HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 13

Tagok összesen: 1855

Írás összesen: 47741

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2019-02-14 16:50:12

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: ArmandFeltöltés dátuma: 2007-01-11

III.: Jelzőtűz

Szegény Cori. Olyan kis szerencsétlen szegény. Most is Alexre nyomul. Mindenki tudja, hogy fülig belé van zúgva, kivéve Alexet. A párszor már le lett intve, de Alex túl jó fej ahhoz, hogy ne kérjen tőle bocsánatot. Hiába, nem bírja ha haragszanak rá, és ezt meg tudom érteni. Egy olyan élettel, és egy olyan apával akit maga mögött sikerült hagynia... hát nem vágynék vissza oda, ahonnan ő megszabadult. Kemény lehetett, egy szadista, dörzsölt üzletemberrel együtt élni, aki csak ordibálni, és az öltönyét kimosatni járt haza. Még jó hogy elköltöztek, miután az apja meghalt. Gondolom, az anyjának nem sok szép emléke fűződik ahhoz a helyhez, ahol azelőtt éltek. Alex hevesen mutogat valamit Corinak. Aranyosak így együtt. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Alex összejönne valakivel. Egyre inkább úgy érzem, hogy köztünk többnek kéne lenni, mint barátság, de jelét nem adná soha, hogy így gondolná. Itt ücsörgök Tonyval és Billel ebben a dohos barlangban, Kathy és Kim a többi csajhoz csatlakozva fecserésznek. Nincs kedvem fecserészni. Alexet akarom, és nem akarom Alexet. Biztos vagyok benne, hogy ha összejönnénk, egy három éves barátság menne tönkre, amit nem akarok. Viszont ezt az eszem diktálja, a szívem azt mondja, menj, és csókold meg te hülye tyúk. Na jó, indulunk tovább, legalább a cseppkövek kerülgetése lefoglal annyira, hogy ne gondoljak rá. Egyhangú túra volt, persze nem annak, aki folyamatosan nyomon követte Hicksby tanár úr minden bizonnyal roppant érdekfeszítő kiselőadását az ásványokról. Én nem ezt tettem. Csak ballagtam, gondolkodtam, és próbáltam elkerülni Alexet. Van egy olyan érzésem, hogy a buszon túl messzire mentem, és az a majdnem csók beindított bennem valamit. Alex meglepett reakciója...bár miért is áltatom magam? Három év alatt ez az első jele annak, hogy bármit is akarna tőlem, barátságon kívül. Ráadásul, utána megint csak mint haverok viselkedtünk egymással. Visszanézek a barlangba, már csak Cori és Alex van benn. Mi a fenét csinálnak? Alex mintha mutatni akarna valamit a falon Corinak, de nem látom mi az. Cori felráncigálja, és utánunk indul. Alex is jön. Nem akarok lemaradni, megyek a csoporttal, Cori és Alex úgyis utolér. Igazam is lett, Cori be is ért minket, de Alex hol lehet? Képtelenség itt eltévedni, az egyetlen mellékágon, amire eltérhetett, kivilágított tábla figyelmeztet arra, hogy turisták elől lezárt terület. Lassan illene beérnie. Hátra maradok, Mr. McKenzie mellé.
- Mr. McKenzie, nem látta véletlenül Alexet?
- Hmm...melyik srác Alex? Az a magas, fekete hajú, fekete szemű srác, a kék farmerben, és szürkés pulóverben?
- Pontosan.
- Utoljára mikor megálltunk láttam, biztos elöl kavarog valahol.
Csakhogy elöl biztos nincs. Mi ez?
- Maga is hallotta?
- Igen. Oliver, ön is hallotta?- kiabál előre a sofőr.
- A dörrenésre gondol?
- Igen, mintha egy cseppkő zuhant volna le- már egymás mellett állnak.
- Hallottam. Gondolja, hogy sietnünk kéne?
- Előfordulhat, nehogy a mellékág veszélyes legyen.
- Rendben- felemeli a hangját- Srácok! Ideje lesz egy kicsit kilépnünk, bár tudom, hogy fáradtak vagytok, de feltételezem éhesek is, és kiemelném, hogy külön kérésre ma este az étterem harminchat, közepes pizzát szolgál fel, feltéve ha időben odaérünk, hogy elmeséljük mit is tegyenek rá.
Éljenzés a reakció, de ez csak természetes, hiszen Hicksby remekül ért a kajához, és főleg ahhoz, hogy mit szeret az átlagdiák. Talán a sok hülye húzása mellett a többieknek nem tűnik fel, de vannak ám neki egész jó dolgai is, amikről említést sem teszünk. Ellenben ez a mostani erőltetett menet kicsit sem tartozik közéjük. Mivel mindenki holtfáradt, pillanatokon belül elfelejtjük a gőzölgő pizza ígéretét, és mindenfelől morgolódó hangokat hallunk dörmögni, amihez azonban ösztönzőként a barlang morgása, vagy néha egy-egy puffanása vegyül. Elöl újabb mellékág látszik, ám itt semmilyen figyelmeztető tábla nincs.
- Senki ne forduljon balra, ez az előbb látott mellékág vége, egy egyszerű, ámbár a sziklák állapota miatt veszélyes kerülőösvény az egész lezárt szakasz- természetesen kedvenc osztályfőnökünk vezényel már megint, nem mintha bárkinek is kedve lenne balra menni ebben az útvesztőben. Több kíváncsi tekintet is beles a járatba, és egyesek meg is állnak. Pár lépés, és én is rájövök, miért. Balra fordulok, egyenesen bebámulva a járatba, ahol is egy zseblámpa fénye pislákol. Egyre közelebb jön, egyre jobban kivehető az alak, ami ismerős, méghozzá nem is kicsit. Futva közelít, most már biztos ő is lát minket, de honnan ilyen ismerős? Teszek egy lépést a járatban, ő úgy rohan felém, mint akit kergetnek, elképesztő zajt csap, és ha jól látom, hasra esett valamiben. Felugrik, rúg egyet a levegőbe, és rohan tovább. Fura figura, kíváncsi leszek, mitől ilyen ismerős, abban ugyanis biztos vagyok, hogy megnézhetem közelebbről, mert már csak harminc méterre van tőlünk. A többiek a képébe világítanak.
- Vegyétek le az arcáról a fényt!
Engedelmeskednek, így már látom ki rohan felénk, és hogy honnan volt olyan ismerős. Nem akarom elhinni.
- Alex? Mit csinálsz te ott? - kérdem. Hogy a fenébe kerülhetett oda? Egyáltalán, mitől néz ki úgy, mint akin keresztülment egy csorda vaddisznó? Mi történt?
- Miss Parker, volna szíves a csoporttal maradni?- Újabb lépéseket tettem a járatban, Hicksby ezt már nem nézi jó szemmel. Alex hirtelen megáll, vagyis inkább csúszva farol, mint megáll. Két kék derengés villan a levegőben, az egész barlang mintha földrengés lenne, úgy rázkódik. A folyosóban sziklák zuhannak, még hallom ahogy Alex a nevem kiáltja, mielőtt elájulok.

Semmi. Lebegek. Nincs körülöttem levegő. Nincs anyag, nincs semmi. Nem érzek hideget, vagy meleget. Nem érzem a testem. Nem látok. Nem hallok. Rájövök, nincs mivel. Alaktalan szellem vagyok csupán, a semmi rám eső részében. Ilyen tehát halottnak lenni. Érdekes érzés. Pontosabban, érzés ez egyáltalán? Az egyetlen dolog, amit biztosan érzek, az a nyugalom. Tökéletesen nyugodt vagyok, és tökéletesen halott. Bár ez egy barlang rám omlása után talán nem is kétséges. Remélem Nicole megúszta. Még láttam, ahogy a földre zuhan, remélem nem futok össze vele ebben a hidegben. Hideg. Érzek. Érzem, hogy hideg. Hideg, és mozog. Mint a szél. A szélhez hasonlít, de mégsem az. Nem is hideg, inkább forró. Olyan, mintha most állítanák be az érzékszerveim. Süvít. Szóval most már hallok is. Zseniális. Hallok, és érzek. Ízlelek is, sőt, szagolok, mert füstszagot érzek a levegőben. Nem látok. Megvakultam talán? Valami keménybe ütközik a talpam. Megállok. Őrjítően tombol a szél, hamut, és füstöt hord magával, szaggatja a ruhám. Gondoltam, hogy nem a mennybe jutok, de a poklot valahogy nem így képzeltem. Látok. Fáj. Éles fehér fény és fájdalom hasít a szemembe. Leveszik a fényerőt, most már látom a vörös házakat. Pontosabban, romokat. Romok, autóroncsok, mint egy város, amitől nem is olyan messze hidrogénbombát robbantottak. Az egész elégett, és a megmaradt vasszerkezetet eszi a rozsda. Mozgást látok a kocsik közt. Egy út közepén állok, rozsdás tábla hirdeti: Road 666. A hatszázhatvanhatos út. Ismerős arcok bukkannak fel. Már nem árthatnak nekem. A kis fekete démon jelenik meg, ugyanúgy füstöt hagyva mint eddig. A többiek a roncsok alól másznak elő, de a paletta sokkal változatosabb, mint a barlangban. Mivel tudom, hogy itt nem árthatnak nekem, elvégre halott volnék, vagy mi, bőven van időm körülnézni. Dagadt, összefércelt lidércek, csupa fog, széles szájú, hosszúlábú démonok, egyszerű kísértetek, és teljes bőrvértbe szerelkezett, kardos-pajzsos ördögök fognak körül. Csavart szarvak, kardok, villás nyelvek, oszló bőrfoszlányok,millió fog és tüske erdejében találom magam. A hátsó sorban hatalmas, szárnyas ördögök lengetnek több négyzetméteres, törött kardokat. A fejükön haj helyett tűz, a szárnyuk legalább tíz méter széles. A kardjukra támaszkodva térdelnek, de még így is hatalmasak. Ketten vannak, egyszerűen nem tudom levenni róluk a szemem. Hullák jelennek meg, különféle halálos sebekkel. Lövések, vágások, kések, olyan is van, akinek balta áll ki a fejéből, vagy hiányzik a fél arca, esetleg az alsóteste, vagy a fejét hozza a hóna alatt. A díszes társaság mégsem kelti fel a figyelmemet annyira, mint a két hatalmas, lángoló fejű dög.
- Pit Lordok. Szépek mi? - megpördülök. Most már biztos, hogy a pokolban vagyok. - Ők ketten a hadvezéreim. Ők irányítják ezt a díszes társaságot, akik szívélyesen üdvözölnek körükben.
Hajszálcsíkos öltöny, fényes, fekete bőr cipő. Fekete, göndör haj, sötétbarna szem, pont mint nekem. Egy ébenfa botra támaszkodik, melynek feje kosfejet ábrázol.
- A hatalmuk ezen a helyen már majdnem vetekszik az enyémmel. A különbség csak az, hogy bármikor elpusztíthatom őket, míg ők ezt nem tehetik meg velem.
Nem akarom elhinni. Nem lehet ő.
- Talán csak nem rám számítottál, fiam? Azt hitted, a halál meggátol a hatalomépítésben?
Az apám az. Az apámmal állok szemben. Az apámmal, aki nem más, mint a pokolban a góré. Hátborzongató kacajt hallat.
- Min lepődtél meg ennyire? Csak nem gondoltad, hogy a jó öreg Hector nem fejezi be, amit a földön elkezdett? Még csak most jön a munka java.
- Hogy csináltad? Hogy győzted le Lucifert?
- Ki mondta, hogy legyőztem? Ki mondta, hogy nem ugyanazt a démont látod, akit kitaszított az ég?
- Képtelenség. Démonok nem élhetnek a földön. Vagy igen?
- Egyszer mindenkinek megadatik. Törődj bele fiam, a sátán fia vagy.
- Hogy csináltad? Hogy jutottál el a földre?
- Mondtam, van egy szabály, mi szerint, egy emberi életet mindenki leélhet a földön. Mi látjuk egymás valódi lényét, de a hatalmunk, mivel az az eredeti világhoz köttetett, itt marad. Csak azok a lények használhatják valódi alakjukat és hatalmukat a földön, és élhetnek az emberek szeme előtt láthatatlanul, akik valaha maguk is emberek voltak. Miután feltámasztottalak, te is látni fogod őket.
- Feltámasztottál?
- Hmm. Szóval anyád még mindig nem nevelte beléd, hogy ne vágj más szavába. Nem baj. Igen, fel foglak támasztani, ha tetszik, ha nem. Mivel félig démon vagy, ezért használhatod majd a neked megadatott hatalmat a földön...
- De nekem nincs semmilyen hatalmam! - csattanok fel. Repülök. Pörgök a levegőben, szinte minden létező tengelyem körül felváltva. Kidobom a taccsot, ha nem marad abba egy másodperc alatt. A hátam egy kőfalba csapódik, érzem, ahogy a téglák behorpadnak. Por száll körülöttem, minden tagom sajog, de túléltem, pedig egy ilyen ütésbe a legerősebb élő ember is belehalna.
- Ha anyádnak odafent nem sikerült, majd én megnevellek. Remélem tanulsz az esetből- úgy tizenöt méterrel előttem áll, kinyújtott karral, vörösen derengő tenyérrel. Telekinézis. Tudom, mert már rengeteg számítógépes játékban találkoztam vele, és tudom, mekkora pusztítást lehet vele végezni- Most, hogy csendben vagy, befejezem a megkezdett mondandómat. Természetesen van hatalmad, nem is kevés, tekintve hogy magának a pokol urának vagy a fia. Egy ősördög fiának lenni nem kis dolog, és nem kis felelősség. Vigyáznod kell, nehogy leleplezd magad bárki előtt, miután visszatértél. Folyamatosan figyelni foglak- mint egy matrica, szállok le a falról, ahogy leengedi a kezét. Úgy tapadtam rá, mint Da Vinci embere a Vitruvius- tanulmányon. Tényleg elképesztő a hatalma- Kérdezhetsz.
- Mint azt már említettem, Hector, nekem semmilyen hatalmam nincs se a földön, se idelent- soha nem szólítom apának. Az után, amit velünk művelt, soha nem éreztem az apámnak. Most meg még kevésbé.
- Mint azt már említettem, körülbelül egy Pit Lord hatalmával vetekszik a te hatalmad odafent a földön. Még fiatal vagy, épp ezért folyamatosan nőni fog az erő a kezed alatt, és ha megörökölted a démonok azon tulajdonságát, mely által a legyőzött ellenfél ereje rád száll...
- Akkor mi van?
- Majd elmondom, ha érdemes leszel rá. Egyelőre, kérdezz még, ha kívánsz, ha nem, akkor kezdjük meg a kiképzésed.
- Mennyi időt leszek itt?
- Attól függ. A te annyi időnek fogod érzékelni, amennyi idő alatt elég erőssé válsz, hogy legyőzd a démonkatonák egyikét.
- Démonkatonák? A bőrvértesekre gondolsz?- újabb hátborzongató kacaj. Már a helytől is a hátamon futkos a hideg. A szél valamennyire csitult, a füstöt megszoktam, nem árthat , hisz halott vagyok. De a látvány... A démonok, és oszló, járkáló hullák látványa, a tébolyult tekintetek, amikben csak az ölésre való vágyat látom, ezer és egy sárga pupilla, vörös írisszel, iszonytató. Erre ez a mocsok még ezt az ördögi kacaját is hallatja. Kezd felhúzni.
- Dehogy. Átlagördögök. -röffen valamit egy ismeretlen nyelven, mire mozgás támad hátul. Kétméteres, lángolófejű, tagbaszakadt izomtömeg trappol előre, egy legalább háromméteres pallossal. Úgy forgatja, mintha hurkapálca lenne. Acél mellvért, sisak, kar és lábvért- Ez egy démonkatona. Mutatkozz be szépen- fülsiketítő sikoly, tűz dől ki a száján.
- Isten nincs, hogy én ezt valaha is legyőzzem.
- Dehogy nincs. Kezdődjön a kiképzés.
- Várj. Azt mondtad, én itt annyinak érzékelem amennyinek. Ezek szerint, odafent másképp telik az idő?
- Igen. Akármennyi időt is leszel itt, azt odafent pont annyinak fogják érzékelni, amennyi alatt elhordják a köveket.
- Akkor megtalálják a holttestem.
- Nincs holttested. Azért volt ilyen az érkezés, a sötétséggel és semmivel, mert a testedet is lehoztuk.
- Akkor az előbb miért nem haltam meg?
- Tedd a szívedre a kezed - odateszem. Nem dobog. Most veszem észre, hogy levegőt sem veszek.
- Igen. Halott vagy, halottabb nem is lehetnél -csodás. Valahogy, nem ezt képzeltem a halál után- Most pedig, mint mondtam: kezdődjön a kiképzés. Megölni!
Ördögök röhögnek fel. Apám egyszerűen füstté válik. Bezárul körülöttem a kör, és ez ellen nem tudok tenni semmit. Egy balta suhan a fülem mellett. Szép kis kiképzés, majdnem levágta a fél oldalam- nem tudom hogy, de kitértem. Megdöbbenten figyelem újonnan felfedezett reflexeim, amint az acsarkodó dögök egyre másra hibázzák el az ütéseket és rúgásokat. Folyamatosan elhajlok, most hátra, egyszer oldalra, most hídban vagyok, kézen állok, és ez így megy percek óta. Kezdeni kéne valamit velük, mert nem fogom az örökkévalóságig bírni. Megeresztek egy ugrást, simán megy. Spárgázva csinálom a bakugrást, az egyik korcs szarvain megtámaszkodva, ugyanazzal a lendülettel kettőt szájon rúgok, landoláskor egy az arcába kapja az öklömet. Hogy csinálom? Fogalmam sincs. Eddig még egy boxzsákot sem tudtam eltalálni. Karral védek egy baltacsapást. Épphogy megkarcol. Ez nagyon durva, a sok undorító szempár már félelemmel néz rám. Intek nekik: Gyertek! Új hullám. Folyamatosan verekedek, kung-fu mestereket megszégyenítő mozdulatokat csinálok, pörgök a kezemen, és mindez teljesen természetes. Zsigerből csinálom, mintha legalábbis évek óta ezt csinálnám. Amihez másnak évtizedek kellenek, nekem elég volt tíz perc. Egyre nő az önbizalmam, amint egyik ördögről a másikra ugrom, démonok halmai hevernek a lábam előtt holtan, miközben én cséphadaróként aratom a többit. Megfordulok, egy balta suhan a fejem felé. Összerándulok, megint az ismerős sötétség, de most csak egy töredék másodpercig tart. Már mögötte vagyok. Körülöttem füst. Mi volt ez? Teleportáltam?
- Állj! Mi volt ez?- Hector.
- Fogalmam sincs. Nem tudom ,hogyan csináltam.
- Én tudom mi volt ez, és hogyan csináltad, csak épp még nem kellene képesnek lenned rá.
- Mégis miért nem? Te mondtad, hogy hatalmam van, nem?
- De igen, de még nem kellene ekkora legyen.
- Muszáj összezavarnod? - Megint falhoz csapna, ha hagynám. Pillanatnyi koncentráció után füstből szilárdulok meg az orra előtt.
- Á. Érdekes. Már engem is ki tudsz játszani - mintha ijedt lenne.
- Félsz tőlem. Ezért viselkedsz így.
- Nincs félnivalóm. A fiam vagy, egy gyönge démon. Attól, hogy meg tudod változtatni anyagi valódat, még nem vagy erősebb nálam.
- Miért van a füst mikor megjelenek?
- Á, tehát nem tudod, mi történik veled?
- Mégis honnan tudnám?
- Nevetségesen ostoba vagy. Bár...honnan is tudhatnád?Csináld még egyszer!
Megteszem. Méterekkel hátrébb jelenek meg újra.
- Még egyszer!
Vissza teleportálok az orra elé.
- Remek, most nézz magad mögé!
Semmi. Vagyis, korom, de ez itt megszokott.
- Mit kéne látnom?
- Bah!- egy intéssel falnyi tükröt emel ki a puszta földből -Akkor most légy szíves figyelj arra, amit csinálsz!
Újra áthelyezem magam, most próbálom nem a sötétséget, hanem a környezetemet nézni. Látom a tükröt, viszont ott maradok ahol vagyok. A megdöbbenéstől mozdulni sem bírok.
- Hmm. Látom sokkolt a látvány.
- Mi a fene ez?
- Úgy változtatod a helyed, ahogy senki más. Egy pillanat alatt elégsz, majd a fekete földből öltesz újra testet.
- Akkor most miért nem égtem el?
- Azt akartam, hogy magadtól jöjj rá, de legyen, elmondom: Mint a sátán fia, egy vagy a tűzzel. Egész addig, amíg én életben maradok, neked nem a pokol fölött, csak annak része fölött lesz uralmad, még pedig a tűz fölött. Bármikor tűzzé válhatsz, bármikor tüzet fakaszthatsz bárhonnan, és bármikor elolthatsz bármilyen tüzet. Te döntöd el, hogy a tűz, amit alkottál kit éget meg, és kit nem. Ha akarod, tűzbe burkolod a tested, ha akarod, hatalmas lángokká válsz, ha akarod, egy apró szikrává alakítod magad. Teljes szabadságot kapsz a tűz használatában, azt teszel, amit akarsz. Emellett, a fizikai erőd, kitartásod, és a többi hasztalan, emberi jellemződ a normális sokszorosára nő az idő folyamán. Ha meghalok, teljes hatalmad lesz, de addig, nem maradsz más, csak a pokol fekete jelzőtüze.
Jelzőtűz...érdekes. Gyerekkoromban sokat álmodoztam arról, hogy valamiféle szuperhős lesz belőlem. Aztán, mikor ismét normális, emberi mederbe terelődött az életem, letettem ezekről az álmokról, és megmaradtam a földi vágyaknál, mint szép motorok, jó bulik, szép lányok. Mit érdekel engem a világ sorsa, amíg jól érzem magam? Most mégis úgy néz ki, hogy szerencsétlen Peter Parker sorsára jutok, legyen bár csak kitaláció is a története...
-Ne-he-he-m! Nehogy azt hidd, hogy ezzel a hatalommal az emberiséget, a világot, vagy akárkit is szolgálnod kell! Mi vagy te, valami második Jézus, aki felelősséget vállal az emberiség tetteiért, és bűnhődik értük?- felröhög- Na ne nevettess! Egy mártír is sok volt a történelemnek, nézd meg, kétezer éve mást se hallgatok odafentről, csak hogy így meg úgy vagyok gonosz, és szabadítson meg tőlem mindenkit a Nagy Öreg...Ebből többet nem kérek, neked fiam mást szánt az ég. Te nem a mennyek küldötte vagy, hanem a pokolé! Az önzést kell megtestesítened, és ez a minimum. Nem szólhatok bele, mire használd az erődet, de ha nem akarsz rosszban lenni jó atyáddal, az önzetlenséget felejtsd el. Most pedig, épp eleget tudsz ahhoz, hogy visszarepítselek az életbe!
- Várj! Még nem tudok mindent, hogy fog például...

Megint a fekete űr. Fázom. Nincs rajtam ruha. Fekszem valami nedvesen, és fáj minden tagom. Hideg. Fém. Már nem a barlangban vagyok. Kinyitom a szemem. Be is csukom azonnal. Fáj, mintha nem használtam volna jó ideje. Hol vagyok? Újra próbálkozom, egy kórterem tárul a szemem elé. Áú! A mellkasomhoz kapok, felülök. A fémlapban megpillantom, miért is égett annyira a szívem felett. Apró betűs szöveg ragyog az égető fájdalom felett, izzó vágásokból kirajzolódva:

Üdvözletem újra a valóságban!
Kis hiba csúszott a számításba, nem sikerült
Megállítanom az idöt, így megtaláltak, felboncoltak,
És most a boncteremben vagy. Nyugalom, makk egészségesre
raktalak össze! Te leszel a történelem második hivatalosan feltámadt embere!
Sok sikert kíván: Atyád!

Ebből hogy mászok ki? Nem tudom. Még azt sem közölte, hány nap telt el, mióta itt fekszem...bár nem lehet sok, ha még nem temettek el, és a kórboncnok is itt hagyott, a saját alvadt véremben fekve. Gondolom, nem találtak testi sérülést, hiszen nem a sziklák öltek meg, Hector volt. Menni kéne, mielőtt itt talál valaki. Egy felboncolt hullát, aki a boncasztalon vigyorogva lógatja a lábát. Szép. Már ez elég bizonyíték, hogy nem csak bevertem a fejem és álmodtam az egészet...Viszont mi van, ha nem működik az, ami odalent sikerült? Egy próbát megér.
Wow! Sima ügy! Úgy siklom a semmiben, hogy öröm nézni. Mondjuk a koromcsík itt enyhén szólva látványosabb. Keríteni kéne valami ruhát. Hajnali négy óra. Nem csoda, hogy a boncnok otthagyott csapot papot. Szép kis napom lesz, az már most biztos, de a vigyort ez sem törli le a számról.

Na lássuk csak, mi lesz velem? Találtam ruhát, a sajátomat, kimosva a kórház raktárában, ahol a halottak személyes holmiját tartják. Úgy látszik, még nem értesítették anyámat, vagy egyszerűen csak nem volt ereje bemenni a kórházba a ruhámért. Ennek én csak örülni tudok, ugyanis még farmerben és pulcsiban is kegyetlen hideg tud lenni egy felhőkarcoló tetején. Alattam nyüzsög a város. New York City, itthon vagyok. Fogalmam sincs mi lehet a többiekkel, Nicolelal, a testvéreimmel. Gondolkodtam. Mind azt hiszik halott vagyok. Hogy mehetnék vissza? Ilyen nincs, hogy csak úgy fogom magam, és visszatérek az életbe, miközben napok óta halottnak hisznek. Minimum megőrülnének a látványomtól. Én is majdnem megőrültem, mikor megláttam magam. Izmos vagyok, nem egy Schwarzenegger, de izmos. Magasabb is vagyok, kb. 185 centis, és olyan mintha öregedtem volna vagy 5 évet. Elképesztő látványt nyújtok, ugyanis a fekete, kezelhetetlen hajamból ezüst lett, vagy inkább ősz, és körülbelül úgy néz ki, mint a kiképzőtiszteknek a seregben, szóval, hátrafésült, és egyenes. Csórtam egy borotvát egy drogériából, igazán nem volt nehéz füst formában belibegni a szellőzőn. Muszáj voltam megborotválkozni, mert kb. harmincnak néztem ki. Most is huszonkettőnek néznének, ha az utcán lennék. Azt hiszem, az eddigi életem oda, és ebben talán apám is közrejátszott. Kiszedem az irataimat a zsebemből. Alex Draughty, született 1989 Január 3, New York City, New York Állam, USA. Lakhely: White Plains, Elisabeth street 17. Anyja lánykori neve: Julia Hook. Apja neve. Hector Draughty. Munkahelye: Midtown High School, Queens. Ez mind halott. Én is halott vagyok. És mégis, tudom hogy élek. Tudom, hogy itt vagyok, tudom, hogy megtehetném, hogy tűzviharrá változva végigperzselek a Time Squaere-en, csak hogy kicsit levezessem a tehetetlen dühöt ami bennem tombol. Talán mégsem olyan nagyon jó ez a helyzet. Ezen az áron nem kell ez az erő. Mit tudok kezdeni vele? Reggel még úgy gondoltam, milyen jó lesz, én leszek a suli királya, a hatalom, a nők bálványa...Azóta, lemosta az eső az arcomról a vigyort. Most pedig, itt guggolok, fázom, és zuhog rám az eső. Még tüzet sem tudok gyújtani. Elvesztettem magam, és mindenkit akit szerettem. Hogy mehetnék vissza? Mit kéne tennem, hogy újra köztük legyek? Talán...ha új diákként érkeznék a suliba, új személyazonossággal...de honnan szerzek új személyazonosságot? Mit fognak gondolni, honnan tudok róluk annyit? Képtelenség. Megoldhatatlan szituáció, amiből nem tudok kimászni. Fáradt vagyok. Véget kéne vetni az egésznek. Ahogy lenézek, és csak apró autók apró fénypontjait látom, olyan egyszerűnek tűnik levetnei magam innen. Mostmár mindegy nem? Ha halott vagyok, legyek halott. Előredőlök. Érzem, ahogy átbillen a súlypontom. Görcsbe rándul a gyomrom, a szél az arcomba vág, tudom hogy végem. Zuhanok. Nőnek az autók, és az emberek. Már csak 6 emelet. Már csak négy. Kettő. Még mindig élek. Hogy? Olyan, mintha mindenhonnan nézném a tömeget. Nem is nézem, inkább érzem őket. Rémültek. Valaki segítségért kiált ,mások azt kiáltják, tűz van. Begyulladtam. Megint nevetni támad kedvem, olyan együgyűek. Azt hiszik, bántom őket, nem tűnik fel hogy senkinek semmi baja? Nem emberi formámban vagyok, erre most jövök rá. Tűz vagyok, tiszta tűz, és semmi egyéb. Körben, ahova szét kellett volna loccsannom minden ég, és én életben vagyok. Vicces. Kis koncentrálással testet öltök, de még mindig nem változok emberré, csak épp a tűznek lesz emberi formája. Az egyik kirakatban megpillantom magam. Egy szellem, sötétkék, inkább fekete helyenként. Lángol, mindenhol lángok borítják a testét, ahogy centiméterekkel a föld felett lebeg. Rémisztő látvány vagyok, a szemeim ugyanis sárgán izzanak a kék lángolásban, az arcom pedig az azúrkék sötétebb árnyalataiból kivehető, de nem felismerhető. Elgondolkodtató látvány. Valami alám csöpög. Rendőrök. Kicsit elmélázhattam, ha ennyi idő alatt kiértek. Jobbnak látták azonnal lőni. Félnek tőlem.
- Nyugalom!- szólalnék meg. Emberi hang helyett egy felerősített, süvöltő suttogás hagyja el a nem létező számat. Mi a fene vagyok? Testet öltök, most megint ember vagyok, csak a lángok maradtak meg. Érdekes módon a ruhám teljesen ép. Szóval tényleg csak az ég el, amit akarok. Talán ezért nem is sérült meg senki.
- Nyugalom, nem bántok senkit! - Mondom most már a saját hangomon.
- Ne mozdulj!- Nem mozdulok. A golyók úgy sem érnének el, az ólomnak túl alacsony az olvadáspontja. -Feküdj arccal a földre!
- Mit akarnak tőlem?
- Beviszünk!
- Mégis, mit követtem el?
- Ő...
- Nem sérült meg senki, csak egy látványos kis bemutató volt.
- Ki kell vizsgáltatnunk! Ki kell derítenünk, mi a fene is vagy te valójában!
Na erre nem gondoltam. Nem elég, hogy oda mindenem, az életem, a családom, a barátaim, még kísérleti nyúlnak is használnak? Na ezt nem. Elegem van. Miért engem szemelt ki erre a sors?
- Lassan, feküdj le a földre! Ne mondjam még egyszer!
- Mit gondol, mit tud tenni ellenem? -dühös vagyok, rettentő dühös. Elegem van. Nagyon elegem van. Vissza akarom kapni az életem. Még megölni se tudtam magam!
- Ha nem teszed amit mondok, lövök!
Elvigyorodom. A szemem már izzik, a lángok körülöttem feljebb csapnak. Elsüti a fegyvert. Nevetséges próbálkozás, a golyó még a levegőben meggyullad. Csak akarnom kell. Legyőzhetetlen vagyok. Lassan elindulok felé. Felgyújtom a sapkáját. A többi rendőr is tüzelni kezd. Most a fegyverek kapnak lángra. Az első a sapkáján ugrál, próbálja eloltani a kék lángokat. Nevetséges. Mit gondolhatnak, mi vagyok én? Démon? Szellem? Ördög? Nincs kedvem velük szórakozni. Ennyivel sikerült levezetnem a dühömet, ami érdekes, mert régen nem volt ilyen egyszerű. Nem baj. Legalább nem bántok senkit. Tűzzé válok megint, ismét a lebegő démont pillantom meg a kirakatban. Próbálok feljebb emelkedni, nem sikerül. Próbálom még egyszer, és még egyszer. A rendőrök figyelme rám terelődik megint. Újabb fegyverek, újabb golyók. Rám lőnek, feljebb úszok. Sikerül. Repülök! Alig hiszem el. Mi ez? Alig vagyok három méter magasan, megállok. Úgy látszik, szárnyak nélkül mégsem lehet repülni. Kár. Mindegy, végigsöprök az egyik elektromos vezetéken, és eltűnök egy sikátorban. Sok volt ez a nap, pedig csak bolyongtam, és gondolkodtam. Épp itt az ideje keresni egy helyet, ahol megpihenhetek.

Végül egy motelben húzom meg magam, valahol Harlemben. Igazán nem tud érdekelni, milyen veszélyeket rejt a környék, el nem tudok képzelni bárkit, aki árthatna most nekem. Végiggondolom az előbb történteket, gyakorlatilag, próbálgatom a hatalmam. Érdekes, ahogy csak kinyújtom az öt ujjam, és elképzelem, ahogy a hüvelykujjtól a kisujjig végigugrál rajta egy apró tűzgömb. Megtörténik. Még csak ki sem kell mondanom, minden megtörténik, amire gondolok. Egy ideig elszórakoztat, de aztán újra úrrá lesz rajtam a mélabú. Nézhetném optimista szemszögből is. Az enyém a világ, csak találnom kell egy helyet, ahol új életet kezdhetek. A pénz nem gond, hiszen bárhova bejuthatok, észre sem vesznek. Ha mégis, ugyan ki hinné el, hogy valóban egy száznyolcvancentis lángcsóva lopott majd fél milliót a Nemzeti Bank ultrabiztonságos széfjéből? Rendben, ha túl sokat játszom, végül leesik az embereknek, hogy nem trükk vagyok, hanem az elő pirománia, de ez egy dolog. Addig még van egy kis idő a meccsből, nem? Az életem vakvágányán nőni kezdtek a sínek? Nem. Ezt nem tarthatom ezt az állapotot. Valamit kezdenem kell magammal. Gyakoroltam a teleportálást, a tűzzé válást, a tűzzel játszást, mostmár folyékony vízben is tudok tüzet gyújtani (nemes egyszerűséggel addig forralom a vizet, amíg meggyullad az oxigén. Hatásos, főleg ha azt nézzük, hogy a létrejövő ózon még mérgező is). Próbálkoztam a lebegéssel is, de egy szűk szobában ez nem megy olyan könnyen. Fokozatosan kezdem kiismerni a képességeim, lassan tudom, mit tehetek meg, és mit nem. Ez viszont nem tud túl sokáig lekötni. Egyre jobban hiányoznak azok, akik részei voltak a régi életemnek. Már előre látom, hogy nem fogom kibírni, és legalább ha észrevétlenül is, de kémlelek egy kicsit utánuk. Mindig is kíváncsi voltam, hogy mit szólnának az emberek, ha meghalnék. Hát tessék, most itt van, hála az égnek... Még mindig nem jöttem rá, miért is pont én. Hogy mégis miért én lettem az a szerencsétlen, akit így megvert az Isten. Pontosabban az ördög. Még pontosabban, az apám. Mindegy, lassan talán ideje lenne abbahagyni a sírást, siratnak elegen, ne játsszam még én is ezt a játékot. Nekiindulok a városnak. Azt sem tudom, mikor láttam utoljára napfényt, az előző nappalt átaludtam, annak előtte áthaltam, előtte meg lent voltam egy barlangban, ami végül...maga alá temetett. Érdekes erre visszagondolni. Loptam egy pár új ruhát, ugyanis a régiek kicsit kezdtek látványosan koszosak lenni. Egy sötétkék farmer, bő, kapucnis pulóver, edzőcipő, laza póló. Jobban nem is tudnék beleilleni a harlemi gangek környezetébe. A kapucni mélyen a szemembe húzva, így róvom a hátralévő nem kis utat Queens felé. Le a Queensborough-ig, át Roosevelt Island fölött, majd vissza északkeletnek, egyenes Queensbe. Vissza a Midtown High School környékére, ahol is a fél életemet töltöm. Vidéki srác lévén minden reggel beutaztam White Plainsből, ahol élek...éltem. Szép kisváros...szép diákévek...esküszöm két nap telt el, és még az a diákok rémálma Hicksby is hiányzik. De legjobban Nicole...vajon miért... Megint kezdenek felkavarodni bennem az érzelmek. Miért leszek állandóan ideges, amikor a múltamra gondolok? Rendben, hogy vissza akarom kapni, az egy dolog. De így fájnia kéne, hiányoznia, és nem idegesnek lennem, meg bosszúra szomjaznom. Be fogok golyózni. Én már látom.

Három nap. Három elcseszett, rémes, undorítóan lassú nap. Több miért jár a fejemben, mint bármi, vagy mint bármikor eddig életemben. Ezek közül mégis egy miért a legfontosabb: Miért vesztettem el? Amikor felébredtem, a szobánkban voltam. Tony és Bill holtra váltan, Kim és Kathy mellettem térdelve, kisírt szemmel fogadott. Az utolsó, amire emlékeztem, hogy befordulok abba a mellékágba...Emlékszem, úgy kellett kihúzni belőlük, mi történt. Mintha minden másodperc egy örökkévalóság lett volna, percekig mesélték minden lépésünket...Ahogy összeáltt a kép, az első, ami eszembe jutott, hogy mi van Alexszel. Féltem. Aggódtam. Nem akarták elmondani. Csak hallgattak, és néztek maguk elé bambán, üveges tekintettel. Egyre jobban féltettem Alexet, közöltem velük, hogy megkeresem. Erre ők közölték, hogy hiába. Hogy tudják hol van. Hogy tudják, mi van vele. Addig csak halványan gondoltam arra, hogy az történt, amit történni láttam. Akkor tudatosult bennem, hogy nem azért mondják, hogy ne keressem meg, mert nem akarják, hogy megkeressem. Hanem mert már nincs kit. Azt mondják, az ember akkor jön rá arra, kit szeret igazán, amikor elveszíti. Én azt mondom, ez talán a legigazabb dolog a világon. Azóta eltelt három nap. Három elcseszett, rémes, undorító nap, ami alatt nem tudtam másra gondolni, csak arra a három évre, amit együtt töltöttünk. Rájöttem, hogy nem hibáztathatok senkit, baleset volt, de akkor sem tudom megérteni a miértjét. A halálnak talán nincs is miértje. Mióta hazaértem, csak fekszem a szobámban, a földön, bámulom a plafont, és fájok. Nem fizikailag, inkább a lelkem fáj amiatt, hogy itthagyott. Anya majd meghal az aggodalomtól. Az ajtó zárva, én pedig csak fekszem itt, és merengek az élet miértjein. A múltam miértjein. A döntéseim miértjein. Fel kell hagynom ezzel. Az arcom szinte kiszáradt a sok sótól, ami a könnyeimből ragadt rá. Lassan nem érzem a tagjaimat, már nemhogy nem zsibbad, szinte a vérkeringés nem jár benne. Meg fogok őrülni, ha így folytatom. Megmozdítom a kezem. Majd a lábam. Iszonyatos érzés, ahogy újra megindul bennük rendesen a keringés. Ezer és ezer apró tű szúrkálja az egész testemet. Lassan kibicegek az erkélyre, lenézek. Queens terül el alattam, pár utcányira látom a Midtown gimit. Megint elsírom magam. Járnom kell egyet. Érzem, ahogy a friss levegő felélénkít. Nem érdekel, hogy nézek ki, milyen állapotban vagyok, amúgy is a béka segge alatt vagyok agyilag, miért titkoljam? Kimegyek a szobámból, szó nélkül kikerülöm anyát, felkapom apám egy pulcsiját, belelépek az edzőcipőmbe, és már viharzom is le a lépcsőn. Hatodik emelet, de semmi kedvem a liftben összetalálkozni valakivel. Az utcán az arcomba csap a hideg szél. Jó az éjszaka. Segít felejteni. Legalábbis, jó ezt hinni.

Queens. A jó öreg Queens. Frászkarikát. Már semmi nem a jó öreg. Minden az múlthoz tartozik, amíg a jövő teljesen homályba vész. Mindegy. Kíváncsi lennék, milyen lenne hazamenni. A suli parkólójához érve végighúzom a kezem a Yamaha kormányán. Ismernek, senki nem mer hozzá nyúlni, ennek ellenére, szépen lekötöm minden alkalommal. Ismerős műanyagok érzése, a fém érintése...Ez kell nekem. Talán sikerül balesetben elhunynom. Bár ez mégsem jó ötlet, ugyanis nem lenne szívem széttörni ezt a szépséget. A túlsó sarkon kibukkan a portás. Azonnal felém indul, nem is csodálom. Még mélyebben a szemembe húzom a kapucnit, még csak az kell, hogy Mr. Neverbeen is szívrohamot kapjon a maga majd századnyi korával.
- Uram, jóestét! - köszönt. Nem is próbálja titkolni, hogy húzzak odébb a motortól, a hangján hallatszik. Mégis, ő még úgy nőtt fel, hogy megtanult udvariasan bánni az emberekkel.
- Jóestét! Talán valami probléma van? - Próbálom elváltoztatni a hangom, megfeledkezem róla, hogy erre semmi szükség. Még a kapucnit sem kellett volna az arcomba húzni.
- Uram, ez a motor egy nemrég elhunyt diákunk tulajdona. A családtagra várunk, aki elviszi. - ekkora mákom nem lehet...Természetesen a kulcsok nálam vannak.
- Alex Draughtyé, ha ez nem egy másik R1. Itt vannak a kulcsok. A nagybátyja vagyok.
- Ó, ez esetben elnézését kell kérnem a zavarásért. Természetesen viheti a motort. - zavarban van. Mintha nem hinne nekem.
- Köszönöm! - Mélyen a szemébe nézek, persze ő nem látja az enyémet. Látom, hogy kételkedik, de megforulok, és bedugom a kulcsot a lakatba. Szinte érezni, hogy megkönnyebbül, amint az szó nélkül leoldódik a felniről. Becsapom a lakatokat az ülés alá, lecsukom, majd felpattanok a gépre. Istenem, legalább ez a régi maradt! Megnyugtat, feledted minden gondot, ahogy felbúg alattam a motor. Meghúzom a gázkart, behúzom a kuplungot, és váltok. Kirobbanok a forgalomba, ami újra magába nyel. Száguldok, cikázok a kocsik közt, de nem megyek ki Queensből. Visszafordulok, és Nicole otthona felé veszem az irányt. Jó lenne tudni, mi van vele. Az utca sarkán leállítom a motort, ennyi elég volt ahhoz, hogy kitisztuljak, hogy újra embernek érezzem magam. Immár gyalog fordulok be a sarkon, és tartok a ház felé, amiben lakik. Megállok a kapuban. Milyen messzinek tűnik, mikor utoljára idebent jártam, pedig alig volt néhány hete. Egy alak jelenik meg az üvegajtóban, homályosan, felismerhetetlenül. Amint kinyílik, lassan felismerem. Nicola az. Irtózatosan fest. Kócos haj, kisírt, vörös szemek, karikákkal keretezve, egy nála három számmal nagyobb pulcsi lóg rajta, egészen olyan, mintha nem is ő lenne. De a kisugárzása, felejthetetlen. Teljesen megbénulok.
- Mit bámulsz, tahókám? - Mordul rám. Ő is egy helyben áll, de talán csak megijedt tőlem, azt próbálja leplezni. Semmiképpen sem ismert fel, azt látnám. Nem is ismerhet fel, ahhoz túl sokat változtam.
- Hahó, nem hallasz öreg? - Érezni a hangján, hogy ki van készülve. Nem akarom még én is bántani. Érzem, ahogy könnycsep csorog végig az arcomon. Időtlen idők óta nem sírtam. Egyetlen mondatba sűrítem mindazt a kínt, azt a fájdalmat, és dühöt, ami marcangolt:
- Sajnálom...hiányozni fogsz - Lehet ennél meglepetteb fejet vágni? Nem jöhet rá arra, hogy mi is vagyok, vagy ki is vagyok, de nagyon is látszik rajta, hogy ezt tartotta a legvalószínűtlenebb reakciónak. Nem tudom meg az igazat. Szó szerint füstté válok, majd a motoromon megjelenve azonnal elszáguldok. Le kell számolnom a múltammal. Egyenként, mindenkivel. Döntöttem. Ebben az egy mondatban megszületett a valóság kopár sivatagának vihara. Démon maradok. Jelzőtűz, az éjszaka fekete egén.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2009-09-11 12:58:44

Az első váltást nem tudtam hova tenni, kellett 2 mondat míg rájöttem hogy Nicole szemszögéből folytatod a történetet, de jó hogy a váltás előtt mindig van egy üres sor.
Az első részt olvasva azt hittem egy átlagos osztálykirándulás történetét fogom olvasni...nem számítottam a fordulatra, de tetszik.
Alkotó
Liz Reed
Regisztrált:
2007-01-07
Összes értékelés:
390
Időpont: 2007-01-11 21:14:31

Úristen.... ez állati! Oltári! Fenomenális! Kolosszális! Mégmégmégmég!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Deák Éva alkotást töltött fel Kellevélbe csavart gombócok. címmel a várólistára

hundido bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 1.rész című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Egy régi történet 7. címmel a várólistára

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Cicafül című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 5. című alkotáshoz

túlparti alkotást töltött fel Virtuális valóság címmel a várólistára

túlparti alkotást töltött fel Virtuális valóság címmel a várólistára

Kőműves Ida alkotást töltött fel Nyírfák alatt címmel

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Lábad nyomán nyár sompolyog... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 1.rész című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 5. című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 4. című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 3. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 6. című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 6. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)