Homlokát az öreg vitrin övegéhez szorította, úgy bámulta a számára elérhetetlen, megfoghatatlan tárgyakat: kristálypoharak, ezüstkupicák ezüsttálcán, süteményes-tálca, a hozzá tartozó süteményes tányérokkal (ábrázoltak némileg hiányos öltözetű, egymást dédelgető asszonyokat), no meg az a sok apró nipp, porcelánszobrocska: kék-köténykés, copfos, szőke, kislány, ölében őzikével (az őzike egyik füle sajnos letörött), apró, színes madarak, no meg az a szoborcsoport: festő vázolja fel (porcelán) vásznára parókás hölgy arcvonásait, mögötte, másik két hölgy figyeli közel hajolva a készülő festményt, és még rengeteg kincs, számára megközelíthetetlen, elérhetetlen valamennyi. Magában elképzelte, hogy mindegyik tárgynak van valamilyen apró titka, története, és ő ezeket már sohasem fogja megismerni. Ez nagyon elkeserítette.
Nem volt kulcsa annak a vitrinnek, ő meg unatkozott. A felnőttek: anyja, nagyanyja "felnőttes" dolgokról beszélgettek, ő meg unatkozott. (Gondolod lányom, hogy komoly ember, megbízható? Igazán elhozhatnád már egyszer... Á, még korai lenne, ő maga mondta: jobban meg kell ismernünk egymást.)
- Jaj, Paolo! Már megint összemaszatolod az üveget!
- Hagyd kislányom, majd a cseléd megtisztítja. Úgyis a gyereké lesz itt minden, ha a nagyi majd elmegy egyszer...
A vasárnap délután a nagyié volt. Anyja felöltöztette a gyereket, tiszta trikó, fehér, rövid ujjú ing, sötétkék nadrág, zokni, szandál. Vizes kefével próbálta lesimítni a gyerek rakoncátlan forgóját. (Jaj, kisfiam, már megint kinőtted a nadrágod, nem baj iskolakezdésre kapsz újat majd, jó, tudom, hogy kilátszik a bokád, á, nem fogsz unatkozni, egyáltalán nem fogsz, nézheted majd a vitrinben a kedvenc figuráid, meg lesz mogyorós sütemény, és finom limonádé is.)
(Szóval nem kell siettetned a dolgokat kislányom, nehogy elriaszd még a végén, de mindenképp jó lenne férfi a háznál, már csak a gyerek miatt is... Viselkedésmintára van szüksége, amit követhet.) A "férfi a háznál" pár hónapja Maximiliano úr volt; barackot nyomott a fiú fejére minden nap, hozott cukorkát, anyának néha virágot, máskor süteményt. A fiú magában csak "Meg merem kockáztatni úrnak" keresztelte el, mert ilyeneket mondott: "meg merem kockáztatni, hogy ez a kisfiú napról-napra nő", no meg: "meg merem kockáztatni, hogy kegyed főzi a legjobb lasagnát az egész világba..." Hazudott persze, anya meg elpirult, ők ketten tudták, hogy anya nem épp a főzés világbajnoka, néha el-elsírta magát, amikor elrontotta az ételt, ő meg gyorsan bújt hozzá akkor, hogy megvigasztalja. (Meg merem kockáztatni, hogy "Meg merem kockáztatni úr" bemászott már anyu ágyába, gondolta szomorúan.)
- Igyál kisfiam, nem csináltattam hidegre, nehogy megfájduljon a torkod! - a limonádé langyos
volt, a mogyoró a sütiben meg avas - mint minden vasárnap délután. A felnőttek teát ittak, és fontos felnőttes dolgokról beszélgettek. (Amikor először kóstolta "Meg merem kockáztatni úr" cukorkáját, és anyja a fejével nemet intett, és ő azonnal tudta, nem árulhatja el édesanyját, ha meggebedne, akkor sem köpheti ki a cukrot a helyszínen, köszönömöt rebegve, öklendezését visszafojtva rohant a WC-re. Döbbenten látta, hogy ezt a penetráns ízű dögöt nem lehet lehúzni, ugyanis az ragaszkodott az életéhez, csak libegett szemrehányón a víz tetején. Erőt véve undorán kipiszkálta a cukorkát, majd egy hirtelen mozdulattal kidobta azt a WC kis ablakán.)

- Jaj Paolo! Nem megmondtam, hogy használj kistányért, meg szalvétát! Lám, most megint,
mindent összemorzsáztál! És hányszor kértelek már, ne mássz fel szandálban a fotelre, még a végén felszakítod a kárpitot! Na, menj ki játszani kisfiam, hagyj minket beszélgetni!

Búcsúzott már a nyár attól a kerttől, nemigen volt mit sajnálnia: a pázsit kiégett, augusztus vége felé járt az idő, a kis szökőkút nem működött ezen a nyáron sem, a vízköpőket vastagon befedte a moha, a medence alján algás pocsolyákban csiborok, egyéb vízibogarak mulatták az időt, nagy, sárga darazsak dongtak, civakodtak unottan az elhanyagolt lugas félig érett-félig elrohadt fürtjein, türelmetlenül, hasztalan kerestek türelmes Idő által mézédessé érlelt szemeket.

- Te szegény! - óvatosan tartotta markában a madarat, érezte a kis tollcsomó beteges
forróságát, törékeny löktetését. Te is unatkozol? Neked sincs barátod? Akkor a madár utolsó erejével (amolyan "egy életem, egy halálom" módra) rákoppintott a gyerek ujjára. Nem fájt ám ez a koppintás, ááá nem fájt cseppet sem, volt inkább csak olyan, mint amikor valaki halkan, félve kopogtat valahol, valamilyen, akármilyen ajtón, halkan, nehogy zavarjon, magában reménykedve: hátha meghallja valaki, tán csak kinyílik az az ajtó, végre-valahára, de ugyanakkor félve is attól.

- Hát szabad ilyet tenni? Szabad összemaszatolni a vitrin üvegét, szabad összemorzsázni a
szőnyeget? Szabad felhasítni a szék kárpitját? Szabad? - a gyerek ujjai egyre jobban szorították a madarat. (A borostyánnal benőtt kerítés tetején hatalmas, sárga szemű szürke kandúr hasalt, érdeklődve figyelte őket, és halkan dorombolt.)