Dobogok a szívemmel, dobogok a lábammal,
Katona-falatokra szétszedett,
Dadaista műalkotás, test vagyok.

Amikor veled vagyok, lélek vagyok,
Az a százhatvan centi szorongó-
Piros színekben örvénylő,
Aki kimeri mondani, nemcsak leírni,
Hogy mit gondol:

Én azt gondolom, hogy ez a Szép, új világ,
S bárcsak többen néznék a reált,
Mint a való villát,
Előttem nincs parancsnok,
Mert én a "független nő" vagyok,
Aki túl sokra értékeli a mást,
Mint önmagát.


Nem apa, én nem tettem le semmit az asztalra,
Még a vasárnapi húslevest sem,
(S nem azért mert vega vagyok)
Csak túl sok az identitászavarom -
Magamat szétöntöm bennetek,
Mint forró nemzeti eledelt.

Én azt gondolom,
Ma nem kell a fél nyolcas Híradó,
Leszek én a bemondó:
Vényköteles reményt keresek,
Azt hiszem, a haza lyukas zászlója leszek,
Szétlőve általad,
Leszek a benned zuhanó félelem,
Édes koktélok, ölelés az Astorián,
Leszek a következő kortárs alkotás,
A márciusi felvonulás,
Mert nekem a szabadság...

A szavak.
A megválasztható, alakítható énem,
A személyiségekkel teli Budapestem,
Mit neked adtam.

Nekem a szabadság a dobogó szívem,
A négy éves énem, aki azt mondta, soha nem gyújt rá,
Most mégis veletek együtt szívja a zöld szofit,
A tizennyolc éves énem szabadsága,
Aki azt mondta, nem eszik,
Most mégis itt vagyok.

Nekem a szabadság a te veled töltött percek,
A szívem, aki veri az ütemet,
Mit egy nemzet várna el,
Pilvax helyett én csak a Costában írok rímeket,
S lehet, ezzel magamat égetem -
De egy ateistát biztosan nem álld meg az isten,
És nekem van máshol helyem a világban,
Nemcsak az itt épülő Nemzeti Depressziós Magyarországban.

Nekem a szabadság...
A légzés két verssor után,
Csókokba öntött alkotás
Félrészeg sorokban egyedül sétálni haza,
Mint ahogyan ma fogok.