HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 17

Tagok összesen: 1909

Írás összesen: 50405

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

T. Pandur Judit
2020-07-08 22:59:25

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Ana JohnsonFeltöltés dátuma: 2015-01-16

Marika

Késő őszi délután volt. A nap sugarai még utoljára végig pásztázták az egész várost, benne minden egyes épülettel és lakossal, hogy még utoljára fényességgel töltsék be az amúgy is komor hangulatú települést. A kóbor kutyák és macskák ismét útra indultak, hogy elnyomják éhségüket az emberek által felelőtlenül elhagyott, eldobott - járdán, kukákban és sikátorokban található szeméttel. Olykor velük tartott egy nő is, hiszen az ő teste is gyenge volt az alultápláltságtól.

Marika akkor nem tartott velük, hanem megszokott helyén üldögélt, egy szupermarket falának dőlve. Nem volt szüksége ételre abban a pillanatban, hiszen azon a napon sikerült táplálékhoz jutni a népkonyhán. Így hát ült, s nézte az előtte elhaladó embereket. Hallgatta az egyes személyektől elhangzó szó- és mondatfoszlányokat. Minden egyes napját így élte: az utóbbi pár évben az emberek megfigyelése töltötte ki életét. Ez, illetve az élelem megszerzése, a túlélés. Tisztálkodni is sajnos csak ritkán tudott, ami negatív hatással volt közérzetére.

Összesen 4 éve élt az utcákon, hajléktalanként, napról napra azon fáradozva, hogy elkerülhesse a halált. Addig a napig hálát adott az Égnek, amiért még életben volt. Ám egyben szerette volna, ha már az a bizonyos sötét, ám mégis méltóságteljes feketébe öltözött, kaszás teremtmény eljön érte, hogy örök nyugalmat hozhasson neki. Nem szerette ezt az életet, s bármit megtett volna, hogy kijuthasson ebből a gödörből, melybe olyan mélyen beleásta magát.

Az effajta létben leginkább azt szívlelte legkevésbé, mikor az emberek utálkozva, fintorogva - vagy rosszabb esetben - szánalommal néztek le rá. Rá, és az ő kis "házára", amit ő csak kuckónak nevezett (habár még annak sem volt igazán nevezhető). "Lakhelye" egy nagyobb dobozból állt, benne két-három pokróccal. A teleket nagyon nehezen bírta ki, s olyankor mindig imádkozott, bárcsak jönne már a tavasz.

Kényelmetlenül érezte magát a járókelők tekintetétől, amik csakis negatív, taszító, lenéző sugarakat lövelltek felé, óriási pírt keltve ezzel sokat megviselt arcára. Nem akarta, hogy sajnálják; azt sem, hogy undorodjanak tőle. Azt szerette volna, ha békén hagynák, ha meg sem látnák őt. Nem volt büszke sorsára, s mindenképp tenni akart ez ellen, de végképp nem volt szüksége életének nyomorúságának nyomatékosítására a nép által.

Az még jobban felhergelte, mikor ennek a város lakóinak kisebb-nagyobb problémáit hallgatta, önkéntelenül. Nézte az előtte elvonuló embereket: az iskolából hazafelé igyekvő, magas technológiájú mobiltelefonokkal járkáló gyerekeket; a kézenfogva járkáló tizenéves párocskákat, ahogy egyikük sem figyel úgy oda igazán a másikra; a rohanó felnőtt férfiakat és nőket, ahogy munkába igyekeznek, vagy éppen onnan jönnek sietve, hogy minél hamarabb hazaérhessenek; s a családokat, anyukákat kisgyermekeikkel - amikor is a gyerkőc vagy követelőzik és hisztizik, vagy maga a szülő szidja le csemetéjét, mindennek lehordva azt.

Ilyesfajta megfigyeléseiben segítette az, hogy közvetlenül a buszmegállóval szemben tanyázott, így még az emberek halk beszédét, sőt még a suttogásukat is képes volt meghallani. Nem kedvelte ezt a helyet, hiszen nem egyszer volt fültanúja őrá értendő sérelmeknek. De nem tehetett mást, mivel ez volt a legbiztonságosabb környék a városban, valamint ez a szupermarket helyezkedett el a legközelebb a népkonyhához. Ezért volt kénytelen elviselni a nép rosszalló és ellenszenves magatartását ő irányába.

Sokszor az egyetlen igazi társaknak az állatokat - közülük is legfőképp a kutyákat - tekintette. Ezek a lények sosem tekintettek rá úgy, mintha egy nem kívánt, levakarható piszok lenne. Sosem éreztették vele sanyarú sorsát, körükben mindig felszabadultnak és értékesnek érezte magát. Bennük sokkal több emberséget vélt felfedezni, mint magukban az emberekben. Ebből kifolyólag már semlegesen viszonyult fajtársaihoz, már-már közömbösen. Sokszor gondolta azt, hogy talán már kiveszett belőle a szolidaritás, ami ironikusnak is tekinthető, mivel 15 évig dolgozott ápolónőként.

Szerette a munkáját, szeretett a betegekkel foglalkozni. Öröm töltötte el lelkét, akárhányszor boldoggá tett egy-egy szenvedőt törődésével. Ám sajnos ő volt az egyetlen a kórház épületein belül, akinek ténylegesen is a segítés volt a célja. Az intézmény többi dolgozója, az ápolók és az orvosok célja csakis a pénzszerzés volt. Nem voltak eléggé körültekintőek, s ezzel rengeteg műhibát követtek el, ám az ezzel kapcsolatos pereket mindig megnyerték. Marika tudta, mi folyik a munkahelyén, de nem tehetett ellene semmit, hiszen szüksége volt a pénzre, s nem akarta megkockáztatni a munkanélküliséggel járó létet.

Ám egy éven a kórház pech-sorozatát élte át, ugyanis egymást követték a műhibákkal kapcsolatos perek, aminek többsége a kórház vereségével végződött. Ez végül a létesítmény eladósodásához vezetett, így az csődbe ment, s Marikát leépítették. A nőnek nem maradt elég pénze ahhoz, hogy fizethesse lakbérét, s emiatt kilakoltatták. Ekkor elment egyetlen gyermekéhez, a lányához, akinek akkoriban született meg első kisbabája. Ám lánya elküldte őt, mivel még mindig nem volt képes megbocsájtani édesanyjának a múltkori sérelem miatt. Ezután az asszony nem tudott kihez fordulni, hiszen szülei és volt férje már meghaltak, más rokona nem volt, s nem házasodott újra. Jó pár hónapig vadászott olyan állásra, mely szállást is biztosít neki, de egyik alkalommal sem járt sikerrel. Az indokok között helyezkedett el a képzetlenség, a túlképzettség, esetleg a magas kor.

Azóta kénytelen ilyen körülmények között élni. Amint egy kis pénzhez jutott kéregetések útján, felhívta lányát egy-egy nyilvános telefonon, ám az egyszer sem volt hajlandó vele beszélni. Egy idő után letett a kéregetésekről, ugyanis nem bírta elviselni az emberek goromba vagy sajnálkozó hozzáállását, s ezzel egyetemben lányáról is lemondott. Elvesztette összes reményét, hogy bármikor is kibékülhet gyermekével.

Ez az elkeseredés és reményvesztettség lángolt fel benne minden reggel, mikor felébredt a Nap kellemes, hívogató fénynyalábjára. Nem tudta, meddig fog kitartani. Azt kívánta, bár eltűnne a Föld felszínéről. Borúlátását csak jobban fokozta a társadalom általi kitaszítottság, mely élete utóbbi 4 évében végig kísérte.

Ezen a napon nem állt nagy tömeg a buszmegállóban, csupán egy anya a kislányával. A gyermek hátrafordult, és ránézett Marikára, majd mosolyogva intett neki. Az asszony vigyorogva intett neki vissza. Az ilyen események voltak az egyedüliek, mikor még reményteljesnek érezte az életét és az emberiséget. Ám szokás szerint ekkor is volt egy gátló tényező, mely megakadályozta, hogy egy kis boldogság szökjön szívébe, s ez alkalommal nem volt más, mint az édesanya, aki fintorogva, megvetően tekintett rá szigorú szemével, s elfordította előle csemetéjét.

Marika ismét visszazuhant kedvetlen, közömbös állapotába, s inkább másfele tekintett. Hallgatta, ahogy a nő őt becsmérli, s mindenféle "jó tanácsot" ültetett el gyermeke kis buksijába. Ez még jobban felhúzta az egykori ápolónőt. Úgy döntött, elmegy egy kis sétára, vagy legalábbis a szupermarket mellett lévő sikátor végébe, hogy lenyugodhasson.

Felállt, s eldöcögött fájós lábán a felborított, igényesnek nem mondható kukákig, ahol a falnak támaszkodott. Egy darabig ott maradt, majd mikor úgy érezte, végre lenyugodott, visszament. Látta, ahogy a kislány a kezében lévő kis ragacsos labdával játszott, miközben az anyja a buszmenetrendet tanulmányozta. A kisgyerek ide-oda ütögette az ujjáról lelógatott játékszert, majd az hirtelen elrepült, ki az úttestre. A kislány elindult a labdáért. Az anyja nem látta, ugyanis továbbra is kitűzött menetrendet nézegette, s bosszankodott, amiért olyan sokat késik a busz.

Marika épp szólni akart neki, hogy figyeljen oda a gyerekére, ám ideje sem volt rá, mert ekkor feltűnt egy autó. A vezető addig nem vette észre a játékáért indult kisiskolást, mivel közben a kesztyűtartójában matatott. Mikor végre felnézett, beletaposott a fékbe, s csak pár méterre volt a gyermektől.

Ekkor Marika hirtelen jött nagy sebességgel előre szaladt, karjába kapta a csöppséget, és az ütődéstől előrezuhant 2 métert, miközben magához szorította a kicsit. Hatalmas fájdalmat érzett a hátában és a bal karjában. A kocsi közvetlenül a bal felkarját érte, míg a gerince a hátára való eséstől sajgott. Pár percre elvesztette az eszméletét a nagy a fájdalomtól. Mikor felébredt, látta, hogy a kislány már nincs a karjaiban. A gyerek ott volt az anyjával, aki sírva ölelgette utódját. Odajött hozzá egy férfi - valószínűleg a kocsi vezetője -, hogy megnézze, minden rendben van-e, ám ő ekkor ismét elájult.



Egy kórházban volt, s az ágyban feküdt. A mentőautóban ébredt fel, megtudta, hogy valószínűleg eltört a bal karja, s jó pár gerinccsigolyája megrepedhetett. Akkor abban a pillanatban örült az életnek, korábbi halál iránti vágyai ellenére is. Az orvosok ellátták őt, s begipszelték fel- és alkarját, s teste köré is elhelyeztek egyet, gerince gyógyulásának érdekében. Ezután jó darabig csak pihent, s a televíziót nézte, de közben folyton a kislányon járt az esze, hogy az vajon túlélte-e a balesetet.

Másnap délután váratlan vendégek látogatták meg: az előző napi anya kisgyerekével, aki makkegészségesnek tűnt. Nem hitt a szemének, mikor meglátta őket. A szülő-gyermek páros odalépett az ágyához, majd az anya megszólalt, félénk, bűnbánó hangon:

- Nagyon szépen köszönjük! Köszönöm, hogy megmentette a lányomat! Ön igazán bátor. Ha maga nem lett volna, akkor Nóra valószínűleg már nem állna itt... - csuklott el a hangja, ahogy könnyek szöktek a szemébe.
- Ugyan már, bárki megtette volna. - felelte Marika egy hanyag legyintéssel.
- Köszönöm szépen a néninek, hogy megmentett! - mondta Nóra, majd belenyomott az asszony jobb kezébe egy rajzot, melyen egy nő volt, akit éppen egy kislányra hasonlító alak ölel át, felettük pedig egy szó: "Köszönöm!" - Ezt a néninek csináltam!
Ekkor Marika is elérzékenyült, s megsimogatta a kisiskolás hosszú szőke hajjal borított fejét. Nem bírt megszólalni a meghatódottságtól.
- Egyébként... - szólalt fel a fiatalasszony - Érdeklődtünk, és az orvosok azt mondták, nincs betegbiztosítása...
- Tudom. - felelte Marika - Nem csoda, hiszen hajléktalan és vagyontalan vagyok. - horkantott fel kedvetlenül.
- Igen, nos... Így ugye, nem tudja kifizetni a kórházi ellátást. Így arra gondoltam, ezt megtenném Ön helyett. Ez a legkevesebb, amit tehetek Magáért.
Marika eltátotta száját meglepettségében. Ránézett a nőre, s látta annak bűnbánó, immár kedves, barna szemében az őszinteséget, ami erőteljesen ragyogott le rá. Ez volt az, amire eddig vágyott.
- Köszönöm... - nyögte ki nehezen a szót elfojtott boldogságában.
- Szóra sem érdemes. - válaszolta az anyuka.

Ezután tovább cseverésztek, jelentéktelen dolgokról. A lány és az édesanyja még egy darabig ott maradtak nála, s eközben még maga a sofőr is feltűnt, aki az előző nap elgázolta. A férfi is mély sajnálatát fejezte ki, végül az anyával és annak gyermekével együtt távozott, s közben jobbulást kívántak a balesetet szenvedett Marikának, valamint távozta előtt még egy kis pénzt tuszkolt bele az asszony merevedett ujjai közé. Marika a férfi tekintetében is ugyanazokat az őszinte érzéseket látta, akárcsak az anyukáéban, csak ez esetben aggódást és tiszteletet vélt felfedezni. A középkorú nő megtekintette a nagy pénzköteget. 50.000 forint. Azt hitte, elájul a hatalmas összeg láttán.

Ezután az asszony szívét és lelkét kellemes, boldogság járta át irtózatos fájdalmai ellenére is, hiszen végre embernek érezte magát. Nem tekintették őt piszoknak, mocsoknak, hanem igazi emberi lényként kezelték őt, akivel szimpatizálnak. Törődtek vele, nem ítélték őt el helyzete, kinézete miatt. Éreztették vele, hogy teljes értékű ember, s ez mindennél többet jelentett a számára. Örömében könnycseppek gördültek le megviselt, ráncokkal teli arcán, hiszen végre megkaphatta azt, amelyre egész életében - s legfőképpen ebben a négy évben - vágyott...

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
9055
Időpont: 2015-01-16 10:28:04

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia! A történet jó, megrázó, hiteles. De nagyon modorosan fogalmazol, helyenként dagályosan. PL: "táplálékhoz jutni, fényességgel töltsék be, az ő teste is gyenge volt az alultápláltságtól, egyes személyektől, negatív hatással volt a közérzetére, azon fáradozva, hogy elkerülje a halált, kaszás teremtmény (???), mélyen beleásta magát, stb. Egyszerűbben megfogalmazva sokkal jobb lenne! Üdvözlettel: én

Legutóbb történt

gleam bejegyzést írt a(z) Töredék című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) Zlinszky János: Uram, hiszem / Herr, ich glaube című alkotáshoz

gleam alkotást töltött fel Tévedés címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Töredék című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) a Szépség kínja című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) árnyékba csomagolom című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) a legjobb rész című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) a Szépség kínja című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Általános csevegés fórumtémához

gleam bejegyzést írt a(z) Töredék című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) a Szépség kínja című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel a Szépség kínja címmel

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) A halál flow-ja című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) A halál flow-ja című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2020 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)