Ha vissza tudnám fújni a szelet,
teli tüdővel tenném, szabadon,
hogy ne sodorjon el embereket,
és ne fázzanak tőle oly nagyon.

Ha olvasztani tudnám a fagyot,
sivatagokba messze küldeném,
hogy szomjazók az oázis-csapot
megnyithassák boldogan, könnyedén.

Olvasod, akkor ha nem volt kenyér,
kevés a hal, hát sokszorozta Ő,
kárpótolva volt szegény, életért
sorsában botló, vesztébe menő.

Élettől búcsúzó gyomra üres.
Egy kortynyi víz vagy érkező falat
megmenthetné, ha kútja már nem lesz,
ha nincs hálója, vagy nagyon szakadt.

Ha mindentudó mágus lehetnék,
a létezőt én tovább éltetném,
s erdő helyett valódi menedék
várhatná őt gazdagok telepén.

Magammal csak annyira törődnék,
hogy jogos jussal vértezzek föl mást,
hogy legyen végre jól működő fék,
mely messze űzi a lopást, csalást ,

s ne más kárára teljen meg a zseb,
hogy tűnjenek a hamis szónokok,
és gyógyuljon meg minden nyíló seb,
melyet sok önző kése okozott.

Ha erőm lenne, felhő árnyékát
a naptól szenvedők fölé vinném,
s a fulladásig zúgó minden árt
termő tőre cseppben teríteném.

Főbíró ugyan lehet most e vers,
bár az volt mindig ezredéveken
át...de meddig a Földön ember lesz,
teljes igazság soha nem terem.

Háború dúl a gyilkos végeken,
ha tehetném, ártók lelkét, kezét
béke-csapdába csalnám s réteken
újból virágra nézhetne az ég.

Míg ujjam betűt billentve remeg,
míg életem vonatán utazom,
tisztelje más is örök hitemet:
az álmaimmal meg nem alkuszom!