van veled, csak épp kiszedtem egyet onnan, ahonnan valószínűleg nem kellett volna. Az egész rám omlott, itt ébredtem fel.
- Fura. Látni a saját halálodat nem sok jót jelent.
- Csak attól félek, hogy...tudod, néha előfordul, hogy amiről álmodom, az megtörténik velem. Ilyen hétköznapi dolgok, mint egy jelenet a suliban, vagy épp egy buli, valami, amit látok az utcán. Sajnos csak akkor jut eszembe hogy én ezt már láttam álmomban, mikor megtörténik. Attól félek...
- Hogy nehogy most is ez legyen. Értelek. És hidd el, nem fog. Ez egy teljesen biztonságos turistaútvonal a hegyen keresztül. Egy másik kis barlangvárosba vezet, ahol majd az éjszakát töltjük. Onnan már fél óra alatt visszajutunk a szállásra, csak épp Mr. McKenzie-nek kell visszamenni a buszért. Állítólag imád éjszaka erdőben túrázni, várja a jelentkezőket, akik vele mennek, de szerintem Mr. Hicksby senkit nem enged el vele.
Ámulva, kérdőn bámulok rá, amit természetesen azonnal észrevesz.
- Mi van?
- Honnan tudsz te ennyit erről a túráról?
- Ellenben veled, engem érdekelt, hogy hová is tartunk, úgyhogy utánanéztem a helynek a neten, és reggel elbeszélgettem Mr. Hicksby-vel.
- Tessék?
- Egész normális, mikor még nem lendül bele. Tudod, korán reggel, félálomban teljesen normális ember.
- Ha te mondod, elhiszem.
- Helyes! Gyere, indulunk- észre sem vettem, hogy mindenki a kijáratnál sorakozik. Folytatódik a túra, én pedig csatlakozom a szokott hatoshoz, megkönnyebbülve, hogy más töpreng az álmomon, így nekem nem kell foglalkoznom vele, élvezem a túra hátralévő szakaszát.

Újabb hat óra telt el. A tizenkét órás túra immár a tizedik óra vége felé közeledik, mi pedig boldogan vesszük tudomásul, hogy immár felfele mászunk. Én biztosan. Valahogy még mindig a hideg ráz attól az álomtól ami nemrég az eszembe jutott. Folyamatosan olyan érzés kerülget, hogy nem álom volt, és ettől minden egyes rezdülésre, minden hangosabb roppanásra összerezzenek. El kellene felejtenem, a franc se tudja minek jutott újra eszembe. Mindenki hulla fáradt, ebből biztos nem lesz buli este. Nem is baj, mert én is hulla vagyok. Nem tudom, hogy gondolhatta a kedves tanár úr, hogy egy ilyen buszút után még túrázni lesz erőnk. Egyesek már mozogni látják az árnyékokat fáradtságukban, de én szerencsére még nem tartok ott. Jamie roskad le elöl.
- Tanár úr, pihenjünk!
- De hát, alig két órája álltunk meg utoljára!- hangzik a meglepett felelet, és vagy huszonöt, felháborodott diák kórusszerű horkantása. Hicksby fájdalmasan veszi tudomásul, hogy újra meg kell állnunk. Lehuppanok a lehető legsötétebb sarokban, mit sem törődve azzal, hogy agyon sározom a ruháimat. A nagy részének már úgyis mindegy. Nézelődök, és egy lassú, andalító James Blunt számot hallgatok. Az MP3 lejátszóm kezdi megadni magát, már villog a kijelzőn a töltöttségjelző. Fogalmam sincs mit fogok csinálni zene nélkül, ugyanis Bill, Tony, és a többiek mind használhatatlan állapotban vannak a fáradtságtól. Gondolom ők is ezt gondolják rólam, de sosem érdekelt, mit gondolnak rólam mások. Vagy csak próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne, de ez most tökmindegy. Kezdek hallucinálni. Más magyarázat ugyanis nem nagyon van rá, hogy miután hátrahajtottam a fejem, hogy pihentessem egy kicsit a nyakamat, árnyakat látok mozogni a fejem felett. Árnyakat, amiknek hosszú farkuk van, és amik úgy mozognak a falon, mint Pókember a filmvásznon. Csak a gond az, hogy ez nem egy film. Már kettő van. Behunyom a szeme, és átadom magam a zenének. Halkan dúdolok, de nem tudom kiverni a fejemből a két izét. Épp csak megmozdultak, és már el is tűntek a sötétben, mégis, olyan életszerűek, olyan valóságosak voltak, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy csak hallucinálok. Még mindig behunyt szemmel fekszem, dobolok a lábammal. Valami a vállamhoz ér. Elképesztő sebességgel ülök fel és fordulok meg, majd hőkölök hátra, mikor egy arcot fedezek fel úgy két centire a sajátomtól

Úr isten! Ennek meg mi baja velem? Csak azért jöttem ide, hogy szóljak neki, hogy indulunk tovább, ő meg rögtön úgy csinál, mintha fel akarnám falni. Jó, tudom, szenzációs pasi, és olyan titokzatos, de akkor sem falnám fel. Maximum...na jó, ennek nem most van itt a helye. Miért néz így rám? Mintha kísértetet látna. Valószínűleg én is úgy nézek rá, mert eléggé megrémített ez a reakció. Hogy lehet néha ilyen udvariatlan, mikor olyan helyes? Ráadásul motorozik. Anya nekem meg nem engedné, hogy egy olyanra felüljek. Ki van zárva. Még ha mögé ülnék is fel, akkor is biztos legalább egy hét, sőt, inkább két hét szobafogságot kapnék. Amit nem bírnék ki, mert , mert a barátnőim, és a suli utáni teázások, és , és egy csomó minden. Nem is rám néz. Inkább, el a vállam fölött. Na, végre kivette a fülhallgatót a füléből.
- Indulunk. Miért nézel így rám?
- Cori, fordulj meg, és nézd a plafont, pontosan mögötted!- Megfordulok. Nem látok semmit. Sötétség, semmi egyéb.
- Mit kéne látnom?- Nem fordulok vissza hozzá, nehogy lemaradjak a nagy eseményről. Attól félek, nehogy ez is egy legyen a sok olcsó, piszkos trükk közül, amit eljátszanak velem ők hárman, Tony, Bill és Alex. Előbbi kettőre néha rendesen meg is sértődöm, de Alex, rá képtelenség. Amúgy is, utálja, ha lányok haragszanak rá. Mindig bocsánatot kér, és olyan szépen tud nézni.
- Csak figyelj!- válaszolja- Látod, most! Láttad? Mondd hogy láttad!
- Figyelj, tök szívesen mondanám hogy láttam, de nem láttam.
- Ne viccelj Cori, legalábbis ne most! Látnod kellett!
- De mit?
- Azt a mozgó izét a falon. Hosszú ,hegyes farka van, mint valami majomnak, és a falon mászkál. Biztos láttad, nem golyóztam be!
Hosszan a szemébe nézek.
- Alex, ha ez is valami ugratás, mint az a sok másik, én esküszöm egy hétig nem állok szóba veled!- tudom, hogy engem könnyű átverni, mert kicsit naiv vagyok, és jóhiszemű, de ez akkor is sok a jóból. Talán még azokon a "Cori, ott vagyok?" kérdéseken is túltesz amiknek pár éve még lazán bedőltem. Irtó ciki, főleg Alex előtt. De hát, mit tehetnék, én már csak ilyen kis naiv vagyok...Na jó, nagyon naiv.
- Cori, esküszöm hogy ott mozog valami! Nézd!- Most sem látok semmit- Most már kettő!
- Alex, inkább gyere. Hagyd ezeket a mozgó izéket és gyere!- Úgy nézi a falat mint aki kísértetet látott. Kezdek én is megrémülni. Jobb lesz ha visszamegyek Joann-hez és Susan-hez. Még mindig a falat bámulja.
- Alex gyere már!
- Jó -mintha itt se lenne- Jó...- most végre lassan megindult.

Cori nem látta őket. Szóval tényleg kezdek begolyózni. Egyáltalán, hova lett ez a csaj? Mintha említette volna hogy indulunk. Már három árnyat láttam mozogni egyszerre, összevissza a falon, a cseppkövek közt. A legaggasztóbb, hogy Cori pontosan rájuk nézett. Pontosan oda nézett, ahol mászkáltak és mégsem látta őket. Már-már kábulva lépkedek a csoport után. Mr. McKenzie integet valahol elöl, hogy siessek, de alig látom. Megrázom a fejem, megdörgölöm a szemem, és hangosabbra veszem a zenét. A lejátszó megadja magát, eddig bírta az akku. Zseniális. Itt állok az őrület határán, zene nélkül. Futólépésben indulok meg a sofőr felé. Ő ezt látva nyugodtan tovább indul, én pedig lassítok. Sötét. A zseblámpa egy méter átmérőjű körön kívül semmit nem világít meg. Villanás, méghozzá a körön kívül. Két apró, sárgán világító pont. Ezek is, mint az árnylények eltűnnek, így mikor odakapom a lámpát, már nincs ott semmi. Egyre inkább hatalmába kerít a borzongás. Hideg van, az orromig sem látok, lent vagyok a föld alatt, egy barlangban, ahol olyan lények rohangálnak körülöttem, amiket nem látnak mások. Mi ez, ha nem egy horrorfilmből kivágott jelenet? Már nem is sétálok, csak tapogatom a lábammal a talajt, hogy hasra ne essek valamiben, miközben folyamatosan pásztázom a falat a zseblámpával. Nem hallom a többieket. Előrevilágítok a zseblámpával, de látni sem látom őket. A barlang padlója nedves, de lábnyomok nem mélyednek bele. Kezdek attól tartani, hogy amíg a falat figyeltem, besétáltam valamilyen mellékjáratba. Na szép, most aztán alaposan benne vagyok. Megfordulok, hogy visszamenjek pár métert, amíg az ismerős üregbe érek, majd onnan visszajövök, most már figyelve, hogy hol vannak a társaim lábnyomai. Lassan, a fénypászmát a falon végighúzva fordulok körbe. Nesz a hátam mögött. Villámgyorsan megfordulok, még épp látok elsuhanni egy méregzöld farkat a fénykörben. Tompa puffanás a hátam mögött. Megfordulok, lassan, már várom, hogy amit látok, az a legszörnyűbb rémálmomon is túltesz, de nincs ott semmi, csak az üres sötétség. Begolyóztam. A tudat, hogy őrült vagyok és csak képzelődöm, kissé csökkenti a feszültséget bennem. Lassan indulok visszafelé, de...merre van a visszafelé? A sok forgolódás után teljesen elfelejtettem merről is jöttem. Kezdek bepánikolni. Nyugi Alex, lélegezz mélyeket, csak hallucinálsz a fáradságtól...Újabb tompa puffanás, de ezúttal más is társul hozzá: fény, a hátam mögül. Villámgyorsan megfordulok, és egyenesen egy lángoló szempárba bámulok. A lény többi része a legmélyebb sokkot váltja ki belőlem, amit az életben átéltem. Fekete, csecsemő nagyságú. Apró szarvak a fején, vézna, mintha hetente egyszer enne, a bőre száraz, szinte a csontjaira tapad, pikkelyes. A keze és lába apró, hegyes karmokban végződik. Hogy élesek is, azt az alájuk tapadt földből sejtem, gondolom ezekkel másznak a falon. A hosszú farok stimmel, majd egy méter, és feketéből fokozatosan palackzöldbe vált, a vége mint egy lándzsa. A legborzasztóbb mégis a testén, pontosabban a mellkasán lévő horpadás- mintha egy nagy kalapáccsal rávágtak volna, miközben a hátán feküdt- és az arca. Nincs szemhéja, sem ajkai. A fogai szintén feketék, a nyelve viszont ugyanolyan palackzöld mint a farka vége, és amint kinyújtja, kettéválik, mint egy kígyóé, de minden másban tökéletesen emberi. Az orra olyan, mintha...de hisz nincs is orra. Az emberére emlékeztető koponya orrészére rátapad a bőr, és a két apró vágás fel-le mozogna, ha venne levegőt. De nem vesz. A pokolporonty, miközben rám szegezi tekintetét, ásít, és hörög. Füst veszi körül, vagy valamiféle árnyék, ami minden mozdulatára megváltoztatja az áramlását. Megigéz a látvány, annyira, hogy nem is mozdulok, ő viszont annál inkább. Guggolásban megtámaszkodik, majd egy jól irányzott ugrással egyenesen az arcom felé repül. Egy fél pillanatig, amíg leküzdi a köztünk tátongó hat métert a szemébe bámulok: a közepe izzó fehér, a többi része fénylő, halvány narancssárga. Felém repül, hegyes karmait az arcom felé nyújtva. Végem. Fél másodperccel később fölöttem süvít el, én pedig behajtott térddel, hátradőlve, a jobb kezemen támaszkodva, elképedve figyelem ahogy fejjel csapódik egy nagyobb cseppkő tövének, ami azonnal letörik. A mészkőbarlangokat, úgy látszik nem verekedésre találták ki. Az egész barlang beleremeg, ahogy a több tonnás szikla a padlójára zuhan, sok apró darabra törve. A rengés hatására elvesztem az egyensúlyom. Egyáltalán, hogy a fenébe kerültem ebbe a kifacsart testhelyzetbe? Mindegy. Gyorsan történt az biztos. Feltápászkodok, de a kis rémség magához térni látszik. Sok vágott sebből vérzik a feje, a vére zöld, de mit sem törődik azzal, hogy patakokban csorog a földre. Úgy tűnik, neki nem az életben maradás- már ha élhet egyáltalán valami, ami így néz ki- a célja, hanem az ölés. Rám vicsorog, majd sikolt, mire még vagy négy kis pokolfajzat mászkál elő. Nagyjából ugyanolyanok, mint ő, csak épp mindegyiken más halálos sérülés van. Az egyiknek a fejét zúzták be úgy, mint az első mellkasát, a másik mintha víz alatt töltötte volna az elmúlt fél évet, egynek egyszerűen egy nagy lyuk a hasa, amin mintha egy nagy kaliberű puskával közvetlen közelről találták volna el. Undor és borzongás jár át. Érzem, ahogy felkavarodik a gyomrom, a hányinger tör rám, és ki is dobnám a taccsot, de szerencsére, az adrenalin nem engedi hogy leálljak, és ahelyett, hogy a rémesebbnél rémesebb sérüléseket bámulnám futni kezdek az egyetlen lehetséges irányba: hátrafelé. Mindenfele kövek, gondolom akkor záporoztak le, mikor az a hatalmas sztalaktit leesett a kis dög jól irányzott fejelése nyomán. Hogy a fenébe vágtam magam abba a félkezes híd pozícióba? Le tudok menni állásból hídba, de nem ezzel a sebességgel....Pillanatnyi merengésemből egy újabb lezúduló cseppkő ébreszt fel, már majdnem eltalált egy apróság, de kitértem balra egy lezuhant szikladarab miatt, az meg úgy zúgott el mellettem mint egy ágyúgolyó. A farka súrolta az arcomat. Csak futok tovább. Néha bevillan egy árnyék mellettem, meghallok egy hörgést, vagy valami hasonlót, de nem érzékelek igazán. Az egyetlen dolog, amire figyelek, az az, hogy fussak, minél gyorsabban, minél messzebbre. Füstgomoly jelenik meg előttem, amiből a fekete poronty bontakozik ki. Pontosabban, a füst szilárdul meg, és manifesztálódik belőle a démon. A nyakam felé suhint, elhajolok, de kiakasztja a lábam a farkával. A fogaimmal szántom a sarat, megállok, a hátamra fordulok és kiköpök. Körülnézek, és tudatába kerülök annak, hogy hol is vagyok: az alagút végén fényt látok, elemlámpák fényét. Lassan körbevesznek a démonok, most jövök rá, hogy csak egy hosszabb úton jutottam el oda, ahova a társaim sétálva. Ők jártak jobban. Felugrom, egy jól irányzott rúgással fejbe rúgnám a feketét, de a lábam már csak füstöt kaszál. Visszanyerve az egyensúlyom futásnak eredek az immár szabaddá vált úton, már nem sok választ el a társaimtól. Sprintelek, ég a lábam, nem veszek róla tudomást, egy zseblámpa világít a szemembe- jókora zajt csaphatok. Most veszem észre hogy már csak harminc méter választ el a célomtól, ott már nem bánthatnak anélkül, hogy föl ne fednék magukat. Eszembe jut, hogy talán a saját hallucinációim elől menekülök. Nicole hangját hallom, a járatban tart befelé:
- Alex? Mit csinálsz te ott?
- Miss Parker, ha volna szíves a csoporttal maradni- ez Hicksby. Tovább futok, már csak húsz méter. A fekete poronty jelenik meg előttem a levegőben Kéken világít a két keze, és a képembe röhög, majd hörögve szólal meg, villás nyelvével inkább sziszeg, mint beszél:
- Nem futhatsz el- széttárja karjait, mormol valamit, amitől remeg az egész barlang. Tudom már, mi következik. Ettől féltem annyira, ezért készített így ki a barlang. Ezt az egyetlen pillanatot álmodtam meg, lassítva, démon nélkül.
- Nicole!- üvöltöm kétségbeesetten, amint szembenézek a több tonna sziklával, ami maga alá temet.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2009-09-11 12:13:43

A vége tényleg hasonlít egy horrorra, de nekem tetszett.:)
Alkotó
Liz Reed
Regisztrált:
2007-01-07
Összes értékelés:
390
Időpont: 2007-01-13 16:43:19

ArmandArmandArmand! Nagyon regényhiányom van már :) Siess azzal az írással :)
Alkotó
Armand
Regisztrált:
2006-08-23
Összes értékelés:
130
Időpont: 2007-01-12 08:17:51

A folytatás fel van töltve, de elárulom a nagy titkot: addig van kész. Valószínűleg fogom írni tovább:)
Alkotó
Liz Reed
Regisztrált:
2007-01-07
Összes értékelés:
390
Időpont: 2007-01-11 19:52:41

Könyörgöm, mondd, hogy van folytatás!!!! Egyszerűen szükségem van rá. Nem tudod elküldeni az egészet mailben?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Deák Éva alkotást töltött fel Kellevélbe csavart gombócok. címmel a várólistára

hundido bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 1.rész című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Egy régi történet 7. címmel a várólistára

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Cicafül című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 5. című alkotáshoz

túlparti alkotást töltött fel Virtuális valóság címmel a várólistára

túlparti alkotást töltött fel Virtuális valóság címmel a várólistára

Kőműves Ida alkotást töltött fel Nyírfák alatt címmel

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Lábad nyomán nyár sompolyog... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 1.rész című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 5. című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 4. című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 3. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 6. című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 6. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)